Békés Megyei Hírlap, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-01 / 127. szám

Kosárfonó tábor Szakmai előmenetelt, mester- kurzust biztosító országos ko­sárfonó tábort szervez — több országos szerv támogatásával — a Békés Megyei Művelődé­si Központ a békéscsabai nap­közis táborban 1994. július 2— 8-áig. A szakmai vezetők az ígérik, hogy a résztvevők a tá­borozás hetében elsajátíthatják a vesszőből való bútorkészítés szakmai fogásait, és a termé­szetes anyagokból (szalma, csuhé) létrehozható gyermek- játékok megalkotásának mód­jait. A tábor szakmai vezetője Kocsor Imréné népi iparmű­vész lesz, jelentkezni június 15-ig lehet a művelődési köz­pontban. Iskola a könyvtárban A Mezőkovácsházi 1. Számú Általános Iskola és a városi könyvtár együttműködésének eredményeként nem szokvá­nyos tanórákkal zárják az évet június 8-tól 10-éig a tanulók. A három napra tervezett nonstop program kiemelkedő részét ké­pezi többek között a játékos szellemi torna, az úgynevezett kiskönyvtáros szakkör könyv­tárismereti vetélkedője, a me­seszoba, valamint a korosztá­lyonként szervezett érdekes kulturális program. Aki pedig ezek közben elfárad az folyó­irat-olvasásban, videózásban és számítógépes játékban pi­henheti ki magát. Rugalmas képzés Az új tanévben kétéves, érett­ségit adó intenzív nappali tago­zatos képzésre várják a szak­mával rendelkező fiatalokat a mezőhegyesi 614-es Számú Ipari Szakmunkásképző és Szakközépiskolába. A jelent­kezők a két év alatt szert tehet­nek vállalkozási és számítás- technikai ismeretekre, alapfo­kon elsajátíthatnak egy idegen nyelvet. Ha időközben valaki munkába áll, annak sem kell félbehagynia a tanulmányait: átiratkozhat esti tagozatra. Gyermek-táncverseny Szeghalom és Vésztő művelő­dési központjaiban kétnapos Nemzetközi gyermek-táncver- senyt rendeznek. Szeghalmon június 11-én 18 órától csapat- verseny, Vésztőn június 12-én 16 órától egyéni verseny lesz a színházteremben. A helyi résztvevők mellett Németor­szágból, Szlovákiából és Szlo­véniából érkeznek a versenyző párok. Indiai zenei est Sumitra Guha szitár- és ének- együttese indiai zenét játszik Békéscsabán pénteken este 20 órától a megyei könyvtárban. Az ősi dallamok, ritmusok be­mutatásának nemcsak a gyö­nyörködtetés a célja, hanem a harmónia megteremtésének elősegítése a hallgatóságban, és a koncertnek helyet biztosító városban. MEGYEIKÖRKÉP 1994. június 1., szerda Gyulai emlékmű a megbékélés szellemében Emeltetik a XX. század áldozataiért Az emlékmű l:10-es kicsinyítésű makettje. A kisebbik képen Vágvölgyi Mihály ihlető erejű fotója látható fotó: bánfi Barnabás Gyulán többre készülnek, mint amennyit a politika hétköznapi szemléletmódja sugallna. Készülhetne — mint máshol — második világháborús em­lékmű, s az is tisztességes cél lenne. Ám a képviselő-testület arról határozott, hogy a husza­dik század hőseinek és áldoza­tainak emeljenek műalkotást. A képviselők egyik társukat, Kiss László szobrászt és érem­művészt bízták meg az emlék­mű elkészítésével. — Egy méter magas és öt méter átmérőjű földhalomra kerülne egy 10-12 tonnás, hat­van centiméternél nem maga­sabb mészkőtömb. Ennek homlokzati részét díszítené az állami címer, rajta egy kibom­bázott, sérült harang állna — mondta Kiss László. — Szinte becsapódva a kőbe. A kitört harangpalástot egy sirató nő alakja takarná el. A sirató nőt Vágvölgyi Mihály, mezőberé- nyi fotós barátom egy remek felvétele ihlette. A harang bronzból készülne. Legna­gyobb átmérője kilencven, ma­gassága — a harangtőkével együtt — 1^0-150 centi lenne. Palástjára felirat kerülne: A hu­szadik század hőseinek és áldo­zatainak emlékére állíttatta Gyula város lakossága — 1994. Az elképzelés Kiss László stílusjegyeit hordozza magán. Mint mondja, az alapötletet Stuttgartból hozta magával. Ott találkozott egy kibombá­zott haranggal. — Ez a gyulai sérült harang -— igaz, némán — mindenkiért és mindenkihez szólna. — A történelmi megbékélés gondolatát hallom ki az elkép­zelésből. — így igaz. Ez az emlékmű mindazokért áll majd, akik a huszadik században bármilyen okból üldözöttek lettek, szen­vedni kényszerültek, haláluk­kal hőssé vagy áldozattá vál­tak. A kegyelet ideológiáktól mentes lesz ezen a helyen. Hol lesz a helyszín? Legalkalma­sabbnak a Harruckem tér mu­tatkozik: az emlékmű képes lenne uralni a teret, s ha meg­szólalna a katolikus templom harangja, szinte válaszolna rá a szobor. A csatorna partján, az Állami Biztosító előtt, szem­ben a templom bejáratával len­ne a legjobb helyen. A testület legutóbbi ülése döntött a megvalósításról. 1990-ben a városatyák már tet­tek egy százezer forintos ala­pítványt. (Úgy hírlik, cégbíró­sági bejegyzése máig sem tör­tént meg.) Az elképzelést nagy többséggel, ellenvetés nélkül szavazták meg. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a kul­turális bizotság elnöke, dr. Erdmann Gyula, valamint a kulturális osztály vezetője, Ge­deon József is kiállt a terv mel­lett. Számítások szerint 1,5-2 millió forint lenne az emlékmű anyagköltsége, végleges árát, valós értékét a képzőművészeti lektorátus állapítaná meg. A város segítsége mellett szük­ség lenne a lakosság, az elszár­mazottak támogatására is. — Orosházán egy gondola­tilag sokkal szőkébb emlékhe­lyet sokszorosan nagyobb összegért csináltattak nemré­gen. — Az emlékezés őszintesé­ge és mélysége nem függ mére­tektől, költségektől. Az indu­láshoz 500 ezer forint kellene, s nyilván nem kémék, pláne elő­legbe ötmilliót, miként hallani lehetett ilyen esetről is. A pol­gármesteri hivatal kulturális osztálya a megmondhatója, hogy a támogatási összegek hová fizethetők be. Kétezernél több gyulai áldozatról tudunk, nevük bevésése megoldhatat­lan. Ha például az egyházak felkutatnák a neveket, bizo­nyára lenne megoldás egy ki­advány megszerkesztésére. Az emlékmű akár augusztus hú­szadikára is elkészülhetne. A magunk részéről annyit ígérhetünk: a támogatók — személyek, szervezetek — ne­vét lapunk hasábjain folyama­tosan közzétesszük. K.A.J. Útkereső helytörténet Mint arról már hírt adtunk, a mezőkovácsházi helytörténeti szakkör — amelynek nemrég hunyt el a vezetője — a napok­ban ülésezett a „Hogyan to­vább?” kérdéskörének eldön­tésére. A tagok egyöntetűen megegyeztek abban, hogy az eddig összegyűjtött tárgyiakat és írásos dokumentumokat nem hagyhatják sorsukra, azo­kat továbbra is őrizni és gyara­pítani kell. Külön döntés szüle­tett arról is, hogy a helytörténe­ti anyagoknak méltó helyet kell biztosítani, mégpedig egy em­lékház kialakításával. E régen dédelgetett terv egyrészt saját erőforrásból, másrészt pályá­zaton igényelt pénzeszközök-, bői valósítható meg. A megle­vő anyagok zömét eddig a könyvtár őrizte, így célszerű­nek látszik, hogy azok tovább­ra is az épületben maradjanak. A megbeszélésen az is elhang­zott, hogy a képviselő-testület felkéri a békéscsabai múzeum vezetőjét az anyagok felértéke­lésére, ami azért is hasznos len­ne, mert adott esetben a doku­mentumok — a számítógépes feldolgozás után — bárki szá­mára hozzáférhetővé válná­nak. H.M. Személyiségfejlesztő tréning (NLP) Békéscsabán, a Kinizsi utcai Diáktanyán személyiségfej­lesztő, tudatosság- és haté­konyságnövelő tréninget szer­veznek június 3—4—5-én. A képzés tematikája szerint a je­lenlegi élethelyzetek tisztázá­sa, a vágyak, félelmek kimuta­tása, a célok kimunkálása, a külső események hatásai a gondolatok és érzések rendsze­rére, a felesleges rossz érzések, feszültségek, félelmek okai, ezek felismerése, a gondolatok és hangulat összefüggései, a változtatás lehetőségei és mód­szerei, valamint a jövő kilátásai az új képességek birtokában szerepelnek a programban. Az érdeklődők június 1 -jén 19 órától tájékozódhatnak a Diáktanyán. Búcsú, húsz év után Kedves ünnepségen, egy kiállítás megnyitásával egybekötve búcsúztatták el a körösladányi díszítőművészeti szakkör ve­zetőjét, Kiszely Jánosnét, aki húsz éven keresztül Mezőbe- rényből átjárva irányította az ügyes kezű lányokat, asszonyo­kat. Berki Imre polgármester megemlékezésében arra utalt, hogy a szakkör tagjai nemcsak összegyűjtötték a környék értékeit, hanem munkájukkal új értékeket hoztak létre. Fel­vételünkön: egyik szakköri tanítványa köszönti az ünnepeltet (jobbról) FOTÓ: BALOGH LÁSZLÓ Ha választani kellene, hogy mi a kedvenc gyümölcsöm, bizony a cseresznyét vá­lasztanám. Finom az íze, frissen, ropogó­sán maga a megtestesített élet. És ami a legfőbb erénye: ilyenkor, nyár kezdetén érik. Nem mondom, a zamatos ősziba­rack, a szőlő vagy a zamatos körte élveze­te is mennyei boldogság, nem beszélve a szilváról, aminek viszont nagy hátránya, hogy hamvas kéksége az ősz közeledtét jelzi. Erről pedig korán elhunyt festőmű­vész barátom, Gaburek Károly jut eszem­be, akinek kedvenc történetei közé tarto­zott, hogy a képzőművészeti iskolában gyümölcs csendéletet festenek a növen­dékek. Kérdi a mester az egyik tanítvány­tól, hogy ez meg miféle gyümölcs? Szil­va. Miért csinálta pirosra, hiszen a szilva kék — csodálkozik a tanár. Mert ez még zöld—vágja ki magát az ifjú. Amennyire szeretem a cseresznyét, éppen olyan kedvencem a virágok közt a napraforgó. Alig várom már, hogy gyö­nyörködjek a végeláthatatlan táblákban virító, mosolygós tányérokban, amint sárgán nyújtózkodnak a fény felé. Nagy öröm számomra, hogy a szobámat han­gulatossá tevő festmények egyikén há­rom napraforgó mesél a nyárról és a mű­vészről, aki immár csak a festményei által van velünk. Ennek a képnek különös története van, elmesélem. Tavaly újévkor kezdődtek a dolgok, amikor gyulai otthonában köszöntöttem Koszta Rozáliát. Ó, dehogy gondoltuk akkor, hogy ez lesz az utolsó esztendő, amit együtt kezdünk e röpke földi létben. Évtizedek óta vitézül küzdött az alatto­mos kórral, és megszoktuk mindnyájan, hogy ő a győztes. Újév napján is jókedvű­en csilingelt a kismadarak énekére emlé­keztető hangja. Tervekkel, alkotómunka vágyával tel­ve várta az évet. Illatos tea és a nála el­maradhatat­lan apró süte­mények társa­ságában be­szélgettünk, amikor feleségem váratlan ötlettel álltelő. —Rozóka, te mindig csak megajándé­kozol bennünket, most az egyszer hadd legyek „vevő” — mondta. — Fess nekünk valami szépet, ami számodra is kedves. —Jó, majd ha nyílnak a virágok festek egy szép csendéletet—fogadta el a meg­bízást Rozó. — Hozok majd napraforgót, azt fesd meg, nekem is az a kedvenc virágom — mondtam. — Van Gogh emlékére is csi­náltál egy csodás tányérvirágot, nagyon örülnék egy hasonlónak. Ebben maradtunk. Kora tavasszal váratlanul Kanadába kellett utaznom, és hirtelenjében nem tudtam, milyen ajándékot vigyek a bará­taimnak. Rozókához fordultam, aki szí­vesen segített. A te barátaid az én baráta­im, nálatok jó helyen vannak a munkáim —mondta, és együtt válogattunk a rajzai­ból, amelyeket magammal viszek. Szépen bekereteztettem két tusraj­zot, és jól becsomagolva vittem a nagy útra. Mond­hatom, az összes pak­kom közül valamennyi vámos szá­mára a hó­nom alatt lé­vő képek voltak érdekesek. De mit is mondhattam volna, amikor például az amsterdami repülőtéren érdeklődtek, hogy ki festette a képeket. Magyaráz­zam, hogy Gyula város szülötte, Koszta Rozália e képek alkotója? Inkább azt mondtam: Picasso! Erre jót nevettek, és mehettem tovább. Azóta is sokszor gondoltam arra, hogy bárhol is jártam a világban, s láttam sok híres képtárat, de soha, véletlenül se találkoztam egyetlen magyar festő munkájával se. Pedig van­nak mestereink, akik megérdemelnék a világhírnevet. Mindegy, ha nem is a Pradóba, de legalább a vancouveri bará­taim otthonába immár eljutottak Koszta Rozó tusrajzai. Indián népművészeti dolgokat és mindenféle ritka gyümölcslekvárt hoz­tam Rozókának. S amikor virágtengerré bomlottak a napraforgó táblák, három szép tányértól bocsánatot kértem, hogy letördelem őket. Sose bánkódjatok, ked­ves virágok, modell lesz belőletek, to­vábbéltek, mint a társaitok—vigasztal­tam az aranyszínű fejeket. Úgy is lett. Rozóka megfestette őket, és most itt vannak velem, emlékeztetnek a tavalyi nyárra, s az elmúlt ősszel elröppent drá­ga kis madárkára, aki már csak valami ismeretlen tartományból néz le ránk, és figyeli hogyan bánunk azokkal a kin­csekkel, amelyeket ránk hagyott. És ez itt abökkenő! Mert várom, hogy Gyula városa méltó módon őrizze a ha­gyatékot, amelyet hűséges gyermeke al­kotott. Ám kiderült, hogy Koszta Rozá­lia nem hagyott végrendeletet, és ettől a perctől kezdve minden kétséges, min­den vitatható. Csupa jószándékot tétele­zek fel az örökösök és a város vezetői részéről, és ezért remélem, hogy egyez­ségre jutnak. Hiszen ha nincs is papírra vetett írás, Rozóka egész élete bizonyos­ság kell legyen, hogy ő együtt kívánta tartani a munkáit. Csodás energiával dolgozott azért, hogy Kohán György hagyatéka a várost gazdagítsa, most pe­dig nincs aki vigyázzon az ő életművé­re? Hiába kérem, akármilyen nehéz is az élet, mégsem szabad itt meghalni. Andódy Tibor Napraforgó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom