Békés Megyei Hírlap, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-15 / 139. szám
Földink volt A Himnusz, a Bánk bán, a Hunyadi László és sok más zenemű szerzője, Erkel Ferenc 1893 júniusában ezen a napon halt meg. Gyulán született 1810. november 7- én. Zenei pályáját zongora- művészként kezdte. 1837-ben került a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz karmesteri minőségben, ahol mintegy három évtizeden át zenei vezető volt. Első operája, a Bátori Mária 1840-ben született. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság. Pályája csúcsa a Bánk bán című opera, amely 1861-ben került színre. Már az új tanévre készülnek Vidám figurák díszítik a csomagolópapírt Most kezdődött a nyári vakáció, de a békéscsabai Kner Nyomdában már a jövő tanévre gondolnak: a csabai, Baross utcai Iniciálé boltjukba leszállították az iskolai csomagolópapírokat. A hetvenezer száz centiméteres, ötféle grafikai kivitelben nyomott füZfet- és tankönyvborítónak alkalmas ívek igen tetszetősek. A gyerekek gondolatvilágához kötődő, játékos, modern rajzula- tukkal bizonyára nagy sikert aratnak használóik körében. A borítólapok ráadásul igen tartósak, jól viselik a „megpróbáltatásokat”. Az Iniciálé órarendekből is felkészült a várható nagy forgalomra. Slágercikkük a lemosható órarend. Erre a fóliázott papírból készült, tetszetős kivitelű órarendre nyugodtan lehet írni tintával, filccel, rostironnal, ha hibázik a diák, csak egy nedves ruha kell, s máris eltűnik a „baki”. Kitzing József boltvezető szerint a korai kínálatnak sikere lesz, mert sok szülő szeretné a vakációt úgy kezdeni, hogy az iskolai felszerelések egy részét már otthon tudja. Kínálatukkal ugyanakkor segíteni is szeretnének a kispénzűeken. Jubilál a kardoskúti pávakör Húsz éve alakult a pávakör Kar- doskúton. Ebből az alkalomból rendez jubileumi gálaestet június 18-án 18.30 órától a helyi Móra Ferenc művelődési ház az intézmény előtt, vagy rossz idő esetén a nagyteremben. A gálán fellép a mezőkovácsházi, a tót- komlósi és a kardoskúti pávakor, valamint a tótkomlósi cite- razenekar. MEGYEI KÖRKÉP 1994. június 15„ szerda Szakemberek kerültek a gyermekfalu-egyesület élére Magyar S. 0. S.-t szeretnének A battonyai S. O. S.-falu már útra bocsátotta a legidősebb gyermekeket. A távozók helyére folyamatosan újak jönnek. A kicsik hamar feltalálják magukat... fotó: ménesi györgy A gyűjtő még megérte munkája kiadását Csabaiul vagy szlovákul? Mint ismeretes, az S. O. S. Gyermekfalvak Magyarországi Egyesülete az 1993 decemberében megtartott közgyűlésén új vezetőséget választott. A leköszönő elnök, Púja Frigyes utóda Sörös László lett. — Sokan összefogtunk annak érdekében, hogy az S. O. S.-ben komoly tisztújításra kerüljön sor — emlékezik a történtekre Mádi István, a battonyai falu vezetője. — Az új elnök, Sörös László kétdiplomás tanár-pszichológus, neves gyermekvédelmi szakember, komoly nemzetközi tapasztalatokkal rendelkezik, az előszállási gyermekotthont vezeti. Magyarországon elsőként számolta fel egy állami nevelőotthon zártságát: családi házakat vásárolt, s ezekben 8- 14 gyermeket helyezett el pedagógusok, illetve gyermekfelügyelők állandó jelenléte mellett. Egy-egy ház pedagógus vezetője éppúgy megkapja a havi ellátmányt, mint nálunk az S. O. S.-anyák. S ami különösen fontos: ezek az előszállási közösségek nagyon szépen beilleszkedtek a falu életébe. Tehát a Sörös László által kialakított rendszer hasonlít a mi S. O. S.-falvainké- hoz. Az elnök — akárcsak az új vezetőség többi tagja — falupárti, anyapárti és mindenekelőtt gyermekpárti. —Vajon az új vezetőség az S. O. S. Kinderdorf Intemationál- hoz fűződőviszonyt is átértékeli? — A jelenlegi lehetetlen helyzetet, azt tudniillik, hogy a magyarországi egyesület gyakorlatilag semmiféle anyagi eszközzel nem rendelkezik, az új vezetőség szeretné mielőbb megszüntetni. Szégyen, hogy egy 10 éve működő egyesület teljesen a nemzetközi szervezet pénzéből él. Legfőbb cél a saját anyagi alap megteremtése. Betartjuk a nemzetközi szervezet alapokmányában foglaltakat, viszont a magyar viszonyoknak megfelelően kívánunk működni. Szuverén nemzeti egyesület csak akkor leszünk, ha az előbbi feladatot megoldjuk. Óriási a restanciánk. — Az elmondottak alapján némi súrlódást feltételezek az egyesület és a nemzetközi szervezet között. — Ha van ilyen, azt örököltük. A nemzetközi szervezet által delegált képviselők most érzik úgy, hogy a korábbi vezetés személyi melléfogásai s az ezekkel járó botrányok és a pénztelenség miatt ideje „meg- rendszabályozni” a magyar egyesületet. Igazuk van, de ez korábban lett volna aktuális. Az új vezetőség átgondolt, kidolgozott stratégia alapján, botránymentesen, hibátlanul kíván dolgozni a feltételek megteremtéséért, az S. O. S.-családok nyugalmáért, a mozgalom jobb magyarországi megítéléséért, elfogadtatásáért. Tevékenységünket az S. O. S. szellemének megfelelő szerénységgel, gyermek- centrikusán szeretnénk végezni. Az S. O. S.-mozgalom ugyanis nem több és nem más, mint egyik alternatívája az elhagyott, árva gyermekek nevelésének. E kérdésben a két szervezet azonos módon gondolkodik, így én még súrlódásról sem beszélnék. Egyre világosabb, hogy a „megrendszabályozás” mögött segíteni akarás húzódik meg. A jelenlegi helyzetben természetesen szükség van kompromisszumra. Az önálló pénzalapok előteremtése mindkét fél érdeke. A magyar S. O. S.-moz- galom fennállása óta mindössze 2,5 millió forintot kapott a magyar államtól. Idáig gyermekeink után (véleményem szerint alkotmányellenesen!) még az állami gondozottakat megillető „fejkvótát” sem kaptuk meg. Most viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy beadhatjuk az igényünket. Egyesületünk vezetői előrehaladott tárgyalásokat folytatnak az illetékes minisztériummal. Talán sínen van a dolog, a normatívából — alapul véve a három falu gyermeklétszámát — 30-35 millió Ft állami támogatásra számíthatunk. A gyermekfalvak gazdasági önállósága, támogatók, szponzorok közreműködésével szilárdítható meg. E célból alapítványt hozunk létre, hiszen a nyugati országokban működő S. O. S.-falvak is az alapítványok révén váltak önellátóvá. Persze ettől mi még nagyon messze vagyunk. Viszont szeretnénk elérni, hogy két-három éven belül a költségvetésünk 50-60 százaléka Magyarországról származzék. Ma a hazai pénzek aránya a tíz százalékot sem éri el! Ménesi György Az anyaországtól távol került, később elszigetelődött nemzetiségiek minden vidéken kialakították a maguk sajátos, az irodalmi nyelvtől olykor teljesen eltérő szókincsüket. Törvényszerű volt ez a folyamat a csabai szlovákságnál is, s nem csoda, hogy évszázadokkal idetelepülésük után már olyannyira kikristályosodott csupán rájuk jellemző nyelvhasználatuk, hogy több száz általuk alkotott, jellemzően a város szókincsében funkcionáló szót használnak. „Békéscsabára 1942-ben kerültem lelkésznek írta Dedinszky Gyula 1970-ben A békéscsabai szlovák tájnyelv kis- szótára című munkája kéziratának bevezetőjében. — Mindjárt megütötte fülemet itteni szlovák híveink különös tájszólása. Más volt ez, mint szűkebb szülőhazám, Dél- bácska szlovákjainak beszéde, más mint a kiskőrösieké... Megvallom őszintén, hogy nekem akkor ez a csabai nyelv nem tetszett. Később aztán lassan megszoktam, még később megszerettem. Kb. 5—6 évvel ezelőtt vetődött föl bennem a gondolat, hogy érdemes, sőt egyenesen szükséges lenne összegyűjteni a csabai szlovák tájnyelv szókincsét.” Az elhatározást tett követte, s a közelmúltban elhunyt idős evangélikus lelkész hosszú évek kitartó munkájával 770 olyan csabai tájszót gyűjtött össze, amely teljesen eltér az irodalmi szlovák nyelvtől. „Huszonhárom évvel munkájának befejezése után került sor arra, hogy Dedinszky Gyula kézirata közreműködésünkkel nyomdakész állapotba kerüljön. Tevékenységünkben két dolog vezérelt: a járatlan úton elindult gyűjtővel szembeni mélységes tisztelet, és az ügy iránti feltétlen elkötelezettség — írják az immár napvilágot látott Csabai tájszótár előszavában az eredeti kéziratot átdolgozó Andó György és Mázán Mátyás, a Munkácsy Mihály Múzeum munkatársai. A táj szótár a szlovák ábécé rendjében közli a sajátos csabai kifejezéseket, mellettük irodalmi változatukat, magyar jelentésüket, s a használatukra jellemző egy-egy példamondatot annak magyar fordításával. Hangtani és nyelvtani kérdések boncolgatására Dedinszky Gyula, s az átdolgozok sem törekedtek, csupán a csabai szlovákság kulturális örökségének megőrzésére. A sors külön kegye, hogy a mű kiadását az idős lelkész még megérhette. A legújabb békéscsabai vonatkozású, szlovák nyelvű kiadvány több helyen is megvásárolható: a Munkácsy Mihály Múzeumban, a Radnóti Könyvesboltban, a nemzetiségi klubházban és az evangélikus lelkészi hivatalban. . L.M. 770 csabai szlovák tájszót gyűjtött össze a szerző A káció, vakáció. Akárhogy is nézzük, kitört az iskolai szünidő. Még egy-két formaság, évzáró ünnepély és bizonyítványosztás, aztán kezdődhet a tömör gyönyör. Gyerekeink fantáziája kiapadhatatlan, terveik nagyok, s ha a szülők pénztárcája bírja, bizony nem lesz itt unalom. Bár nem csupán anyagiak kérdése a jó mulatság, hiszen minden gyerkőc egy-egy varázsló, csak hagyni kell őket, hogy elkápráztassák magukat. S ha a túlhajszolt, megfáradt apák nem tudnak annyi örömöt biztosítani csemetéiknek, amennyit szeretnének, olyankor saját megnyugtatásukra hangoztatják, hogy „hej fiam, ha ilyen idős koromban nekem ennyi játékom lett volna” stb., stb. Falra hányt borsó, semmi értelme. Inkább abban reménykedjünk, hogy ha majd a mostani apróságok felnőnek, akkor ők csupa vidámságot mesélnek az gyerekkorukról. Kisebbik fiam, Péter, aki most végezte a második elemit, komoly fogadalmakat tett a nyárra: minden reggel tomázással kezdi a napot, végre megtanul rendesen úszni, sokat segít a ház körül és kiolvas egy halom mesekönyvet. Egyelőre csak a szemizmait mozgatja, hiszen alig lehet elzavarni a televízió elől. Néha azon kapom magam, hogy én is mondom az édesbús szöveget: „tudod fiam, amikor ennyi idős voltam, nem a televíziót néztem, hanem libapásztomak kellett menni.” Jaj, csak ezt ne — figyelmeztetem magam, és inkább vidám történetet kanyarítok a ludak őrzéséről. Holott a tanya körül gágogó baromfiak nem sok kacagásra adtak okot, egyetlen örömöm az volt bennük, hogy ha jó tarlóra találtunk, akkor szépen elvoltak magukban, olvashattam tőlük, meg csodálhattam a bárányfelhők játékát. Volt viszont egy tehén, Kávé névre hallgatott, vele már történtek fura dolgok. Azt hiszem, őkelmében kifogtam a világ legbolondabb szarvasmarháját. Jellemzésére legyen elég annyi, hogy nem lehetett sehová hajtani, úgy közlekedtünk, hogy én futottam előle, ő pedig kergetett. Reggel kirohantam a legelőre, az a hülye meg utánam. Amikor jól belakott, bottal megpiszkáltam az orrát és usgyi, vissza a tanyába. Szép látvány lehettünk. Egyik alkalommal beszabadította magát a lucernásba, ott falatozott. Jött valami gazda, benn járhatott a faluban, mert alaposan kicsinosította magát: kalap, fehér ing, fekete nadrág, fényes csizma, ahogy kell. Mondja: hej, fiam, nem látod, hogy felfúvódhat az a jószág a lucernásban? Látni látom, de megvéreztem magam, tessen már kihajtani — szóltam nagy ravaszul, és a mezítlábas talpam fájlaltam. Hogy hívják a tehenet? Kávé. Add csak ide az ostort. Odaadtam, s a bátyó kimondta a bűvös szót: Kávé! Évtizedek múlva, egy spanyol viadalon láttam hasonló jelenetet, amikor a bika mellső lábával a földet kapargászta és mint a lokomotív, tört a torreró felé. Ám az én emberem nem vágyott győzelmi babérokra, inkább a nyakába kapta a lábát, és futott csizmástul, kalapostul, ahogy én szoktam ilyenkor. Lám, a hajdani félelmek is mennyire megszépülhetnek, idő múltán pedig milyen jó lesz visszagondolni azokra a nyarakra, amelyek eredetileg szépek voltak. Remélem, Dzsanikó is jó szívvel emlékezik a tavalyi vakációra, amikor Peti fiammal múlatta az időt. Történt ugyanis, hogy a Vöröskereszt szervezésében dubrovniki gyerekeket lehetett befogadni. Kértünk egy fiúcskát, jött is Dzsanikó, aki’inkább kiskamasz volt, bő „két számmal” nagyobb Petinél, de így is jól megértették egymást. Horvátul beszélt az egyik, a másik magyarul, tehát nem voltak nyelvi nehézségeik. Dzsanikó maga volt az élet, a tenger vadóc szertelensége. Úszott, mint a delfin, pajkos csikó módjára ugrabugrált, s ha szárnyai lettek volna, bizonyára a felhőkkel is versenyt repül. Esténként pedig, ha telefonon felhívtuk az édesanyját, kipirult arccal mesélte, hogy milyen szép helyeken járt. Volt mit mesélnie. Elmondhatta, hogyan tapsolt a Gyulai Várszínház előadásán, s hogy megfür- dött a Körösben és vattacukorral teleette magát a gyulai strandon. Arról talán hallgatott, hogy az ölemben elaludt egy szegedi szabadtéri operaesten — hiába no, hiszen olaszul énekeltek, nem értette —, viszont nagyon tetszett neki a Balaton, Szentendre és minden fővárosi látványosság. Lehet, hogy ma is azt hiszi, a magyar gyerekeknek csupa vidámpark az élet? Hazaindulás előtt meghívták az egész horvát csoportot a Parlamentbe. Természetesen Dzsanikóval ott volt Peti is,, aki ilyen helyekre magával hurcolja a Lujza nevezetű plüss oroszlánját. Úgy látszik, az én kicsi magzatom, hóna alatt az állatok termetes királyával, nagyon tetszett a fotósoknak, mert főképp őt fényképezték. Két újságban is megjelent a képe, s hozzá a szöveg: Háborús árva. Állítólag akinek halálhírét keltik, soká él. Kíváncsi vagyok, mi igaz ebből. Andódy Tibor Dzsanikó
