Békés Megyei Hírlap, 1994. július (49. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-19 / 168. szám
1994. július 19., kedd KITEKINTÉS Azok a férfiak, akik nem tudták megvédeni asszonyaikat, elvesztették becsületüket Megerőszakolt asszonyok és gyermekeik Menekülttáborokban próbálják feledni a tragédiát. Képeink nem a cikk témáiéhoz kapcsolódnak, a háborús események illusztrációi Horvát, szerb és muzulmán asszonyok tízezrei váltak nemi erőszak áldozatává a háború dúlta valamikori Jugoszláviában. A Stem magazin cikkében elénk tárja, milyen lelki sérülések közepette élnek még ma is a szörnyű bűncselekmények áldozatai. Muzulmán? Horvát? A horvátországi Kata — szánalmas kinézettel — fotómodell szeretne lenni. Vézna lábait kifakult, tarka foltos farmernadrág alá rejti, amihez cowboycsizmát visel. Barna fürtjeit szorosan hátrafésülve hordja. Csak a bedagadt szemei árulkodnak, órákon át sírt. Kata egy Kelet-Szlovéniá- ban fekvő faluban él. A falu egyetlen útkereszteződés egy kávézóval, egy szatócsbolttal és egy éjjel-nappal nyitva tartó gyorsbüfével. Kata házacskája a falu szélén, közvetlenül a temető mellett egy parányi, fehérre meszelt, rogyadozó viskó. Újságok és tapétamaradékok burkolják a konyhát, ami egyben lakó-, háló- és gyerekszoba is. Egy szakadozott sezlonon Kata édesanyja fekszik, feje egy kendővel bebugyolálva, a másikon Kata pólyázza, pe- lenkázza a gyermekét. Onnan mindössze két lépés a fatüzelésű kályha és egy ócska gyermekkocsi. A tűzhely felett alsónadrágok száradnak. Pelenkázás után Kata a gyermekét anyja ölébe teszi. A gyerekhez egyébként senki más nem közelíthet. Kata számára a piciny Stipo letörölhe- tetlen szeplő egy egész életre: nemi erőszak gyümölcseként jött a világra — mint a Balkánon más csecsemők ezrei. Kata Közép-Boszniában született, ahol apjának parasztgazdasága volt. Mivel a földeken kellett segítenie, mindössze az általános iskola négy osztályátjárta ki. Beletörődött sorsába — azért mindig volt egy álma: egy magas férfi, aki majd eljön érte és saját házába magával viszi. De ami jött, az a háború volt. 1992 szeptemberében Kata arra kényszerült, hogy a Szarajevó környéki falut elhagyja: a front közeledett. Beteg, öreg édesanyjával együtt hagyták el a falut. Mindketten Boszniához voltak kötve, mert hiányoztak azok a papírok, amelyekkel Horvátországba menekülhettek volna. A kisvárosban, Busovacsában a menekülő asszonyokat egy házba irányították. Egy házba, ahol Kata élete alaposan megváltozott. Suttogva, alig hallható szótagokban meséli, milyen is volt ott egy éjszaka. November eleje volt, amikor négy katona kopogott az ajtón. Kinyitotta, jóllehet az anyja óva intette. Kata a térde köré fonja karjait. Tovább meséli, mesél minden egyes éjszakáról miként hagyták helyben őt a férfiak, nem ügyelve még anyja jelenlétére sem. Miként kellett megállapítani, teherbe esett. „Még csak azt sem tudom, milyen nemzetiségű férfiak” — mondja. Ekkor anyja is felemelkedik a párnáról. „A városban rengeteg muzulmán katona is volt” — teszi hozzá. „De még több horvát”. Jóllehet, Kata most biztonságvan van, csak hogy időközben a lelki sérülés anyagi szükséggel párosult. „Csak az éhség ne volna”. A menekülteket ellátó központ egy hónapra 8 kg lisztet, két csomag vajat, két doboz babot, egy doboz olajos halat és egy hétre elegendő tejport juttat az anyja, a fiacskája, a testvér- öccse és a fiatalasszony számára. A hónap többi részében a kicsit keksszel eteti. Megáztatja valamennyi cukorral vízben. Tejre nincs pénze. Bár a fivére faluról, amikor csak teheti, segíti. De amit ő ott megkeres, tűzifára elég csak. A testvére azon van, hogy legalább a gyermek sorsán könnyítsen valamicskét. Hogy ki az apja, Kata soha nem akarja a fiának elmesélni. Hiszen ő maga sem tudja. „Valami majd csak eszembe jut, ha egykor megkérdezi.” A szomszédok ugyan tanácsolták a terhesség megszakítását. „De mint hívő katolikus, ilyet nem tehettem. Meg hát örültem is a gyereknek.” Csak férjhez menni, azt már nem akar. Ötvenezer áldozat Zágrábban, Narcisa Sarajlics hivatalában vagyunk. Kisimít egy szőke hajtincset a homlokából, előre-hátra dől a székkel, megigazítja a szemüvegét és azt mondja: „Néha én is arra gondolok, ez nem mehet tovább”. Narcisa Sarajlics egy nő- gyógyászati klinika pszichiáter orvosa. Két éve hogy azokat az asszonyokat kezeli, akik nemi erőszak áldozatául estek. Minden hétvégén a varazsdini menekülttáborban azokkal az emberekkel folytat terápiás beszélgetést, akiket egyszer s mindenkorra megbélyegzett a háború. Ezek az emberek horvát, muzulmán, szerb erőszak áldozatai. Ok helyezték el valamennyit Varazsdinban. Narcisa Sarajlics származásuktól függetlenül segíti őket, bár ő maga muzulmán. „Ugyan miért kellene vallást, nemzetiséget emlegetni? Az áldozatok mindannyian asszonyok.” > Asszonyok tízezrei ellen követtek el nemi erőszakot a háborúban. Katonák, szomszédok, egykori barátok. Csak az elmúlt év októberéig 18 ezer esetet regisztrált a bosnyák kormány. Narcisa Sarajlics a számukat sokkal magasabbra becsüli: „50 ezer is lehet az áldozatok száma”. Megerőszakolás — ahogy Narcisa Sarajlics nevezi — ebben a háborúban minden fél részéről volt. A nemi erőszak fegyver. Ahol egy asszony áldozatul esett, abból a faluból elmenekültek a többiek. Ahol a férfiak a saját asszonyaikat nem tudták megvédeni, becsületüket vesztettékel,mintharcoló felek. Ahol a nemi erőszakot a propaganda céljaira felhasználták, ott azzal a politikát is kiszolgálták. Az erkölcsi korlátok pedig oly mértékben zuhantak, hogy ma már maguk a férjek is letiporják asszonyaikat. Egy katolikus nő számára Medjugore a megváltás helye. A kisváros Mostartól 24 km- re, kevéssel egy évvel ezelőtt vált a bosnyákok hátországává. Néhány helybeli paraszt előtt megjelent Szűz Mária. A völgyben hatalmas méreteket öltött a zarándoklat. A ferencesek mindennap miséznek. Daniela azonban azóta, hogy Medjugorében él, nem jár a ferencesekhez. „Az én anyám nem tudja” Daniela keskeny, sápadt arcú, akárcsak Júlia Roberts. A kézfogását alig érezni. Daniela Medjugore határában, egy roncsautóteleppel körbevett, újonnan épült házban él. Öt hónappal ezelőtt, másik negyven menekülttel együtt itt szállásolták el őket. Szeptember 15-én éjjel 2 óra körül hurcolták el a muzulmánok által ellenőrzött területről az aláaknázott sávon keresztül egy horvát faluba. Onnan szállították ide, Medju- goréba. Daniela szobájában egy kettős ágyon élére hajtogatott nemeztakarók tornyosulnak. Az előszobában egy dzseki, egy farmer és egy ing lóg. Szekrények nincsenek. Az irodai asztal fölött egy katolikus naptár függ, családi fényképpel teleaggatott fakereszt. Daniela fia, Marco hároméves. Csendben ül az anyja mellett. „Csak a gyerek maradt nekem” — mondja a fiatalasszony, fekete, kerek nyakú pulóvert, hozzá fekete kötött szoknyát visel. Ha véletlenül nevet, látszik, a jobb felső szemfoga hiányzik. Daniela fafaragó. „Szeretnék valami szépet csinálni.” Büszkén mutatja az esküvői képet. Boldogságtól ragyogva simul egy gyengéd tekintetű, csinos férfihoz. 1993. április 13-án Daniela életébe is betört a háború. Akkoriban támadták meg a muzulmánok a szülővárosát, Konjicsot. Daniela férje menekülés közben életét vesztet-, te. Ő azonban csak később, egy hónap múltán tudta meg, amikor már hosszabb ideje rokonoknál volt elszállásolva. Azoknál aztán júliusban muzulmán katonák jelentek meg és őt árulónak nevezték. A katonák egyike szemet vetett rá és látszólag úgy tett, mintha meg akarná védeni. Másnap este aztán újból kopogtattak az ajtón. Ez alkalommal a katona egyedül jött. Bókokkal halmozta el Danielát; a fiatal- asszony elutasította. Amikor aztán a következő nap a katona újra eljött, már nem töltötte az idejét bókokkal. „Tudom, neked is ugyanarra van szükséged, mint nekem”, Daniela kiáltani sem tudott. Az erőszakról az anyjának a mai napig sem mesélt. A hívő katolikus gyónáshoz járulni semmiképpen nem akar. „Nem merek odamenni. Mit gondolna rólam a pap?” Azt mondja, most az egyszer azért mesélte el a történetét, mert: „A muzulmán asszonyok propagandát csináltak a megerőszakolásukból. Én meg akkor a horvá- tok érdekében meséltem el.” A menhelyen leadni Zágráb határában tuja sövénnyel körbevéve áll egy kontyos fedelű, tetőablakos új épület. A bejárati ajtóra egy tábla ragasztva: „Szomszéd a bajban”. A kis villa egyike a zágrábi Caritas 8 családi házának. Abból az összesen 118 gyerekből, akiket a katolikus segélyszervezet gondoz, 20 van itt elhelyezve. A Caritas vezetőjén, Jelena Brajsán olykor-olykor a csüggedés lesz úrrá. Apró termete ilyenkor még jobban összezsugorodik, szemei elvesztik ragyogásukat. Pár perccel később azonban hátrasimítja a haját és újra a terveiről beszél. „Plakátokra gondoltam — mondja. — Plakátokra mindenhol a városban”. Két hét alatt három csecsemőt szedett össze Jelena Braj- sa itt Zágrábban: a kis Doma- gojt egy banános ládában, egy ház folyosóján, az újszülött Mladimot egy lokál szemetes- kukájában és egy harmadikat meztelenül az utcán. Mindhárman erősen kihűltek, a megfa- gyás fenyegette őket. A plakátok felhívnák az anyák figyelmét: adják le gyermekeiket a Caritasnál. Az asszonyok bármikor jöhetnek hozzánk — mondja Jelena Brajsa. Vagy le is tehetik gyermekeiket éjjel az ajtó előtt. De hogy hagyják a gyermekeiket megfagyni, ezt soha nem volna szabad az anyáknak. A többsége bosnyák azoknak az asszonyoknak, akik utcára teszik gyermekeiket. Ez a Caritas kutatásaiból derül ki; a katolikusok egy része is megteszi, de a többség muzulmán. Mindannyian, az anyák és gyermekeik is a háború áldozatai. „A megerőszakolt asszonyok gyermekei” — mondja az otthon vezetője. A városszéli villa második emeletén az ablak rtientén 12 fehér rácsos kiságy sorakozik. Egyikben Maria. Perceken át dől a felsőtestével előre-hátra a szőke, rövid hajú lányka. Maria anyja nem akarja látni a kétévest, mert a látványa a múltra emlékezteti. „Az asszony soha nem látogatja a lánykát.” — mondja Jelena Brajsa. Ennek ellenére az örökbeadáshoz nem járul hozzá. „Az ilyet is meg kell értenünk.” Tomislav 11 hónapos. Honnan származik, az a Caritas előtt sem ismert, névtelenül vették fel. Ahol más gyermekeknek lábai vannak, ott To- mislavnak csontok, a karjai szintén nyomorékok. Vélhetően — mondja Jelena Brajsa — egy félresikerült magzatelhajtás következményei. Minden második gyermek fogyatékos. Az adományokból fizetik a fiúcska útját a bajorországi Aschauba, ahol művégtagokat kap, azután visszahozzák Zágrábba. Talán egyszer megköszöni — mondja Jelena Brajsa. — Az is lehet, hogy nem. Fordította: Cserbák Teréz Bosaushi Brad, a szentváros romokban hever Bosnyák menekültek Horvátországban: gyerekek nézegetik a reggel kapott kenyeret
