Békés Megyei Hírlap, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-07 / 81. szám
1994. április 7., csütörtök MEGYEI KÖRKÉP Pedagóguspályázat egyházi iskolába A szeptember elsején induló békéscsabai katolikus iskolába április 15-éig várják az ott tanítani szándékozó tanítók, tanárok pályázatait, valamint az intézmény vezetésére szóló jelentkezéseket. A keresztény, vallásukat gyakorló pedagógusok pályázatukhoz mellékeljék önéletrajzukat, erkölcsi bizonyítványukat és a szakmai végzettségüket igazoló okmányokat. Az igazgatói állásra jelentkezőktől az előbbieken túl a Belvárosi Római Katolikus Egyházközség kéri az iskola működtetésére vonatkozó fejlesztési, vezetési elképzelések leírását is. Cím: Belvárosi Római Katolikus Plébánia, 5601 Békéscsaba, Bartoss udvar 1. Pf. 223. „Tök jó” a nyerő A szabadkígyósi Mezőgazda- sági és Élelmiszer-ipari Szakmunkásképző Intézetben két napig a diákoké volt a hatalom. A kétnapos rendezvényt gazdag programmal színesítették a diákok. Volt sport- és szellemi vetélkedő, megválasztották az év szakoktatóját és tanárát. A lányok saját készítésű ruháikból rendeztek bemutatót nagy sikerrel. S ahogyan az lenni szokott, a „gyerekek” utánozva a „nagyokat” pártot választottak. S melyik párt is nyerhetett? Nem kérdés, természetesen a „Tök jó” megelőzte a vele küzdő három másik párot. Nem maradt el az igazgatóválasztás sem. Lencsel Ferenc 3. éves zöldségtermesztő tanulót választották két egész napra igazgatónak. Finomságokról pedig a sütőipari tanulók gondoskodtak. A süteményből befolyt összeget iskolai célokra fordítják majd. Átgurult a hordó a két part között Összeért a két part, gurulhat a hordó FOTÓ: SZEKERES ANDRÁS A hídépítőknél jeles eseménynek számít, amikor összeér a két part. Ezt szűk szakmai körben meg is ünnepük: régebben boroshordót, a sör térhódításával ezen itallal teli hordót gördítenek át rajta. A „szertartás” része, hogy mindenki gurít egyet a hordón, ezzel is kifejezve az együvé tartozást, s azt, hogy a közös munka együttes erővel készült el. Közel évtizedes terv valósul meg: Békésszentandrás és Csabacsűd között, a 44-es főút mentén kerékpárút épül. Ennek egyik fontos pontja Szarvason, a Holt-Körösön, az Erzsébet liget és a Petőfi út között átvezető fahíd, melynek építését versenytárgyaláson három pályázó előtt nyert el a kivitelező, az INTEGRÁL GMK. A nyolcvan méter hosszú, hat méter széles, hatvan cölöpön nyugvó vörös- és borovi- fenyőből készült létesítmény kivitelezéséhez az építők — Klimaj Mihály tervei alapján —január végén láttak hozzá, s a húsvéti ünnepek előtt, nagypéntekre elkészült a járófelület. A környezetbe jól illő, esztétikus fahíd ügyes kezű ácsok munkájáról tanúskodik. Az ünnepélyes átadásig kisebb befejező munkák még hátra vannak, a közlekedőket viszont ez nem zavarja, már birtokba vették a fahidat. —sz— Ré(s)zvétel egy nemes ügyben Az évente százezer érdeklődőt fogadó, 19 éve üzemelő gyulai Erkel Ferenc Művelődési és Közösségi Ház műszaki és technikai állapota alaposan megkopott. A világítási és hangosítási eszközök, a színpadtechnika állapota kritikussá vált. A legszükségesebb cserék is legalább másfél milliós kiadással járnának. A város által biztosított költségvetés még a dolgozók bérét, az energiaellátás költségét sem fedezi. Az intézmény munkatársai arra gondoltak, hogy bizonyára van a városnak 4-500 olyan polgára, aki hozzá tudna járulni a költségek fedezéséhez. Személyenként 3900 forintot (plusz áfát) kémek, s cserébe a támogatók nevét tartalmazó kis réztáblát helyenek el a színházterem székein. Az adományozókat az ősszel gálaműsorral köszöntenék. Áprilisban, májusban várják a befizetéseket. A pénz személyesen átadható a ház pénztárában, de — a rendeltetést megjelölve — átutalással is elküldhető (Gyula OTP 269-98019, számlaszám: 621-346033). Olvasóink írják ... Az itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztó'- ségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Szerencsétlen Szerencsekerék A szerencsétlen „Szerencsekerék” csípi a szememet. Tartok tőle, hogy nem csak az enyémet, hanem még nagyon sokunkét. Ezért ugyan eszembe nem jutna tollat fogni, de ha már amúgy is írok, csak nem fér meg bennem. Tudom én azt nagyon jól, hogy játék ez az egész, és azt is tudom, hogy véletlenek vannak. Na de ennyire? Megértem én a számítógépes sorsolást, meg azt is, hogy a sok ezer előfizető közül éppen a szlovák gimnáziumot sorsolták ki huszon- hetediknek. Csak kicsit az rontja a sorsolás hitelét, hogy éppen ők a TDK 14 nyelvű elektronika nyertesei, és nem egy szőrtelenítőt vagy egy borotvát nyertek. Megértem én a közjegyzőt is, de azért ez mégis sorolvasó szemében szálka. Egyébként nem irigylem tőlük, mert jobb helyre nem is kerülhetett volna, csak a jövőben jobban oda kellene figyelni, mert így kicsit kilóg a lóláb és az borzolja a kedélyeket. Boldog József, Békéscsaba * * Akár hiszi kedves olvasónk, akár nem, nincs lóláb, így ki sem lóghat, s a kedélyeket sem borzolhatja. A sorsolási rendszer olyan, hogy nem lehet manipulálni. Először betáplálják a gépbe a nyereményeket, utána hozzásorsolják a nyerteseket. Külön programmal persze csalni is lehetne. De nem éri meg. A lóláb miatt nem. Szerkesztőség Ültessünk fákat Régen Herman Ottó természettudós kezdeményezésére májusban minden iskolában megünnepelték a madarak és fák napját. Kinn a zöldben, mezőkön, ligetben iskolások csapata dalolt, verset mondtak a természet szépségeiről, az erdőkről, a madarakról és az állatokról. S ilyenkor megtanították a gyerekeket a tanítók arra, hogy fiatal fákat kitörni, virágokat tövestül kitépni, énekes madarakat foglyul ejteni, lecsúzlizni bizony nagy vétek, nem rendes ember az, aki ilyet művel. Megtanították, hogy a természet olyan közeg, amely minket éltet. Milyen szívszorító látvány egy-egy letört koronájú facsemete, megtépett díszbokor, szeméttel, papírzsebkendővel, nejlontasa- kokkal teleszórt városi park. Miért nem becsüli a mai ember, az iskolás és a serdülő gyermek a fákat, bokrokat, a természet e szép ajándékait? Talán mert nem hívjuk fel rá a figyelmet? Mert nem magyarázzuk meg, hogy áfák alkotta erdők szerte a világon a föld tüdeje. Ezek a növények termelik az éltető oxigént, a tiszta és egészséges levegőt, amit egyre inább és egyre jobban kellene óvnunk. S ha szeretnénk, hogy gyermekeink, unokáink tiszta levegőt lélegezzenek be, minél több fát kell ültetnünk. A fiatal fák ültetési ideje ősszel november vagy tavasszal március—április. Ezért is rendeznek minden évben március 21- étől országos fásítási hónapot. Még nem késő. Hozzuk vissza gyermekeinknek, unokáinknak a madárdalt, az egészséges, természetes környezetet. U It essünk fákat! Hajnal Éva, Békéscsaba Borozgatánk... Nem, nem így akartam kezdeni, szinte önkéntelenül szaladt ki ujjaim alól a szó. S micsoda szó! Minden magyar anyanyelvű érzi a folyamatos cselekvést, sőt ennél többet; az ismétlődő (gyakorító) igét. Honfitársaim azt is tudják, hogy Petőfitől kölcsönöztem a szót. („Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg...”) Ha nem Mezőberényben ülünk le a kancsó mellé, aligha jut eszembe ez a sor. A helynek igenis van varázsa! Nem apámmal borozgatánk, hanem Balázzsal, legifjabb nagybátyámmal, akihez az évtizedek folyamán hozzáöregedtem. Jóval korábban ő fiatalodott énhozzám, mikor — a fogságból hazatérve — belült a szegedi tanítóképző padjába. így hát együtt voltunk diákok hajdan. Innen a meghitt barátság, ami talán még a rokonságnál is többet jelent. Mindenesetre ok az ivásra, ha időnként találkozunk. De nem is annyira az ivásra, mint inkább az emlékek idézésére. Akiket emlegetünk, testi valóságukban már nemigen lehetnek közöttünk, de azért, mintha élnének... Leülnek az asztalunkhoz — velünk vannak. Hogy voltaképpen hol, s merre járnak? Majd megtudjuk. Én mindenesetre azt képzelem, hogy az apám most is tanít. Az égi perifériák valamelyik kisiskolájában okítja a hátrányos helyzetű angyalkölyköket. De mire, mikor az angyalok mindent tudnak? Talán arra, hogy legyenek (maradjanak) valamelyest emberek... Nahát az éjszakában — mikor már másodszor töltöttük meg a kancsót — eszembe jut Margit néni. De nem is jó ez így. Inkább azt kellene mondanom, hogy megjelent. Mert őt tulajdonképpen soha nem felejtettem el; valahogyan mindig velem volt (van) tanulás és tanítás közben. Balázs egyszerre leteszi a poharat és azt mondja: Tudod, hogy most is Apácán él, s jó egészségben hála Istennek! —Jó, akkor reggel megyünk Apácára! Csak néhány napja ennek, már itthogy vagyok Miskolcon, s előkeresem azt a régi népiskolai értesítőkönyvet... Nézem a keltezést. Csanádapáca, 1945. július 8. (Ekkor fejeztem be a negyedik osztályt.) Tanító: Kiszely Margit. Emlékszem, mikor apám kezébe vette az értesítőt. — Margit néni elfogult irántad — mondta. — Nem vagy te kitűnő tanuló... Hogy akkor mit feleltem, nem tudom. De mit mondjak most, csaknem egy fél századdal később? Papírforma szerint tényleg nem voltam kitűnő tanuló. Csakhogy Margit néni tudta: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”. Tudta, bár — emlékezetem szerint — egyszer sem idézte ezt a szentenciát. Mikor a bölcsészhallgatók — egy-egy kollokvium vagy szigorlat után — elém teszik indexüket, mindig Margit néni vezeti a kezem az érdemjegy beírásakor. S aztán, ha ezek a fiúk és lányok publikálni kezdenek vagy felelős beosztást kapnak, igazolva érzem magam: jól ítéltem meg személyiségüket. Margit néni személyiségként kezelt bennünket, már kisiskolás korunkban. Nem is lehetett ez másként, hiszen ő maga is szuverén szellem, egyszeri és megismételhetetlen egyéniség volt. Mi az, hogy volt? Most is az! Istenem, azt hittem elfutok a kapuja elől, hogy nem merek benyitni... Küldtem Balázst előre, neki mégse kell akkora távolságokat átlépni (egy tantestületben tanítottak valamikor) én meg negyvenhat év után jelentkezem... Margit néni 30 ezer napja Csak én vagyok meghatódva. Margit néni — 89 évesen — most is régi formájában. Jó, jó, a test kicsit megfáradt, de a lélek erős, töretlen. Gyerekkoromban persze nem tudtam, hogy mi az, ami Margit nénit megkülönbözteti más pedagógusoktól. Mi az, ami miatt szerettünk—ahogyan régen mondták — „elébe” járni. A színházi szakmában „jelenlétnek” nevezik ezt. Margit néninek meghatározó a jelenléte. Neki soha nem kellett fegyelmezni, felhívni magára a figyelmet, felkelteni a tárgy iránti érdeklődést — úgy, ahogyan ez a szakkönyvekben meg vagyon írva. Ő bejött az osztályba—mintha most is látnám — formás kis ébresztőóráját az asztalra tette (máig sem tudom miért nem viselt karórát), s néhány perc alatt elvarázsolt bennünket. A titka számomra még most is titok. Mert nem minden gyerek, illetve ember szerepel szívesen. A pszichológusok szerint a csoportoknak csak a fele. A Margit néni osztályaiba pedig mintha csupa extrovertált (kifelé forduló, aktív) nebuló járt volna. — Mostanában kevesebbet hallok, olvasok rólad — fordul felém. Hoppá! Eszerint nem tévesztett szem elől. Vagyis egy fél évszázadon át... Pedig volt néhány ezer tanítványa. Tudom: a figyelem sokkal inkább apám emlékének szól (a családunknak), mint nekem. Tizenhét évig tanítottak együtt édesapámmal, akiről jó emlékeket őriz. A népbíróság előtt Margit néni volt a védelem egyetlen mérvadó tanúja apám tárgyalásán. Most felidézi nekem a bíróval folytatott párbeszédét. Én ismerem a jegyzőkönyvet, de ő csak a memóriájára hagyatkozhat. És az emlékezete nem csal! — Tudod, ez a világ már nem az én világom — mondja kicsit lankadtam, de kisvártatva kiderül, hogy naprakész információi vannak mindenről. Csak nézünk egymásra Balázzsal és csodálkozunk. Margit néni — a többi között — azt fejtegeti, hogy mekkora szellemi vesztesége az országnak a sok kivándorolt, disszidált, külföldre szerződött magyar szakember. És nemcsak általában beszél, hanem konkrét adatokat, tényeket vonultat fel. Próbálom követni országhatárokon át. Nem tudom, hány helyen fordult meg életében, de a „térképutazás” mindig nagy szenvedélye volt. Ma már vannak „vak térképek”, amelyeken a gyerekeknek kell berajzolni a városokat, folyókat. Bennünket háttal állított Margit néni a térképhez, s úgy kellett megmutatni — a Kárpátoktól az Adriáig — minden nagyobb várost. Majd megkérdezte (Csanádapácán 1944-ben): — Na, kisfiam, hogyan utaznál el innen Kassára? S mi utaztunk! Az egész Kárpátmedencét bebarangoltuk Margit nénivel, de elmentünk Rodostóba és jártunk Turinban is... Ugye nem kell mondanom, hogy miért. Margit néni tanított meg a magyar szentek tiszteletére is. Wartburgba azért autóztam el, hogy lássam a helyet, ahol — a legenda szerint — rózsává vált az alamizsna az Árpád-házi királylány kötényében. És a lengyeleknél Hedvig (Jadviga) nyomait kerestem, mert emlékeztem Margit néni igaz meséjére. De hát minek szaporítsam a szót, Krúdynak van igaza: „Az szavak úgysem tudják kifejezni a gondolatot.” Még számolok kicsit, s kiderül, hogy Margit néni tudatos életének 30 ezer napja van. Hogy mi volt ennek a szuverén életnek az első megnyilvánulása? Tagadás. A kilencéves Kiszely Margitka megtagadta — osztálytársa — a baronesz magázását. „— Majd ha viszi valamire, akkor magázom” — mondta daccal, abban a régi falusi iskolában. Érdekes, hogy egy valamire nem tanított bennünket Margit néni: tekintélytiszteletre. Hogy miért? Mert tekintély vagy van, vagy nincs... Kezét csókolom Margit néni! Gyarmati Béla
