Békés Megyei Hírlap, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-04-05 / 130. szám
1994. június 4-5., szombat-vasárnap EXKLUZÍV Afrikában a csillagok is másként állnak Kati, a „szélvészkisasszony” távoli kultúrák között közvetít... Hogy hová el nem jutott egy lány a békéscsabai Kisfaludy utcából!? Kossack Berecki Katalin négy éve él családjával a bajorországi Mainburgban. Nemrégiben tudás- és kalandvágya New Mexicóba, egy arizonai indián rezervátumba, majd a nyugatafrikai Maliba, a dogonok természeti népéhez vezette. Kerámikusművész, a természeti népektől szeretne technikát és formát tanulni, majd mindezeket a saját gondolatain, érzésein, ügyességén átszűrve új művészi egységbe ötvözni. Katit a csabai cserépgyár kísérletező kedvű keramikusaként, lánykáit imádó édesanyaként, könnyen nevető, állandóan rohanó „szélvészkisasszonyként” ismertem meg jó pár esztendeje. Később tudtam művészi ambícióiról, Mokos Józsi bácsinál, Gabu- rek Károlynál tanult rajzolni, festeni, az NDK egyik városában a porcelánfestészettel ismerkedett, nyaranként a dán— Megismerkedtem olyan kerámikusokkal, akik maguk közé fogadtak és lehetővé tették, hogy 1993. november végétől 1994. január 1-igahopi- indiánoknál tanulmányozzam a pueblo-kerámiát. A családommal voltam, nehezen fogadtak be bennünket az indiánok. Nekem is azt mutatták, amit másoknak pénzért, én nem ezekre az ismeretekre vágytam, hanem a természeti * úton volt, ezúttal Afrikába. Egy hónapig élt—a Mali Köztársaság XII. században a Sziklás hegyek közé bujdokolt népe—a dogonok között... — A történelemben évszázadokat léptünk vissza, amikor náluk jártunk. Homokos repülőtérre érkeztünk a fővárosba, Bamacóba. Terepjáróval vittek tovább bennünket (néhány kerámikust és régészt a világ távoli országaiból), majd gyalog mentünk három nap és három éjjel, aludtunk hálózsákban a földön, kecskeólban és vályogkunyhóban. Fantasztikus volt. Csak fertőtlenített vizet ittunk és hámozható gyümölcsöt ettünk, nehogy megbetegedjünk. Szóval fizikailag sem kis megpróbáltatás a forró napsütés, éjszaka a hideg levegő, az enyhén szólva nem bőséges étkezés és a természet körülöttünk. A doA nagy fáradtsággal formázott agyagedényeknek alacsony az ára a piacon foki alkotótáborban és a zebe- gényi képzőművészeti szabadiskolában gyakorolta a korongozás, kerámiakészítés műveleteit. Az NDK-ból nem bútort vagy használati tárgyat „hozott”, hanem férjet, Egont, aki azóta is kicsit rokonszakmában, cserépgyárban dolgozik. 1990-ben olyan külföldi pártfogóra találtak, akinek mindketten szimpatikusak voltak. Kastolus Bade gyáros, milliomos, művészetszerető ember, Katinak Mainburgban biztosított kerámiaműhelyt, égető kemencét, továbbképzési lehetőséget, Egonnak pedig gyárvezető-helyettesi állást. A 10 és 11 éves kislányaik, Laura és Kati pedig, mint kishalak a vízben, úgy ficánkolnak Németország és Magyarország között. Itthon magántanulók, magyarul beszélnek, énekelnek, Mainburgban német iskolába járnak, németül, angolul és franciául tanulnák. Bár Németországban igen sok a magas technikai tudású keramikus, Katalinnak egyre inkább sikerei vannak, mert más, mert állandóan lángol, szalad, ügyködik, barátkozik és dolgozik. Münchenben tanul, tagja a Weltenburgi Akadémiának, tanít a helybeli népfőiskolán és legújabban Szaúd-Arábiába hívják kerámiát tanítani. A hazaiakról sem feledkezik meg, egyet gondol, autóba ül este Mainburgban és reggel Békéscsabán terem. Itthoni és „otthoni” barátainak a segítségével közelítgeti a két kultúrát egymáshoz, német művészeket csábít a megyébe és magyar festőket Bajorországba. A dogonok nem élnek hosszú ideig, nem is tudják a korukat népek ősi művészetének titkaira. Óriási élmény volt, láttam hogyan dolgoznak drága berendezések nélkül, egyszerűen, természetesen. Különleges a felületi kezelésük, a kerámiájuk fénye, színe a nép kultúrájából, tapasztalásából fakad és sokkal többet nyújt, mint a gyári festék, a civilizált körülmények között alakuló szín és forma. — Január 7-én már újra gonokhoz érkezve barátságos néppel találkoztunk, de teljesen hozzájuk kellett alkalmazkodnunk, a szokásaikkal azonosulnunk. Például első nap leültettek bennünket a falu közepére és néztek ránk, megfogták a kezünket, a bőrünket, a hajunkat. Ezt mintegy a befogadás szertartásaként éltük át. Hosszan néztük egymást és végül már a szemünkkel, szavak nélkül értettük a másikat. Szent állatuk a krokodil, mert hitük szerint ez az állat vezette őket mai földjükre. — Mit tanultak ettől az önkéntes elszigeteltséget vállaló néptől? Hogyan élnek, dolgoznak, boldogok, egészségesek? — A szokásaikat, a hagyományaikat, a vallásukat csak hosszú idő után lehet igazán megérteni. A kérdéseinkhez nem volt szavunk, csak figyeltünk, együtt főztünk, ettünk, dolgoztunk, táncoltunk, énekeltünk, próbáltunk azonosulni velük. Büszke nép, más feketékkel nem házasodnak, szép, sudár testűek, ők a legfeketébbek. Cserekereskedelmet folytatnak egymással, a pénzük a kagyló. Élelmiszert, egyszerű használati tárgyakat cserélnek, önellátóak. Kopár a vidék, ahol élnek, kevés a gyümölcs, a hús, főként kölesből, zöldségből készült ételeket esznek. Nem volt könnyű az ételeik ízét megszokni, de nem tehettünk másként. A házaik többszáz évesek, agyagból, vályogból épültek és megmaradtak. Ezekben a kunyhókban éppen csak alváskor tartózkodnak, bútoraik nincsenek, csupán egy gyékény, egy vizes és egy főzőedényük van, az életüket a szabadban élik. A nők lepleket tekernek maguk köré, a több- nejűség a divat. A férfiakat és nőket egyaránt „felavatják”. A nők négyévenként szülnek és állandóan a hátukra erősítve viszik gyermekeiket, folyamatosan, egészen idős korukig szoptatnak. A dogonok nem élnek hosszú ideig, nem is tudják a korukat. Hihetetlenül erősek, minden munkát a nők végeznek, a férfiak bőr- és faformázással töltik az időt. A legkomolyabb feladatuk a problémák megoldása, ilyenkor a probléma nagyságának megfelelő házakba vonulnak és akár egy hétig is fekszenek, gondolkoznak a megoldáson... —Mintha egy másik bolygó lakóinak gondolkodását, kultúráját kellene megértenünk. Nyújthat valami könnyebbséget az európai ember civilizált ismeretvilága ezeknek az embereknek? — Vétek lenne beavatkozni az életükbe! Alapszabály, hogy nem is szabad. Ok boldogok, egyszerűek, élik az életüket a maguk törvényei szerint. Tudásban, tapasztalásban pedig igen gazdagok. Amikor hazamentem Németországba, csak néztem magam körül, mennyi felesleges dolog, tárgy, szokás övezi az életünket! A civilizáció, a művészetek világa pedig valahol visszakanyarodik ahhoz a végtelen egyszerűséghez, amiben például a dogonok élnek. Lehet, hogy az a világ pusztuló- ban van, hiszen ahol mi már veszély nélkül járhattunk, tíz éve még oroszlánok faltak volna fel. Tűnőben sok állat, az élővilág számos szépsége, változik az éghajlat, és mindez végül az évezredes kultúra, a hagyományok, szokások pusztulásához vezethet. — A fazekasnők falujában éltek. Hogyan dolgoznak, milyen tárgyakat készítenek, bekapcsolódhattak-e a munkájukba? — Együtt bányásztuk az agyagot, vittük a fejünkön, felvizeztük, gyúrtuk kézzel, lábbal, az előzőleg kiégetett agyaghulladékot belekevertük az anyagba. A korongot nem ismerik, kézzel formázzák az edényt és egy mélyedésbe rakják az égetésre váró tárgyakat, fahulladékkal, szalmával teletömik és így égetik ki. Anyáról lányára száll a fazekas-tudás, az egyszerű formák, a tartós felületkezelési eljárások ismerete. Eszközük a kő és a fahusáng, tökéletesen ismerik a redukciós eljárásokat, ami a fazekasmesterség fontos része. Nem várták el, hogy segítsünk nekik, figyeltünk. Tőlük csak tiszteletet tanultunk az anyag iránt, amit iszonyatos energiával munkálnak meg! — Fél év múltán hogyan élnek az emlékei? — Afrikában a csillagok és a hold is másként állnak. Az esti és a reggeli hangok, színek, illatok örökösen bennem élnek tovább. Aludtunk a sivatagi éjszakában, amikor a nők vigyázták a tüzet a kunyhók előtt. Egyszer megérintettem a termékenység istennőjét, és ezért kecskét kellett miattam áldozniuk, hogy kiengeszteljék az illetéktelen érintés miatt. Sok nyomort és piszkot láttam, de a dogonok tiszták és a maguk módján egészségesek. Csak a civilizáció meg ne rontsa őket. Szeretnék hozzájuk a lányaimmal visszatérni. Búcsúajándékul kaptam tőlük egy kagylókarkötőt és egy szép mesét, arról hogyan lettek az emberek feketék és fehérek. —Elmondaná? — A dogonok azt mondják, Ama az egyetlen ura a Földnek, a teremtéskor a Napot vörösrézből, a Holdat fehérrézből formázta. A vörösréz sok hőt bocsát ki és forró, a fehérréz hűvösebb és sápadtabb. A feketéket a Nap sugaránál teremtette, azért sötét a bőrük színe és a testük forró. A fehér embereket a Hold fényénél teremtette sápadtnak és hűvös testűnek. A dogonok a táncukban érzik a Föld lüktetését, ez Ama üzenete számukra... A fazék as nők kézzel, lábbal formáznak, és mindig velük a gyermekük Kossack Kati és egyik dogon barátja a távoli Nyugat-Afrikában