Békés Megyei Hírlap, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-14 / 87. szám
MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM 1994. április 14., csütörtök Könnyű, érzékeny, sebezhető - akárcsak maga az ember! Közeli rokonunk, a papír Madárálom — „A papírral jobban lehet improvizálni.” Papír. Mit jelent nekünk ez a szó? Mit jelent mindennapjainkban a papír? Egyszerű, közönséges, értéktelen használati tárgyunk, amire írunk, amivel törlünk, amire rajzolnak gyermekeink. Nem tartjuk semmire, nem becsüljük, használat után a szemétbe dobjuk — hacsak nem szép könyvről, kedves levélről, fontos dokumentumról van szó. A papír évszázadok óta jelen van az ember életében, jelentősége és felhasználásának lehetőségei persze állandóan változtak az idők és az igények módosulásával. A papírszobrászat fiatal művészeti ág. Míg korábban a papír csak alapanyagként, hordozóelemként jelent meg—és ma is főleg így alkalmazzák az újság- és könyvnyomtatásban, csomagoláshoz, a háztartásban, 20-—25 éve a papír önmaga is szerephez jutott — a szobrászok jóvoltából. A papírszobrászok nemzetközi szövetsége jelenleg 200 tagot számlál. Amerikában és Japánban jóval népszerűbb ez a műfaj, mint Európában. Németországban, Olaszországban létezik már papírszak a képzőművészeti képzésben. A papírszobrászat hazánkban sem ismeretlen, a nemzetközi szervezet listája talán öt magyar papírszobrász nevét említi. A közelmúltban két német papírszobrásszal ismerkedhettünk meg Békéscsabán, Joachim és Helene TSchacher ki- állítása a Meseházban nyílt meg március utolsó napján. — A papír médium, közeg, üzenethordozó, közvetítő eszköz a művészi mondandó és a műalkotást szemlélő között. A papír nekünk a szó, mint médium hordozóanyaga; rajz, kép, az a papír, amit folyamatosan, naponta, szokásos módon használ az ember, de nem értékeli, nem figyel rá, könnyedén eldobja. Naponta. Nagy mennyiségben — mondta Joachim Tschacher. — A papír az az anyag, amely nem követeli meg a tiszteletet, a tekintélyt, ahogyan a kő, a bronz... Hiszen nem tartós, nem időtálló, elfújja a szél, nem áll ellen az időjárás viszontagságainak. Mégis rendkívül vonzó tulajdonságai vannak: köny-nyű, érzékeny, sebezhető, és mindezek ellenére képes túlélni évszázadokat — ha az ember megfelelően vigyáz rá, gondosan bánik vele. Könnyű, érzékeny, sebezhető — olyan tulajdonságai ezek a papírnak, amelyek ránk, emberekre is igazak; sokkal inkább, mint a fém vagy a kő jellemzői. A papírszobor olyan, mint a lerántott, lehúzott bőr, vékony és hajlítható, akár egy torzó, befejezetlenül maradt elbeszélés arról az emberről, aki korábban viselte. Üzenet az ismeretlen címzetthez. Üzenet az emberhez, rólunk, a papír nyersanyagát képező rostőrleményből megformálva, a frissen merített, még nedves lapból, a legapróbb figyelmetlenséggel összezúzható. Ahogyan mi is. Joachim és Helene Tscha- cherrel a kiállításuk előtti napon találkoztam először, de kedvességük, közvetlenségük, barátságos, kiegyensúlyozott, bölcs egyéniségüknek köszönhetően percek alatt olyan mélységes és érdekes beszélgetésbe kezdtünk, mint akik régen ismerik egymást és gyakran találkoznak. Életükről, pályafutásukról kérdeztem a művészeket, s természetesen a papírszobrászat rejtelmeiről. Úgy elmélyedtünk az izgalmas témákban, hogy észre sem vettük, mennyire elszállt közben az idő. A papírszobrászattól eljutottunk a két Németország újraegyesítéséig, az anyagi javakat hajszoló világ és a lelki, szellemi értékeket becsülő ember megzavart viszonyáig, a terjedő erőszak és az egyre zsugorodó emberség láttán a jogos félelem, a fenyegetettség taglalásáig. — Vajon az elszabadult indulatok korában mit tehet a művész, mire jó a művészet?— kérdeztem Joachimtól. — Ez véleményem szerint lelkiismereti kérdés. Amikor hallom a híreket, hogy a volt Jugoszláviában lőnek, embereket ölnek, férfiak harcolnak, gyerekek éheznek, én meg itt állok és formálom a papírszobraimat, bizony először kissé elszégyellem magam. Ám azután arra gondolok, mindenkinek ott kell helytállnia, ahol éppen él és dolgozik. Nekem, hála Istennek, nem kell kimennem a frontra, de a kiállításaimon látom, az embereknek tetszenek a munkáim, örülnek, elgondolkoznak a szobraim előtt, sikerül gondolatokat ébresztenem, örömöt szereznem, és ez jó érzés. — A művészetnek nem az a lényege, hogy itt van nekünk és mindenkinek, aki érdeklődik iránta, hanem az, hogy változtasson az emberek magatartásán, agresszivitásán. Ha nem így lenne, pokol lenne az életünk — fűzte hozzá Helene. — A probléma az, hogy túl kevés szerephez jut a művészet az emberek életében. S nem az a kérdés, hogy miről szól a darab, mit ábrázol a kép! Miért élek? Mi az értelme az életemnek? Mit akarok én ezen a Földön? Ezeket a kérdéseket kell megválaszolni, tisztázni, ebben segítsen a művészet! S ne csak azért tegyek meg valamit, mert azt mondják, muszáj megtennem, hanem azért, mert megértem, miért kell megtennem, belülről érezzem, miért kell tekintettel lennem a férjemre, a gyermekeimre, másokra, miért kell segítenem. A művészet fegyelmet is jelent. Nyelv, közlés a művészet; elmondok, üzenek valamit, más ehhez a szavakat használja, a szobrász a szobrokat. Mondandóm, üzenetem van a számodra, ezért csinálom a szobrokat. Helene Tschacher 1955- ben született a bajorországi Höchstaettben, de szülei a Szudéta-vidékről származnak. Először szociálpedagógi- át tanult, később kezdett képzőművészettel foglalkozni, agyag és fa munkákat készített, érdekelte a fém, a papír, és mivel — anyagát és egyközi- gényét tekintve — a papírmunkát egyszerűbbnek tartotta, s ahogy mondta: „a papírral jobban lehet improvizálni”, végül a papírt választotta. Ez a szerelem a papírékszerekkel kezdődött. Kombinálta a fémet a papírral — ami első hallásra különös, hiszen a nehéz és a könnyű, a hagyományos és az újszerű találkozásáról van szó. — Papírszobor, papírékszer — először csodálkoznak az emberek, mert a háztartásban, a,wc-ben használatos papírra, az írólapra, az újságpapírra gondolnak, ami nem tartós, amit szemétbe dobunk. De ott vannak évszázadok óta a rajzok, híres festők, szobrászok rajzai elmúlt időkből, és a jelenkornak megőrizve! ”—magyarázta Helene. Az a papír, amit leggyakrabban használnak szobraikhoz, 30—50 évig marad meg, valójában a nyomtatáshoz használatos recircle, azaz visszaforgatható, környezetbarát nyersanyag. De — mint mondta Helene —, remekül megfelel a célnak a banánkarton is. A jövőben komlóból szeretnének papírt gyártani. Ott, ahol laknak ugyanis az a világ legnagyobb összefüggő komlótermelő vidéke, ott 1763 óta foglalkoznak ezzel az ipari növénnyel. Tehát a komló nemcsak sör, hanem papír előállítására is alkalmas, bár nem éppen egyszerű eljárással. Joachim 1943-ban született a sléziai Bad Reinerzben — ma Lengyelország. A Rajna vidékén nőtt fel, Kölnben érittségi- zett, ott került először kapcsolatba a művészettel. 16 éves korában ismerte meg Toni Stockheim szobrászprofesszort, aki nagy hatással volt rá, első tanára lett. Építészetet tanult, de úgy látta, túl sok abban a szakmában a stressz, a mérgelődés, a bosszúság, ezért inkább a szob- rászatot választotta. Kölnben tanult, Párizsban töltött egy évet Alberto Giacomettinél, majd elvégzett egy ácstanfolyamot. A Müncheni Művészeti Akadémia négy éve következett, de úgy vélte, hogy a szobrászdiplomával nem sokat lehet kezdeni, ezért a művészeti tanár szakon is képesítést akart szerezni, ami még két év. Tanár és szobrász. Joachim a fától indult és jutott el a fémig, 1987-ig acéllal dolgozott, abban az évben, feleségével együtt kezdték el a papírszobrászatot. 1969 óta a bajorországi Mainburgban, Münchentől 60 km-re északra élnek. — Félelmetes az ellentmondás az acél és a papír között, az egyik nehéz, súlyos, és tűzzel alakítják, a másik nagyon könnyű, érzékeny, és vízzel dolgoznak vele. A szobrász számára éppen az alapvető ellentét teszi az anyagokat vonzóvá — mondta Joachim. — Miért fordul a szobrász a hagyományos, a megszokott, tekintélyt parancsoló, nehéz anyagoktól a hétköznapi, nem a művészettel, inkább a rövidtávú használattal társított, értéktelen, könnyű papírhoz? — Ide kívánkozik, hogy amíg acéllal dolgoztam, mindig a rozsdás acéllal, soha nem a tisztára, simára csiszolttal, mert úgy vélem, hogy a fém eredeti színe a barna, a rozsda. Továbbá az összegyűrt, eldobott papír hasonlítható leginkább a roncstelepről begyűjtött, majd összezúzott fémdarabokhoz. A rozsdát persze senki sem szereti, mert az a pusztulást, az elmúlást, az értékvesztést jelenti, a rozsda szemét. Én viszont a munkáimmal megpróbáltam a rozsdának visszadni az esztétikumot. Sokan, akik ezeket a munkáimat látják, azt hiszik, bőrből vagy fából készültek, mert olyan a felületük, szinte bársonyos. Tehát amint a rozsda konkrét formát kap, nem roncs, nem szemét ^ többé, a rozsda igenis szép. Értéktelen anyag a rozsda, és én éppen ezért kedvelem! Nem szeretem viszont a bronzot, mert bronzba öntve a rosszul megmunkált szobor is mutatós. Vehetünk akár egy pogácsát, bronzba öntjük, és az akkor máris szobor, művészet, mert az anyaga a szemlélőben azonnal tiszteletet vált ki. — Ha a bronz- vagy kőszobor már anyaga miatt művészetnek minősül, a közönségből tiszteletet vált ki, akkor a nem nemes anyagból, a papírból készített szobrokat nem nehezebb elfogadtatni? — Nekünk a papír a legnagyobb kihívás. Bármilyen anyagból, fűből, újságpapírból, bármiből lehet műalkotásokat csinálni. A szobrásznak mindegy, mivel dolgozik, ha a megformálás sikerül, a néző a szobrot elfogadja — válaszolta Joachim. Párizs, Frankfurt, Bradford, Regensburg, Olaszország és Lettország után következett Békéscsaba, a magyar közönség először a Meseházban ismerkedhetett meg a német alkotópár papírszobraival. Niedzielsky Katalin „A papír médium, közeg, üzenethordozó, közvetítő'eszköz...” A német Tschacher művészházaspár 1987 óta foglalkozik papírszobrászattal „Kimondok, üzenek Neked valamit, más ehhez a szavakat használja, en szobrász vagyok, ezért a szobrot.” fotó: kovács Erzsébet
