Békés Megyei Hírlap, 1994. május (49. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-07-08 / 107. szám
A méltóság művészete / Muzsnay Ákos titokzatos sugallatairól SRÉKÉS MFÍ1YF.I HÍRLAP-----------------M ŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1994. május 7-8., szombat-vasárnap Gergely Ágnes költővel Endrédről és a költészetről beszélgettünk A szikrának el kell jutni lélektól lélekig „Az igazi költészet merész, újat mondó, és az olvasót sem nézi FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Mindennapiságunkban, amikor az alacsony vagy lealacsonyított vizuális kultúra fülledt légköre elhódít, amikor a „képkikapcsolódásnak” a kikapcsolás a célja, amikor a világmagyarázatot nem köti a minőségkeresés vágya, amikor „luxussá” válik képteremtéssel bíbelődni, amikor a meztelen gesztus ünnepélyesen helyettesíti a művészeti hagyományt, amikor a kép a piaci felmutatás vásárává válik, amikor elvesztek a tájékozódási pontok, amikor életünket világképhiány jellemzi, amikor hajnalpír nem dereng a horizonton, akkor mégis reményt adó és felemelő Muzsnay Ákos grafikus könyörtelen őszinteségű művészetével szembesülni. Alkotásaiban a megismerés határán túli világ és az emberi létezés viszonyaival találkozhatunk. Művészeti tanulmányait önállóan, autodidaktaként végezte a hivatalos intézmények falain kívül. Bizonyítványa: a művészet létrehozása a személyiség, a teremtő szellem tehetségének a dolga. Nemzedékének közös élménye az értékvesztés, a valóságvesztett ellentmondással telített társadalomban való létezés. Az elesett ember „bénultságát” az erkölcsös ember — HOMO MORÁLIS — személyiségének kiteljesítésében találta meg. A XXVIII. Alföldi tárlaton rendhagyó módon, táblaképpel (Corpus) és éremsorozattal (Zsoltár) jelentkezett, és az egységesen magas színvonalú anyagot a Békéstáji Művészeti Egyesület saját jogon alapított díjjal tisztelte meg. Művészetének szellemiségében egyidejűleg van jelen az ALÁZAT és a MEGALÁZÁS, ami a „kiűzetett” lélek reménytelensége, a félelem Szuperkoncert Mielőtt a „három nagy” — Placido Domingo, Jósé Carreras és Luciano Pavarotti —július 16- án közös hangversenyt adna Los Angelesben, az idei labdarúgó-világbajnokság befejezése alkalmából, előbb még Monacóban, Monte Carlóban is fellépnek közösen, mégpedig júnidermedt, megkötözött állapota. A kiállított, festett képtérben a CORPUS, a test — egyszerűsített idol — a test hiányának jelévé, „árnyékává” válik. Ennek térbe, valamint síkba emelésével (a ciklusba szervezett éremsorozat zsoltáraival) továbblépteti a grafikai „szálkásság” építkező módszerét, amin átáramlik a jelek sokasága. Művészete a kozmikus világegész kiemelt „szeletét”, a lekötözött, gúzsba kötött embert ábrázolja sajátos láttatással; az ember kiszolgáltatottságának végtelenségére utalva. Ugyanakkor a megfogalmazás minősége el tudja fogadtatni, hogy a világ és benne az emberi létezés a művészetben leképezhető, rendbeszervezhető valóssággá válhat. A megalázottak, a kiszolgáltatottak felett érzett szorongás vigasztalhatatlanságával az alázat bensőnkből fakadó lelki vigaszát, megbocsátását állítja szembe. Szociális léthelyzetünk ki-é- lezettségében, de a jelenségek mögött rejlő valóságok titokzatos sugallatában mégsem értelmezi az aktuális jelent, hanem formanyelvével a képszerűen megragadható, morális ösz- szeütközést választja ki, ami a tárlatlátogató számára újra és újra átélhető és megtisztító élménnyé válhat. Művészetének jelentése elég erős ahhoz, hogy tárgyát, annak önmagára visszautaló jellegétől — konkrétságától — megfossza, amelyet a MÍTOSZ — az emberek közös emlékében élő erkölcsvilágának forrása táplál. Visszaadja emberi létezésünk méltóságát az örök újrakezdéshez, a „Kelj fel és jáij!” krisztusi üzenetével. Művészettől ennél többet nem kívánhatunk! Szilágyi András Monacóban is us 9-én egy jótékonysági hangversenyen. A mindössze 1200 férőhelyes kongresszusi központban 3100 és 5100 frankért vásárolhatók jegyek. A hangverseny műsorát még nem tették közzé, s az sem ismeretes, hogy a bevételt milyen jótékonysági célra fordítják. Korát meghazudtoló fiatal derűvel állt Gergely Agnes író, műfordító, József Attila-díjas költő a békéscsabai újonnan megnyílt Radnóti Könyvesbolt forgatagában, s türelmesen várta, hogy „szétszedjük”: a Tevan Kiadó munkatársai — a náluk megjelent ünnepi könyvheti új kötete kapcsán — kívánták őt a magukénak, az endrődiek a földiek jogán szerették volna elvinni, rajongói dedikációkért könyörögtek, az újságíró pedig egy rövid beszélgetésért. Ágnes türelmesen megvárta alkudozásunk eredményét, s végül mindenkinek átadott valamennyit mosolyából, bölcsességéből. Amikor rám került a sor, először szülőfalujáról, Endrődről faggattam. — Nehéz elfogultság nélkül válaszolnom—kezdett az emlékek felidézésébe. — Bár 1948 óta Budapesten élek, mégis jóval erősebb a kötődésem akár Békés megyéhez, akár Zala megyéhez: előbbi anyám s a magam szülőfaluja, utóbbi apám munkahelye volt, s gyerekkoromat ingajáratban töltöttem a kettő között. Az Endrődhöz való kötődés oka kettős: egyrészt a gyerekkor mindig nagyon meghatározó az ember életében, másrészt nehéz próbákat kiállt, tisztességes emberek faluja ez a település. Akik jól ismerik End- rőd történetét (gyermekkoromban még nem volt Gyoma- endrőd), azok nagyon jól tudják, hogy a ’35-ös csendőrsor- tűztől, a második világháborún át ’56-ig az itt élő emberek mindig nagyon becsületesen kiállták az idők próbáit. Ez az első, amire büszke vagyok, mert a gerincességet én mindig a műveltség elé helyezem. Ugyanakkor nagyon sok a tudásszomj ebben a faluban. Kinevelődött itt egy olyan értelmiség, amely vezetőjévé vált a közösségnek. Ma már az eggyé vált két településben is közös, hogy az intellektus kormányoz. Valahányszor hazamegyek, mindig azt tapasztalom, hogy hihetetlen presztízse van Gyomaendrődön a műveltségnek. Az Endrődi Honismereti Egyesületnek van például egy Endrődi Füzetek című sorozata, melynek már a negyedik részénél tartanak. Ezt azzal a céllal hozták Dér Endre újra itthon? Ezt már nem mondhatjuk, mert nem él Békéscsabán, és kötete a közelmúltban megjelent Tevan kiadvány, amely a Veszélyzóna címet viseli, egyre inkább országos érvényű igazságokat mond ki. Mi köti városunkhoz? 1922- es születése, ifjú kora, amikor is költőként elindult az irodalmi életbe. Az első próba című önéletrajzi ihletésű regénye, azaz prózai műve érdemelte ki mégis a József Attila-díjat 1955-ben. Ha városhoz kötjük, inkább Szeged. Itt végzett irodalomszervező munkát, itt ír a Tiszatájba és itt alakult ki legelőször Magyar- országon a jugó-piac, magával hozva azt az embertípust, létre, hogy megőrizzék a helyi hagyományokat, s nemcsak célkitűzésben, de színvonalban is kiemelkedőek ezzel a munkával az országban. — Az eddigieket hallgatva azt hinné az ember, hogy az intellektus szerepét tartja a legmeghatározóbbnak, holott sokan tudják önről, hogy felnőtt életét vasesztergályosként kezdte. — Nem akarom ezt most ütőkártyaként kijátszani, de valóban voltam vasmunkás, s nagyon örülök, hogy megismerkedhettem a kétkezi munkások életformájával is. A háború után nagyon elszegényedtünk, s 16 évesen kimaradtam a gimnáziumból, jelentkeztem a MÁVAG gépgyárába. Élni kellett valamiből. Elmondhatatlanul sok élettapasztalatra tettem szert a munkásemberek között, s amit ott tanultam, még a költészetben is tudom használni. Az anyagkezelés munkamenete ugyanis a következő: előbb nagyoljuk a vasat, azután simítjuk, s harmádjára csiszoljuk. Én azóta is így írok, s ezt ott tanultam meg. — A költészet valamilyen oknál fogva mindig távol állt a tömegektől: kezdetben nem volt általános az olvasni tudás, s mire azzá vált, az avantgárd, s a későbbi modern stílus- irányzatok ,,gondoskodtak” a távolságtartásról. amely a Veszélyzóna lapjairól néz ránk. Az író maga is egyfajta csodálkozással egyes szorongást érez, látva szereplőit, valamint a sok kisember számára áttekinthetetlen, veszélyekkel terhes, zsibongó, állandóan kockáztatni kész, gátlástalan világot. Meggazdagodni, de gyorsan! Ez az olykor ki sem mondott jelszó e körökben. Hajtanak pénzre, nőre, kíméletlenül gázolva át egymáson. Nem egy elkövetett bűnükről tudván tudják: magatartásuk holnapra netán már érdem lesz. Ám ha nem is, semmiképpen nem lesznek az általuk elkövetett kisebb cselekmények súlyosan büntethetők. S szélesedik majd kicsiny, illette.” — Az avantgárd még foglalkozott az egyszerű emberekkel, hiszen Kassák idejében szavalókórusok is voltak, de mára valóban kettéhasadt az irodalom. Van az úgynevezett ve feketekereskedelmi területük a teljes KGST határain túlra, Ázsiára is kiterjedően. Hiánygazdaságban élt az ország, nagy szükség volt az olcsó árura. Dér Endre ábrázolásában már csaknem a Vadke- let vicsorít ránk. A végig izgalmas mű szereplői két oldalra oszthatók. Vannak győztesek és vesztesek. Erősek és gyengék. Ezekre a minősítésekre születni kell. Láthatjuk, hogy olyan is akad, aki bizonyos ideig úgy vélte: ő is az erősek között áll. Átverése után ismeri csak fel, hogy ez kemény harc, ő nem bírja. Á társadalom szövevénye színes. Látunk bérből, fizetésből élőket is. Nem egy pedagópost modem ág, amely nem nagyon foglalkozik az olvasókkal. Valahogy úgy alkotnak, ahogy a folyó vize vájja a maga útját a sziklák között. Viszont mindig is volt és most is van az olvasó kegyeit kereső irányzat. Nézetem szerint az igazi költészet a kettő között van. Tehát vájni kell azt az utat a sziklák között, kell valami újat, merészet mondani, de az olvasót nem szabad lenézni. — Mit tart a saját költői hitvallásának? — Ezt. Föltétlenül szeretném új módon kifejezni magam, megtalálni azt a formanyelvet, ami csak az enyém. Ez nagyon merész cél, de ennél kevesebb útravalóval nem lehet indulni. Ám soha azon az áron nem akarom csinálni, hogy lebecsüljem az olvasót, mert szikratávíró az, amit mi csinálunk, s a szikráknak el kell jutni a címzettekhez. Ráadásul ebben a lelketlen, pénztelen világban kell a mi üzenetünknek eltalálni lélektől lélekig. — Köszönjük az üzeneteket és a beszélgetést. Lenthár Márta gust. Lesajnáló ítéletként hangzik a megjegyzés: „szegény”, és ő valóban, minden képi áttétel nélkül: szegény. Pedagógusfizetésből élni e „szerzős” világban egyet jelent a lehetetlenséggel, a csaknem testi fogyatékossággal. Szomorú könyve a Veszélyzóna, mert nincs kiút. Nem a sematikus „pozitív hőst” keresnénk, de itt nincs is kiben megkapaszkodni. Azt lehet csupán megtanulni: megfordult a szólás. Nem az a lényeg, aki állja a pofont, hanem aki adja. Ha tehát a gyengék oldalára került és onnan tartósan kivergődni képtelen szereplő, például Annamária tartani kívánja kissé magasabb életnívóját, ezért fel kell adnia előző önmagát. Kis idő múltán már képtelen különbözni azoktól, akik leverték, fölé kerültek. Úgy tesszük le ezt a könyvet, hogy azt kell kérdeznünk: „Quo vadis”? Szabad Olga A Corpus, a test hiányának jelévé, árnyékává válik Fenyőtű Megváltódom: vers jut eszembe rólad. Talán valahol ezért meg is rónak. Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz, mint a csillag a fenyőfák hegyéhez — onnét mozdulsz, hol négy táj fut keresztbe, tobozra símítsz és narancsgerezdre, megnézel szépet és elnézel ocsmányt,' míg ezek kávéházat, égi kocsmát vélnek többféle párás, kék sarokban s osztottságot abban, mi oszthatatlan. Himbál az Idő: önjogán nemes lét. Tűhegynyi karca az egyetemesség. Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem? Nyújtom a verset. Nem fáj. Válts ki engem. 1989. SZEPTEMBER A Vadkelet vicsorít ránk Dér Endre Veszélyzónája a Tevan Kiadónál jelent meg
