Békés Megyei Hírlap, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-30-05-01 / 101. szám
© 1994. április 30-május 1., szombat-vasárnap EXKLUZÍV ii w Riportúton az átszervezett mezőgazdaságban, a dél-békési határban Kilencvennégy tavasza a magyar ugaron Tavasz van. Igazi, hamisítatlan és szeszélyes tavasz. Tíz esztendővel ezelőtt elfagytak a barackfavirágok, fél évszázada ugyanezen a napon már pancsoltak a gyerekek a langyos esőtócsákban. Esik most is: lusta-kövér cseppek hullanak alá a piszkosszürke felhőkből. Jól indul az év, kell az eső. Ez lesz az első igazi próbaév a mező- gazdaság átszervezése (mások szerint szétverése) óta. Alig derül ki, sétára indulok, benyomásokat gyűjteni e sokakat foglalkoztató és gyötrő kérdésről. Nem kell messzire menni, ebben él a falu, a fél ország. A jövendő gazdaság és nyomor bölcsője ring itt. Elég csak nézelődni, beszélgetni, meghallani azt, amit mondanak. Idős néni söprögeti a járdát. Kétrét görnyedve csutakolja a betont. Nem tudni, ráncos kezeivel épp dolgozik vagy a söprűbe kapaszkodik? — Jó reggelt, Bözsi néni! Miért kelt fel ilyen korán? — Jó reggelt magának is, aranyos. Kijöttem már egy kicsit, egész éjjel virrasztottam. Rosszul van az ember, a végét járja. Tudja, nagyon nehéz sora volt, a Krímbűl jött haza, de nem egész ember azóta. Majdnem odaveszett. A doktor is már csak vitamint meg fájdalomcsillapítót ad neki. Látja, hova jutunk, egész életünkben dúrtuk a földet, megváltás lesz, ha magához veszi a Teremtő. Egy autó fordul be, szemben az utca elején. A néni fölélénkül, felszárítja szeme alá felgyűlt könnyeit és mosolyog. — Ott jön a fiam, meg az onokák. Megy dolgozni, építenek valamit. Addig én vigyázok a gyerekekre. Vette azt a szép autót, látja? Maradt az öreg után kárpótlási jegy, eladta egy rendőrnek. Azt mondta, neki nem kell föld, nem lesz azon megélhetés. Búcsúzáskor annyit mond, hogy nincs már törekvése az életben. Az egészség olyan, amilyen. Csak ne félne örökké. A szomszédot is kirabolták, megverték, lefújták gázzal. A mentőben tért magához. — Milyen világ lesz itt... sóhajt, s a mondat vége már ölelésbe csap át, a két kislány a nyakába ugrik. Elköszönök. Az idő vasfoga A falu egyik kocsmája elé érek, van belőle bőven, ki kell elégíteni az igényeket. Előtte munkáskülsejű férfiak ácsorognak. Munkanélküli a legtöbb, a munkásruhát csak megszokásból veszik fel. — Gyere már, Katikám, csillagom, nyissál ki! Szót fogad, kinyit. Bérli a kocsmát, rengeteget fizet érte, de megél belőle. Betérnek a férfiak, már kapják is a kávét a felessel. Na meg utána egy sört. — Minek születtem meg, ha már ezt sem engedhetem meg magamnak? — teszi fel a költői kérdést egy szőrös képű negyvenes. Válasz nincs, még nem oldódtak meg a nyelvek. A rendesebbre érzi, hogy a kevés munkanélküli-segélyből hó végére így nem marad a családnak semmi. A sört már a placcon nyelik le. Lópatkók csattogását hallani. A messzeségben lovaskocsi közeleg. Utána kötöttek egy vetőgépet, amolyan fából-vasból szerszámot. Látszik azon a jobbítási szándék, de az idő vasfoga megette. A kocsin vetőmagos zsákok pihennek, a bakon a gazda. Korán kelt, a két igásló tudja, hogy a „főnök” is betér ide reggelente. Megállnak. — Adjon Isten, Pista bátyám! Hát maga hová tart ilyen korán? Kirúgta az asszony? A gazda, aki már az öregkort szaggatja, ránéz, aztán begyakorlott mozdulattal svájcisapkája alá igazítja pár szál haját. Még nincs hangulata az efféle évődéshez, foghegyről odavet néhány szót és már kortyolgatja is a pálinkáját. Nadrágszíjparcellák Amikor befejezi, felkéredzkedek mellé a bakra. Magától kezd beszélni. — Fél életemet szénfuvarozással töltöttem. Malacaim is voltak, sokat dolgoztam. Ahogy a gázt bevezették a faluba, a szénhordás ugrott, de azért megvoltam. Most vettem tíz hold földet. Vannak szerszámaim, egymagám meg tudom művelni. Vetek gabonát, mákot, répát. Az asszonnyal megkapáljuk, majd csak lesz valahogy. Hamarosan kiérünk a falu alá, a földút ott kettéválik. — Na, én arra megyek — bütykös ujjával a levegőbe bök. Maga meg arra menjen, balra, de hiszen látja az épületeket. Minden jót! Megfogadom tanácsát, elindulok. A sár még cuppog egy kicsit, de már süt a nap, egy óra még és felszárítja a jó zsíros békési földek tetejét. Szép a búza is, akiét nem ette meg a fitrinka, ahogyan errefelé mondják. Alig látszik ki belőle a fácánkakas. Sűrűn váltakoznak a nadrágszíjparcellák. Keskeny-hosszú földek ezek, amolyan van is, nincs is állapot. Az egyikbe éppen kukoricát vet a gazda. Ó nem olyan, mint az előbbi, a fuvaros. Nincs pénze vetőmagra. Van, aki „botit” vet, másik „a fene, aki megeszi, morzsolok én annál különbet a góréból” fajtát. Majd a termés megmutatja, kinek volt igaza, haszna. — Mennyi földje van, Jóska bácsi? — szakítom meg gépies mozdulataiban. — Nekem tíz holdam van, ez ide lett mérve. A többi egy tagban van. Nem csak kukoricát akartam én vetni, de későn jött meg a kárpótlási jegyem, meg a licitáláshoz sem értettem jól. De azért elégedett vagyok, ebből megélek — és szélesre tárt kezével szinte megöleli a visszakapott földjét. De, hogy a Jani mit kezd munkanélkülin a két holddal, azt nem tudom. Meg a többi marha, aki bagóért eladta a jegyét és rohant hűtőládát venni. Se munkahely, se föld annak, elmegy majd cselédnek. Azt mondják, kell az olcsó munkaerő... Na, az lesz. Lesz bőven! Kerékpáron érkező paraszt áll meg mellettünk. A gyomirtás és a műtrágyázás felől kérdezem. — Az nem lesz. A madarak trágyázzák az idén, bár előtte is kispórolta a téesz rendesen. Gyomirtó szerre nincs pénzem, elmentem ugyan Csabára érdeklődni, de majd’ hanyatt vágtam magam, mikor megmondták az árát. Lopni se lehet már, nincs mit. Megkapáljuk, ráérünk. Én csak a bogaraktól meg a szárazságtól félek, bár most sokkal jobb a helyzet, mint tavaly. Búcsúzáskor még elmondják, hogy a nyavalya bele, már nagyon jön fel a gaz, pedig háztájis földek voltak ezek korábban. Igaz, az agronómus is igyekezett a gazosba mérni a kapás területeket azzal, hogy a paraszt úgyis kitakarítja. — Hej, de rengeteget dolgoztam a hagymába’ meg a cirokba’! De azért jó pénzek voltak abból, megéltünk. Én már akkor tudtam, ha meghal Kádár apánk, itt baj lesz. Hát lett is. Menni kell, amúgy is unják már a politizálást. A mag földbe vágyik. Eszembe jutnak Ady sorai: Pufók felhők, dalosfuvalmak, Foltos fény-mezők a mezőkön. Kínoka szívben. 0 jön, őjön, A szent Tavasz. Malacmúmiák Kövezett úton bukdácsolok tovább, a sertéstelep felé. Az olajosok szórták le bazalttal, hogy a nehéz kocsik ne akadjanak el. Olajat ugyan nem találtak, de gáz és termálvíz van bőven. Állítólag növényházakat akarnak vele fűteni. Hangos káromkodás, halk puffanás és fülsértő disznóordítás jelzi: megérkeztem a sertéstelepre. Látszik, jobb időket is megélt, most egyre elhanyagoltabb. Itt van már a felszámolóbiztos, csődöt jelentett a téesz. A telepre bemenni nem szabad, csak engedéllyel. Beköszönök a kerítésen, az ólak mellett. Fáradt fiatalasszony jön elő. — Hogyan telnek itt a napok? — Munkával, van belőle bőven, mert sok az állat, kevés az ember — válaszolja. Nagyon keveset keresek, nyolcezret sem viszek mindig haza tisztán. A családi pótlékkal együtt ez csak a fűtésre, a villanyra meg az ennivalóra elég. Az ember munka- nélküli, gépeket vett ki, de bedöglött a traktor. Nincs pénzünk megcsináltatni, eladjuk. Két éve jöttünk át, hátha jobb lesz. Nem lett, húsvétkor és karácsonykor is dolgozok. Ezek meg itt ordítanak, sokszor kevés a takarmány. Nagy az elhullás. Sajnálom őket. A telep mellett konténer, ide dobálják a döglött állatokat. Időnként elszállítják ugyan, de most is több hónapos malacmúmiák és fiatal tetemek keverednek mellette egy halomban. Nem messze trágyahalom illatozik, szeméttel keveredve, már nő a gaz rajta, nyáron három méteres lesz. Kész tanulmány: gazdag szemét sörösdobozokkal, szegény szemét nejlonharisnyával és kilőtt szemű kutya maradványaival. A gépállomást betonkerítés veszi körül. Gépek nincsenek, amit lehetett kivettek vagy hazavittek az emberek. A gazt lekaszálták, még rendezett a kép, de nyáron kikandikál a muhar a sztalinyec szétrozsdásodott ablakán. A portásfülke üres, a sorompóval tizenéves kölyök szórakozik. Elmegyek alatta, majd a fejemre ejti. Két gépdoktor bütyköli a Rába motorját. — Jó napot kívánok! Csak ketten vannak a telepen? — Mi sem sokáig. Elromlott az olajszivattyú, ha készen lesz, elmegyünk. Nincs már mire vigyázni, az épületet tán csak nem hurcolják szét. Nyakig olajos cimborája még ebben sem olyan biztos, a kivert ablakok és felfeszített ajtók felé mutat. — Haza kell vinni a gépeket, mert itt nem maradhatnak. Ferinek az ekéjét lopták el a szántóföld mellől. Nagy, háromfejes ekét. Hazament ebédelni, mire visszajött, már a nyomát sem találta, pedig ez olyan marha nehéz, hogy akármivel nem vihették el. Most meg fizetheti. Ok is panaszkodnak. Zúgolódnak az emberek a faluban, hogy a gépek szétnyomják az utat. Meg hogy hordják rá a sarat. Gondolkodtak azon, hogy itt tárolnák és őriznék a gépeket, de letettek róla. Fizetni kell akkor őrt, meg azt is leütik vagy berúg. — A múltkor is kijöttem, mert savazni kellett az akkumulátoromat. Hát ahogy indulok haza, csak úgy záporozott a fülem mellett a sok csavaranya. Megcsúzliztak a sötétben, még a szemem is kiverhették volna. Nem mentem vissza, ki tudja, hányán vannak, mire képesek... A „mi autónk” Ismét földút, de már száraz. Indulok a szarvasmarhatelep felé. Szikrázó napsütésben baktatok, a betörő hidegfront elsöpörte az esőfelhőket. Mindent betölt a nedves, zöld növényzet fanyar illata. A telep itt is trágyával elegy szemetessel kezdődik. Elvadult tájon gázolok, Os, buja földön dudva, muhar. Ezt a Vad mezőt ismerem, Ez a magyar Ugar. A telepbe valaha nagyon sok pénzt öltek bele, kívülről jól is néz ki. Beérve más kép fogad: rogyadozó kerítések, üres raktárak, málló vakolat, gazdátlan eszközök szanaszét. Ember sehol, pedig még mindig sok milliós érték hever itt. A karámban a tehenek térdig állnak a trágyában. Éppen kérődzenek. Mellettük egy ü- sző döglődik, most leheli épp ki utolsó páráját. Nagysokára előkerül a mindenes telepőr-állatgondozó, de olyan részeg, hogy gorombáskodni se bír. Pedig akar, a hivatal kötelezi erre: mit keresek én itt? Kisvártatva nagy zörgéssel traktor jön elő az istálló mellől, friss trágyával megrakodva. Megáll, a traktoros rágyújt egy cigarettára. — Viszem a dinnyéseknek, kell nekik a palántaneveléshez. Nagyon sokba kerül nekik, ma már a szarért is fizetni kell. Az örökzöld témára terelem a szót, de jön az magától is. — Kivettem a gépet, nem bántam meg. Kevesen maradtunk ugyan, de van munka. Alig győzöm. A pénz kevés, fizetni kell a törlesztést. Föld sem jutott sok, de az asszony is dolgozik, ami errefelé ritkaság. Megvagyunk, tudok a házon egy kicsit igazítani, a gyerek is mehet majd nyaralni. Csak egészség legyen! A műúton piros Suzuki suhan el, szinte hangtalanul. A traktoros bátortalan kézmozdulattal üdvözli a benn ülőt, szemlátomást rosszabb kedve lett tőle. — Azt mondják, ez a „mi autónk”. Nem. Ez az ő autójuk. A mienk csak a szegénység. Ügyesen kell háztájizni, hogy megérje. Én csak dolgozni tudtam, meg is látszik rajtam. Elköszön. Az ígéret messze Visszaindulok a faluba. Egy kivén- hedt Dacia rója a falu utcáit, nagy hangszórókkal, felzászlózva, kipla- kátolva szebb jövőnk zálogának képével. Parlamenti képviselőjelölt tartja beszámolóját a faluban, hallgatóságot toboroznak neki. Nagycsaládos asszonyjön velem szemben, kérdezősködök nála egy kicsit, hogy áll a választásokkal. — Ez már a harmadik a héten, akit rá akarnak sózni a népre. Az elsőre elmentünk mind a ketten a férjemmel. Aztán már csak ő, szerintem csak egy sört akart inni. Erre már legföljebb ha tíz falubeli kíváncsi. Nem érdekli a népet a választás, mert már megcsömörlött. Tudja, az ígéret messze van, a baj közel. — Elmegy szavazni? — Megy a fene. Bár, látja, négy éve is ezt mondtam. És mégis elmentem. Mennék én most is, de nem tudok kiben bízni. Elmegy, dolga van, veti a krumplit, babot. Meg várják a gyerekek a reggelit. A villanyoszlopokat, hirdetőtáblákat, ajtókat és szemetes kukákat belepik a választási plakátok. Még a trafódobozra is jut. Mosolygó, komoly, méltóságteljes arcok feszítenek egymáson összevissza, az egyetlen jó megoldást hirdetve önmagukról. Benépesül a falu, az emberek jön- nek-mennek. Sokfélék: öregek, fiatalok, férfiak, nők. Egy közös bennük: gondterheltek. Milyen világ lesz itt? Konrád Bence A sertéstelep mellett konténer áll (képünkön jobbról), ide dobálják a döglött állatokat A gépjavító udvarán csend honol fotó: fazekas ferenc
