Békés Megyei Hírlap, 1994. augusztus (49. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-10 / 187. szám
BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP GYULAI VÁRSZÍNHÁZ '94 1994. augusztus 10., szerda Várbeli jazz hajnalig Elekes Pista a bemutatás okán magasba lendítette szaxofonját, és ez alighanem újkori történelmi pillata volt a pártia jazzéletének. Sokáig aligha gondolta volna az Európa-járó bárzenész, hogy egyszer a Gyulai Várszínház színpadán is felléphet, méghozzá Big Band-formáció tagjaként. Azt pedig kivált nem gondolhattuk vona néhány esztendeje, hogy Mia Vig Gül Baba és a Lear király között fő program lesz a jazz, mi több, fesztiváljelleggel, méghozzá harmadízben. Sok más mellet ez is eszünkbe juthatott hajnal felé — amikor még fülemben csengett Pege bőgőJuhdsz Gábor je, Vig mester marimbája, Borlai Gergely dobolása... Gedeon József lelkes munkával szervezte meg az elmúlt szombati estét, még talán több Tommy Vig és társa, Mia Vig már nem teljesen telt ház előtt játszhatott— énekelhetett. Természetesen a 17 tagú Big Band kezdte a programot. Tizenegy, jobbára ismert, klsszikus nagyzenekari szerzeményt hoztak magukkal, és a zenekar sajátosságainak leginkább megfelelve, éppen az együttes játék élvezetét igyekeztek átadni a közönségnek — döntően sikerrel. Lám, mennyire kiviláglott előadásuk alatt, hogy a jazz igencsak intim műfaj. Egy mimika, egy karnyújtás, egy jól időzített félmondat a „dirigens” részéről sokat lendíthet az esetleg lankadó figyelmen. Kell nekünk ez a Big Band, szeretnénk vele találkozni elegáns rendezvényeken, de ahogy azóta hallottuk, máris akad újabb lelkesítő, az őszi debreceni jazzfesztivál. Fantasztikus váltásnak lehettünk fültanúi, amikor megszólalt a Tin Tin Kvartett (korábbi Makán együttes), ahogy az egykori klasszikus hegedűs, Szőke Szabolcs megszólaltatta a gadulkát és a kalimbát. Ugye ismeretlenek legtöbbünk számára ezek a félig egzotikus, félig népi ősi hangszerek, miként Monori András a haránt fuvolája, kavalja, zanzája, Juhász Gábor indonéz szigetvilágból származó anklungja is. A jazz és népzene találkozása, az egymásra ható kultúrák felsorakoztatása, „fellobogózva” Borlai Gergely nagyszerűen erősített, hangolt dobjátékával egyhamar nem felejthető. Kőszegi Imre viszonylag gyakran megfordul a megyében — jómagam legutóbb az irdatlan rossz akusztikájú Fiume szállóban hallottam, de bármilyen formáció vezetője is —ott a jazz biztos, hogy magas hőfokon szól, jóllehet ezúttal egy münchheni stúdióban elkészített, nem feltétlenül populáris hangzású lemezük „élő változatát” játszották el. És aztán Pege Aladár együttese, amelyre éppúgy igaz: Pege Aladár maradandó. Pege kontaktusa a közönséggel amúgy is legendás, ő gyakran sugallja: barátaim, nem kell túl komolyan venni a dolgokat, a zene, mint maga az élet, egy nagyjáték. Itt szólnék az egyetlen zavaró momentumról, a fényről. Máskor, másutt is megfigyelKöszegi Imre hető, hogy mennyire nem veszik figyelembe a háttérben serénykedők: nem mindegy, hogy vakító, az utolsó kósza kábelt is bevilágító fény szórja teli a színpadot, vagy a szám hangulatához illő, azt erősítendő, hangsúlyozandó effektusok. Nem tudta elrontani a hangversenyt, amikor az utolsó részben zongorához ülő Vig Tommy csodálkozva vette tudomásul, hogy csak magának játszik... aztán — nem kedvetlenül, de talán csodálkozva — visszament az eredetileg vibro- fonon játszó, most marimbát A Gyulai Big Band Fotó: Such Tamás is jutott a hallgatóságnak, mint amivel meg tudott birkózni, így fordulhatott elő, hogy a csúcsnak szánt sztárvendég, a Los Angelesből érkezett bárkit választ társaknak (most Csejtei Ákos szaxofonost, Korányi Sándor gitárost és, Csomós Ferenc dobost), játékuk különleges élmény, szintúgy bűvölő művész a Hulló falevelet játszani az ütőshangszer- hez... Ettől függetlenül: legyen máskor is jazz a várban! F. I. Tommy Vig: A legtöbbet az jelenti számomra, hogy itthon lehetek Azt híresztelte, hogy jól játszik... Legfeljebb negyedóra, ha hátra lehet a színpadra lépésig. Már mindketten ott ülnek az átlátszó függöny mögött feleségével, Miával, az énekessel. Egymás mellett, halkan beszélgetve, talán még egymás kezét is szorítják a félhomályban. Bevallom nem örülnék neki, ha helyükben lennék és megszólítana egy újságíró, interjúkészítést emlegetve, még ha az esetleg holnap délelőttre is datálódik. Hiába, rohanó kort élünk, a találkozás feltehetően egyszeri, a szerkesztő szigorú: „Tommy Vig-anyag nélkül el sem képzelhető az egész!”Odalépek hát, lesz ami lesz. A művész oldalra fordul, odahajol és azt mondja: „Máris mehetünk, rendelkezésre állok.” Mire felfogom, hogy nem űz velem tréfát a sors, már várja az első kérdést. —Ez egyszerűen elképesztő, nem tudom leplezni csodálkozásomat. Nem zavarja, hogy ilyenkor...? — Miért zavarna? Maga jót akar nekem, hisz nyilvánosságot ígér, és ha úgy gondolja, hogy az olvasók kíváncsiak rám, akkor természetesen rendelkezésre állok. —Miként keveredett Gyulára? — Meghívtak, úgy tíz nappal ezelőtt... no azért félre a tréfát, előzménye is volt. Éppen hazaérkezem egy rádiófelvételre, Körmendi Vilmos meghívására — amelyen a feleségem énekel én pedig elhoztam egy előre felvett szintetizátor-anyagot és mellé vibrafonoztam, ezt mixeltük össze.' Eközben kerestek meg a gyulaiak, és én örömmel mondtam igent a meghívásnak, mert valahol ezzel is tehetek valamit a hazámért. Mellesleg jártam itthon januárban is, amikor nagy örömömre átvehettem a televízióban az Emerton-díjat s néhány koncertet is adtam Budapesten. — Nyilván megvolt rá az oka, hogy Los Angelesbe költözzön. — Amikor leverték a forradalmat az oroszok, akkor úgy éreztem, hogy itt az alkalom: szabad országba menekülhetek. Kigyalogoltam Ausztriába kilenc barátommal, és ötvenhét februárjában már Amerikában voltam. — Ahol egy idő után híres stúdiózenész lett. Világhírességek sorával dolgozott.-— 1969 óta Hollywoodban élek, és tényleg sok nagy sztárral dolgoztam együtt, Judy Garlandtól Dean Martinig és Frank Sinatráig, akit cs3k el tud képzelni. Akkoriban főleg dobon játszottam, de később más hangszereken is megtanultam, viszonylag jól. Amire azonban leginkább büszke vagyok, hogy nagyzenekaromnak minden évben volt egy-két nagy koncertje a Caesaré Pallace Hotelben, ahol eredeti saját műveimet mutattam be. — Nem tudom, milyen érzés, de feltehetően 10—20 ezer forintnál többet kapott esetenként... — Az ember szereti a pénzt is, de ha már módja van rá, akkor a hazájáért legalább ennyit megtehet. Amikor a jelen, a jazz, a barátok, a pénz nem annyira számít, hogy ne mondjam — semmit sem számít...Lehet, hogy nagy szó, de a Azért mentem ki Amerikába, hogy jazzt játszhassak legtöbbet az jelenti számomra ilyenkor, hogy itthon lehetek! —tikiunk sok kiváló jazzista van, akik külföldön alighanem népszerűbbek, de legalábbis nagyobb közönség előtt szerepelnek. Nem akarom bántani magunkat, de úgy vélem, nálunkfolyama- tos válságban szenved a jazzé let... — Sajnos, alighanem igaza van, ám ne gondolja, hogy külföldön, akár Amerikában is, egy ismert jazz-zenész dúskál a munkában. A teljesen lé- nyegretörő és jogos kérdésre csak azt monhatom: nem lehet tudni, mi lesz. Benny Goodmann idejében még nagyon népszerű volt a jazz, ugyanez monható Miles Davisra is, de amikor már Eilers korszakát éltük, egyre kevesebb és kevesebb nézője, hallgatója volt a műfajnak. Én is azért mentem ki Amerikába, hogy jazzt játszhassak. Ez sikerült is, de nem megélhetési szempontból. Még napjainkra is igaz, hogy csak nagyon kevesen élnek meg a jazzból. Sok függ attól, hogy az embernek lehetősége van-e a legtöbbet adni magából és nem feltétlenül marhaságokat játszani, mert azt fizetik meg. Jómagam is megalkudom természetesen... —Öt perc múlva színpadra lép. Képes átállni, áthangolódni egy prózai beszélgetésről a marim- bajátékra? — Látja ez is jó kérdés, de ha itt marad, majd meggyőződhet róla, hogy sikerül-e vagy sem... Erről eszembe jut egy kis történet, még a kivándorlásom idejéből való. Nyugaton az elején igyekeztem hangsúlyozni, hogy nagyon ügyes, képzett zenész vagyok, jól teszik, ha foglalkoztatnak. Aztán -hamar bebizonyosodott, hogy azok is szeremének erről meggyőződni, akiknek mondom... Mindenesetre sokat kell még gyakorolni, de látja, eljutottam valameddig. És ne felejtse el megírni: boldogan játszom itt Gyulán, köszönöm a meghívást! Fábián István Gonosz lányt játszom Juhász Judit, akit a kollegái csak Jucinak, Jucó- nak vagy Judinak szólítanak, már a harmadik évadban játszik a Gyulai Várszínházban. Tavalyelőtt a Macbethben boszorkányt, tavaly pedig a Hamletben Opheliát alakította. Az idén a Lear királyban a legidősebb lányt, Gonerilt játssza. A színésznő így nyilatkozik a szerepéről: — Gonosz lányt játszom, s az eddigi naivák után ez egy új lépcső a pályámon. A bemutatóig pár nap van hátra. Azt hiszem szükségem is van rá, mert a kánikula, a próbákkal párhuzamosan zajló kinti koncertek bizony próbára tették az ember koncentráló képességét. Függetlenül ettől már nagyon várom a premiert. Fantasztikus lesz a ruhám! Tordai Hajni tervezte. Nem ismerek nála jobb ízlésű jelmeztervezőt! Látatlanban bármit rábíznék. És a bemutatón itt lesz a kedvesem is, amit szintén nagyon várok... —O is színész? — Nem, nem. Orvos. Kardiológus. Egy film- bemutatón ismerkedtünk meg. Sajnos nem egy kellemes élmény kapcsán. A film rendezője infarktust kapott, és a kórházban többek között ő is ápolta. Mivel korábban magam is egészségügyi szakközépiskolában tanultam, volt közös téma... —Hogyan lett színész? — A miskolci szakközép után nem vettek fel rögtön a színművészetire. Egy évig a Nemzeti Stúdióba jártam, később, mikor bekerültem a főiskolára, a Kerényi Imre csoportjában tanulhattam. Negyedikben odajött hozzám Sík tanár úr, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem a Miskolcra járt egészségügyi szakközépiskolába, és ma a Nemzeti Színház színésznője Nemzetibe dolgozni. Volt. És a mai napig boldog vagyok, mert olyan szerepeket játszhatok fiatalon, amire más éveket vár, és olyan csodálatos színészekkel, mint például a Kállai Feri bácsi, akinek nagyon sokat köszönhetek.
