Békés Megyei Hírlap, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-04-05 / 130. szám

1994. június 4-5., szombat-vasárnap EXKLUZÍV Afrikában a csillagok is másként állnak Kati, a „szélvészkisasszony” távoli kultúrák között közvetít... Hogy hová el nem jutott egy lány a békéscsabai Kisfaludy utcából!? Kossack Berecki Katalin négy éve él családjával a bajorországi Mainburgban. Nemrégiben tudás- és kalandvágya New Mexicóba, egy arizonai indián rezervátumba, majd a nyugat­afrikai Maliba, a dogonok természeti népéhez ve­zette. Kerámikusművész, a természeti népektől szeretne technikát és formát tanulni, majd mind­ezeket a saját gondolatain, érzésein, ügyességén átszűrve új művészi egységbe ötvözni. Katit a csabai cserépgyár kí­sérletező kedvű keramikusa­ként, lánykáit imádó édes­anyaként, könnyen nevető, állandóan rohanó „szélvész­kisasszonyként” ismertem meg jó pár esztendeje. Később tudtam művészi ambícióiról, Mokos Józsi bácsinál, Gabu- rek Károlynál tanult rajzolni, festeni, az NDK egyik városá­ban a porcelánfestészettel is­merkedett, nyaranként a dán­— Megismerkedtem olyan kerámikusokkal, akik maguk közé fogadtak és lehetővé tet­ték, hogy 1993. november vé­gétől 1994. január 1-igahopi- indiánoknál tanulmányozzam a pueblo-kerámiát. A csalá­dommal voltam, nehezen fo­gadtak be bennünket az indiá­nok. Nekem is azt mutatták, amit másoknak pénzért, én nem ezekre az ismeretekre vágytam, hanem a természeti * úton volt, ezúttal Afrikába. Egy hónapig élt—a Mali Köz­társaság XII. században a Sziklás hegyek közé bujdokolt népe—a dogonok között... — A történelemben évszá­zadokat léptünk vissza, ami­kor náluk jártunk. Homokos repülőtérre érkeztünk a fővá­rosba, Bamacóba. Terepjáró­val vittek tovább bennünket (néhány kerámikust és régészt a világ távoli országaiból), majd gyalog mentünk három nap és három éjjel, aludtunk hálózsákban a földön, kecske­ólban és vályogkunyhóban. Fantasztikus volt. Csak fertőt­lenített vizet ittunk és hámoz­ható gyümölcsöt ettünk, ne­hogy megbetegedjünk. Szóval fizikailag sem kis megpróbál­tatás a forró napsütés, éjszaka a hideg levegő, az enyhén szól­va nem bőséges étkezés és a természet körülöttünk. A do­A nagy fáradtsággal formázott agyagedényeknek alacsony az ára a piacon foki alkotótáborban és a zebe- gényi képzőművészeti szaba­diskolában gyakorolta a ko­rongozás, kerámiakészítés műveleteit. Az NDK-ból nem bútort vagy használati tárgyat „hozott”, hanem férjet, Egont, aki azóta is kicsit rokonszak­mában, cserépgyárban dolgo­zik. 1990-ben olyan külföldi pártfogóra találtak, akinek mindketten szimpatikusak voltak. Kastolus Bade gyáros, milliomos, művészetszerető ember, Katinak Mainburgban biztosított kerámiaműhelyt, égető kemencét, továbbképzé­si lehetőséget, Egonnak pedig gyárvezető-helyettesi állást. A 10 és 11 éves kislányaik, Laura és Kati pedig, mint kishalak a vízben, úgy ficánkolnak Né­metország és Magyarország között. Itthon magántanulók, magyarul beszélnek, énekel­nek, Mainburgban német isko­lába járnak, németül, angolul és franciául tanulnák. Bár Né­metországban igen sok a ma­gas technikai tudású kerami­kus, Katalinnak egyre inkább sikerei vannak, mert más, mert állandóan lángol, szalad, ügy­ködik, barátkozik és dolgozik. Münchenben tanul, tagja a Weltenburgi Akadémiának, tanít a helybeli népfőiskolán és legújabban Szaúd-Arábiába hívják kerámiát tanítani. A ha­zaiakról sem feledkezik meg, egyet gondol, autóba ül este Mainburgban és reggel Békés­csabán terem. Itthoni és „ott­honi” barátainak a segítségé­vel közelítgeti a két kultúrát egymáshoz, német művésze­ket csábít a megyébe és ma­gyar festőket Bajorországba. A dogonok nem élnek hosszú ideig, nem is tudják a korukat népek ősi művészetének titka­ira. Óriási élmény volt, láttam hogyan dolgoznak drága be­rendezések nélkül, egyszerű­en, természetesen. Különleges a felületi kezelésük, a kerámi­ájuk fénye, színe a nép kultúrá­jából, tapasztalásából fakad és sokkal többet nyújt, mint a gyári festék, a civilizált körül­mények között alakuló szín és forma. — Január 7-én már újra gonokhoz érkezve barátságos néppel találkoztunk, de telje­sen hozzájuk kellett alkalmaz­kodnunk, a szokásaikkal azo­nosulnunk. Például első nap leültettek bennünket a falu kö­zepére és néztek ránk, meg­fogták a kezünket, a bőrünket, a hajunkat. Ezt mintegy a be­fogadás szertartásaként éltük át. Hosszan néztük egymást és végül már a szemünkkel, sza­vak nélkül értettük a másikat. Szent állatuk a krokodil, mert hitük szerint ez az állat vezette őket mai földjükre. — Mit tanultak ettől az ön­kéntes elszigeteltséget vállaló néptől? Hogyan élnek, dolgoz­nak, boldogok, egészségesek? — A szokásaikat, a hagyo­mányaikat, a vallásukat csak hosszú idő után lehet igazán megérteni. A kérdéseinkhez nem volt szavunk, csak fi­gyeltünk, együtt főztünk, ettünk, dolgoztunk, táncol­tunk, énekeltünk, próbáltunk azonosulni velük. Büszke nép, más feketékkel nem házasod­nak, szép, sudár testűek, ők a legfeketébbek. Cserekereske­delmet folytatnak egymással, a pénzük a kagyló. Élelmi­szert, egyszerű használati tár­gyakat cserélnek, önellátóak. Kopár a vidék, ahol élnek, ke­vés a gyümölcs, a hús, főként kölesből, zöldségből készült ételeket esznek. Nem volt könnyű az ételeik ízét meg­szokni, de nem tehettünk más­ként. A házaik többszáz éve­sek, agyagból, vályogból épül­tek és megmaradtak. Ezekben a kunyhókban éppen csak al­váskor tartózkodnak, bútoraik nincsenek, csupán egy gyé­kény, egy vizes és egy főző­edényük van, az életüket a sza­badban élik. A nők lepleket tekernek maguk köré, a több- nejűség a divat. A férfiakat és nőket egyaránt „felavatják”. A nők négyévenként szülnek és állandóan a hátukra erősítve viszik gyermekeiket, folya­matosan, egészen idős korukig szoptatnak. A dogonok nem élnek hosszú ideig, nem is tud­ják a korukat. Hihetetlenül erősek, minden munkát a nők végeznek, a férfiak bőr- és fa­formázással töltik az időt. A legkomolyabb feladatuk a problémák megoldása, ilyen­kor a probléma nagyságának megfelelő házakba vonulnak és akár egy hétig is fekszenek, gondolkoznak a megoldá­son... —Mintha egy másik bolygó lakóinak gondolkodását, kul­túráját kellene megértenünk. Nyújthat valami könnyebbsé­get az európai ember civilizált ismeretvilága ezeknek az em­bereknek? — Vétek lenne beavatkozni az életükbe! Alapszabály, hogy nem is szabad. Ok boldo­gok, egyszerűek, élik az életüket a maguk törvényei szerint. Tudásban, tapaszta­lásban pedig igen gazdagok. Amikor hazamentem Német­országba, csak néztem magam körül, mennyi felesleges do­log, tárgy, szokás övezi az életünket! A civilizáció, a mű­vészetek világa pedig valahol visszakanyarodik ahhoz a vég­telen egyszerűséghez, amiben például a dogonok élnek. Le­het, hogy az a világ pusztuló- ban van, hiszen ahol mi már veszély nélkül járhattunk, tíz éve még oroszlánok faltak vol­na fel. Tűnőben sok állat, az élővilág számos szépsége, vál­tozik az éghajlat, és mindez végül az évezredes kultúra, a hagyományok, szokások pusztulásához vezethet. — A fazekasnők falujában éltek. Hogyan dolgoznak, mi­lyen tárgyakat készítenek, be­kapcsolódhattak-e a munká­jukba? — Együtt bányásztuk az agyagot, vittük a fejünkön, fel­vizeztük, gyúrtuk kézzel, láb­bal, az előzőleg kiégetett agyaghulladékot belekevertük az anyagba. A korongot nem ismerik, kézzel formázzák az edényt és egy mélyedésbe rak­ják az égetésre váró tárgyakat, fahulladékkal, szalmával tele­tömik és így égetik ki. Anyáról lányára száll a fazekas-tudás, az egyszerű formák, a tartós felületkezelési eljárások isme­rete. Eszközük a kő és a fahu­sáng, tökéletesen ismerik a re­dukciós eljárásokat, ami a fa­zekasmesterség fontos része. Nem várták el, hogy segítsünk nekik, figyeltünk. Tőlük csak tiszteletet tanultunk az anyag iránt, amit iszonyatos energiá­val munkálnak meg! — Fél év múltán hogyan él­nek az emlékei? — Afrikában a csillagok és a hold is másként állnak. Az esti és a reggeli hangok, szí­nek, illatok örökösen bennem élnek tovább. Aludtunk a siva­tagi éjszakában, amikor a nők vigyázták a tüzet a kunyhók előtt. Egyszer megérintettem a termékenység istennőjét, és ezért kecskét kellett miattam áldozniuk, hogy kiengesztel­jék az illetéktelen érintés mi­att. Sok nyomort és piszkot láttam, de a dogonok tiszták és a maguk módján egészsége­sek. Csak a civilizáció meg ne rontsa őket. Szeretnék hozzá­juk a lányaimmal visszatérni. Búcsúajándékul kaptam tőlük egy kagylókarkötőt és egy szép mesét, arról hogyan lettek az emberek feketék és fehérek. —Elmondaná? — A dogonok azt mondják, Ama az egyetlen ura a Föld­nek, a teremtéskor a Napot vö­rösrézből, a Holdat fehérréz­ből formázta. A vörösréz sok hőt bocsát ki és forró, a fehér­réz hűvösebb és sápadtabb. A feketéket a Nap sugaránál te­remtette, azért sötét a bőrük színe és a testük forró. A fehér embereket a Hold fényénél te­remtette sápadtnak és hűvös testűnek. A dogonok a táncuk­ban érzik a Föld lüktetését, ez Ama üzenete számukra... A fazék as nők kézzel, lábbal formáznak, és mindig velük a gyermekük Kossack Kati és egyik dogon barátja a távoli Nyugat-Afrikában

Next

/
Oldalképek
Tartalom