Békés Megyei Hírlap, 1994. március (49. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-05-06 / 54. szám
a 1994. március 5-6., szombat-vasárnap-----------------------------------------—------1---------------------------------------------------E XKLUZÍV Q „Bizony mennék én..., de életem... mint majdnem mindig, most is össze van gabalyodva’' Ady Endre mégsem járt Szeghalmon? Immár hetvenöt esztendeje, hogy örök álomra hunyta szemét századunk nagy költője, Ady Endre. Alig két évtizedet élt le a XX. század torkában. De milyen évtizedeket! A debreceni, nagyváradi kis újságíróból költőgenerációk munkáját meghazudtolva robbant bele az európai irodalom terébe, magával ragadva ifjú költőtársait is, kikkel közösen egy századra meghatározták a magyar líra vonalát. Sokszor ellentmondásos élete számtalan nyitott kérdést hagyott hárta, így hosszú ideig tartotta, sőt tartja magát az a nézet, hogy Ady megfordult Szeghalmon. Ennek az állításnak az adja a táptalajt, hogy a szeghalmi illetőségű Rozsnyay házaspár otthonukban századunk tízes és húszas éveiben igazán neves irodalmi szalont tartott fent, hol szinte mindegyik nyu- gatos, illetve közvetlenül a holnapos költők mind megjelentek. Csak néhány nevet kiragadva a látogatók sorából: Juhász Gyula, Tabéry Géza, Dutka Ákos... További alapja ennek a téves állításnak, hogy Dapsy Gizella (Nil, Rozsnyayné) már 1909-ben kapcsolatot keresett és talált az általa istenített költővel, Ady Endrével (Kolozsvárott). Ezután személyesen — Nil által bevallva — az évek során még két alkalommal találkoztak. Dapsy 1907-től ismerte Rozsnyay Kálmánt, aki korábbi kapcsolatai révén íróként, irodalomtörténészként és publicisztaként tevékenykedett, majd 1910 májusában összeházasodtak. Rozsnyay már ezt megelőzően is kereste a kapcsolatot a Nagyváradon feltűnt fiatal irodalmárokkal, vonzotta őt — mint lámpás — az új, szokatlan és mégis meghatározó erőt sugárzó légkör. Szinte erőltetve, már házasságuk után a baráti szálon (Nil) keresztül kapcsolatot keresett Adyval. Dapsy Gizella maghívó levelét nem ismerjük, de Ádynak az erre válaszul küldött levelezőlapját a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumból annál inkább: „Drága jó Nil, csak most tudom megköszönni szép könyvét s érdememen rettenetesen fölül dicsérő és kedves levelét. Bizony mennék én Szeghalomra, nagyon vágyom, de életem kissé, mint majdnem mindig, most is össze van gabalyodva. Majd ősszel szebb időkben...” Mint azóta tudjuk, az őszi látogatás is elmaradt. Legközelebb további személyes találkozók után 1913-ra alakult úgy, hogy Ady Endre Rozsnyayék szervezésében mint előadó eljöhetett volna Szeghalomra felolvasóestet tartani, de mikor hívták, a természet közbeszólt, történetesen kínzó betegsége: „Édes Nil, nagybeteg voltam Váradon, s nem tudtam idejében Dapsy Gizella (Nil) már 1909-ben kapcsolatot keresett az istenített költővel. (Reprodukció Tóth Ferenc festményéről) lejönni. Annyi erőm volt, hogy délután iszonyú kínok között fölhozassam magam Pestre. Most szanatóriumban vagyok s ópiumot eszem...” Ezt a levelezőlapot Ady augusztus 2-án keltezte. Szeghalmi látogatása méltó folytatása lett volna a Holnaposok szeghalmi „inváziójának”, hiszen júliusban Juhász Gyula volt Szeghalom vendége. A harmadik meghívás 1916-ban érte el a nagy költőt, mely most a háború viharában szintén meghiúsult, történetesen katonai szolgálatra hívták be. Erről tömören a Brassóból küldött januári levelezőlapja számolt be: „Drága jó Nil, köszönöm hűséges barátságát. Egy hét múlva megyek katonának. Beteg, szomorú és reménytelen vagyok...” A Rozsnyay házaspár azonban nemcsak Ady Endrével tartott közvetlen kapcsolatot, hanem környezetével is, így Lédával, akivel a harmincas évekig — haláláig — leveleztek, és halottas ágyánál ott voltak. Úgyszintén jó kapcsolatot tartottak fent Csinszkával (Boncza Berta), kinek hozzájuk írott leveléből ismerjük azt a személyes keserűséget, ami a csúcsai ház eladása után (Goga román költő vásárolta meg) érte őket (mármint új férjével). A levelezések áttanulmányozása során megállapítható, hogy Rozsnyay Kálmán Ady Endre korábbi kapcsolatait tartotta szem előtt, így Ady Lajos és Léda volt fontosabb számára, és ez utóbbi — mint Ady támogatójának, Hatvány Lajosnak levelezéséből is kiderül — azért, hogy lehetőleg megszerezhesse a relikvia értékű levelezésüket. Ezzel szemben Dapsy Gizella (Nil) szinte barométer pontosságával követte Andy Endre érzelmi és életbeni váltásait, vagyis akár Léda, akár Dénes Zsófia vagy éppen Csinszka került a költőnél előtérbe, mindig teljes szívvel és jószándékkal teremtett kapcsolatot az új ismerőssel, ugyanakkor a régi ismeretségeket sem számolva fel. Ady Endre 1919. január 27-én bekövetkezett halála után Rozsnyay szinte megszállott relikvia-gyűjtővé változott, mindent igyekezett megszerezni, ami a nagy költővel volt kapcsolatban. Ady-kötetek és Adyról szóló kiadványok százait gyűjtötte össze, számtalan rajzot és egyéb műalkotást, ezáltal egyedülálló ereklyetárat mondhatott magáénak. Az „Ady-szen- tély” — ahogyan szobájukat elnevezték — Dapsy Gizellát kegyeletápolásra buzdította. Külön érdekesség, hogy ezt a gyűjteményt Móricz Zsigmond is rendkívülinek tartotta, később pedig Tabéry is, aki segített megszerezni 1942-ben Nagyvárad számára. Bár az Ady- anyag már 1942-ben Nagyváradra érkezett, „Beteg, szomorú és reménytelen vagyok...” — válaszolta a költő a sokadik meghívó levélre elhelyezési és a politikai viszonyok miatt csak 1955-ben vált a nagyközönség számára hozzáférhetővé — ebben az évben nyitotta meg kapuit a Muzeul Memorial Ady Endre (Ady Endre Emlékmúzeum). Érdekes fonala Szeghalom és Ady Endre köreinek kapcsolatában a Nussbaum Károly volt járási tisztiorvos hagyatékának egy része. Felesége, Nagy Regina rokoni kapcsolatban állt a Brüll családdal. E kapcsolat révén ma a Sárréti Múzeum több Léda-emléket őriz, így néhány testvéréhez (Brüll Bertához) Párizsból írott levelét, eredeti fiatalkori fényképét, továbbá apjának, Brüll Vilmosnak Petőfi Társa- ság-beli Oklevelét, melyet 1904-ben maga Jókai Mór írt alá. Befejezésül hadd álljon itt néhány,sora Ady Endrének, mit magánlevélként 1911-ben Révész Bélának, későbbi életrajzírójának küldött: ,,A Minden-Titkok titka Talán az éj, hol itta Borát a torkunk, Szépségét a lelkünk, Hol, együtt loholtunk S hol egymásra leltünk.” Kele József Budapest - Los Angeles - Békéscsaba - Kolozsvár A díszlettervező legyen polihisztor! „Az ember az életét ne alvással töltse, hanem munkával!” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Székely László Jászai-díjas, érdemes művész nagy utazó, mivel a munkája gyakran szólítja egyik távoli helyszínről a másikra. Békéscsabán néhány héttel ezelőtt üdvözölhettük, Arthur Miller Alku című drámájának Jókai Színház-beli bemutatójához tervezte a díszletet. Mint mondta, ez az 575. bemutatója! Nem sokkal azelőtt jött vissza Los Angelesből, ahol olyan világsztárok fellépéséhez készítette a színpadot, mint Pavarotti, Carreras és Domingo. A nagy feladathoz a festői helyszínen szomorú élmények is társultak, mejjt éppen ott-tartózko: dásakor volt a földrengés Kaliforniában. A vendégművésszel színházról, utazásról, tanításról és Székely Lászlóról beszélgettünk. — Számomra nagyon kedves Miller-darab az Alku (The Price), a szcenikai tervek elkészítését bízta rám a színház, aminek nagyon örülök. Konter Lászlót régen ismerem, és bízom benne, hogy a vezetésével a színház európaibb irányzatot tud követni. Munkámmal maximálisan ebbe az irányba szeretném támogatni. Nem először dolgozom itt, a hatvanas években, Miszlay István igazgatósága alatt másodállású tervezőként működtem Csabán elég sokat. Ez a színház akkor fénykorát élte, egy évadban két-három darabot terveztem. Emlékszem, nagyon jó társaság volt itt akkoriban. A mostani benyomásaim is pozitívak, a nehéz körülmények ellenére jó és tisztességes a Jókai Színház társulata. Bízom benne, hogy a Miller- bemutató színvonalemelkedést fog mutatni. — Milyen felkérésnek tett eleget Amerikában ? — Második-harmadik éve dolgozom a Rudas cégnél, Tibor Rudas magyar származású amerikai producer, a háború előtt Magyarországon színházzal foglalkozó szakember volt. A vele való együttműködés során világkoncertek látványterveit tervezem, most a világbajnoksággal bizonyos összefüggésben, de a vb stábjától függetlenül az Amerikai Égyesült Államokban, Dél-Kalifomiában, Los Angelesben lesz egy egészen jelentős, nagy léptékű világkoncert. Luciano Pavarotti, Jose Carreras és Domingo, a világhírű hármas énekóriás közös fellépése első világbemutatkozás lesz, ami összekötődik egy négyszáztagú zenekar, balettegyüttes működésével. Nyolcvan-kilencven televízió- állomás fogja közvetíteni ezt a koncertet. — Éppen akkor 6,9-es erősségűföldrengés rázta meg Kaliforniát. Mit érzékelt a rezgésekből? — Beverly Hillsben, egy hotelban éltem át az éjszakát, elég izgalmas volt. Az ágyam összedőlt, az ablak kipattant, a folyosó elhajlott, és én azon gondolkodtam, hogy a medencébe ugarjak-e vagy ne ugorjak. Negyven percig tartott az első rengés, szemtanúja voltam, hogyan akar összedőlni a szálloda. De szerencsésen túléltem, és jó, hogy nem ugrottam, mert a medencéből kijött a víz... A legnagyobb élményem mégsem ez, hanem az, hogy a földrengést követő másodpercekben, abban a fantasztikus, döbbenetes csöndben Los Angeles összes autójának a riasztója megszólalt, és félelmetes volt az a hangzavar, ami ebből adódott. Természetesen úgy, ahogy voltam, gatyában rohantam le a recepcióra, aztán amikor megszűntek a rengések, gyorsan felöltöztünk, és akik ott voltunk a szállodában, mindannyian kimentünk a térre. Az éjszakát sétával a szabadban töltöttük. Kétszer-há- romszor is volt utórezgés. — Tapasztalataim szerint a kaliforniaiak elismerésre méltó módon együtt tudnak élni a földrengés veszélyével. Talán szerepet játszik ebben a csodálatos táj, a festői természet, az építészet, amelyhez kötődnek. — Valóban, ami számomra megrázó volt, az a dél-kaliforniai lakosság számára megszokottjelenség — annak ellenére, hogy vagy 400 ezren maradtak hajlék nélkül. A Csendes-óceán partján láttam, hogy a domboldal beleszakadt a tengerbejött vele a ház, ott sokan meghaltak álmukban. Clinton elnök sajtófogadásáról tudom, hogy ezt a részt katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította. A CNN és más televíziók híradásaiból értesültem, hogy legalább egyéves rekonstrukcióra várnak utak, hidak. Sokan a gyerekeikkel nem mertek visszamenni a megsérült házakba, autókban, sátortáborokban húzódtak meg, szinte elfoglalták a tereket, az utcákat. Külön tragikus, hogy közülük sokan rettenetes felhőszakadás áldozatai lettek. Földrengés után még özönvíz is. Egyébként tényleg ésodála- tos világ, de én mégsem élnék ott. Nem a veszély miatt, hanem azért, mert azt hiszem, hogy az emberek nagyon magányosak — mint aféle nagyvárosban. Irdatlan távolságok vannak, és az élet másból sem áll, mint a country kocsmákból. Autó nélkül nem lehet megmozdulni, az ember órákat autózik egyedül a sztrádákon. Amerikában mindig hiányolom a közvetlen emberi kapcsolatokat, az emberközelséget. — Amikor éppen nem utazik, nem külföldön dolgozik, mivel foglalkozik itthon? — Az Operaházban Verdi Don Carlosának bemutatójára óriási díszletet terveztem, aminek rengeteg technikai követelményrendszere van. Bízom benne, szerencsésen sikerül, és az Operaházban más hang szólal meg. Olyan, amilyet korábban a Boleyn Annával, a Sevillai borbéllyal, a Dido és Aeneasszal vagy a Mario és a varázslóval annak idején megpróbáltam. Ezt az utat próbálom most követni. Mint tudják, Vámos László lett a főrendező és bízom benne, hogy az Operaház újra be fog kerülni az európai vérkeringésbe. A budapesti Kamara Színházban volt Starker-be- mutató, Kolozsvárott készülök Verdi Macbeth operájára, később egy nyári kuvaiti premierre,. Rossini Házassági váltó című kamaraoperájára. — Ezenkívül tanít a főiskolán is... — Igen, egészen a szívem csücskében van, életem nagyon szerves része a tanítás. Már 14. éve tanítok a Képző- művészeti Főiskolán, a szcenika tanszak vezetője vagyok. Most azon munkálkodom, hogy a tanszakon belül létrejöjjön a bábtanszak. A báb területén is szeretnénk iskolát teremteni, most várjuk a szak- alapítási engedélyt. Vágyam, hogy megírjam a főiskolai szcenikai tankönyvet. — Mi mindenhez kell értenie a díszlettervezőnek? — A színpadon a tervezőnek polihisztornak kell lennie, érteni kell a zenéhez, az építészethez, az elektronikához, a számítógéphez, mindenhez, annak ellenére, hogy megfelelő munkatársak állnak rendelkezésre. Munkatársak nélkül nem lehet színházat csinálni, az ember önmaga semmit sem ér, a színház kollektív művészet. Ha nincs díszítő, segédrendező, asztalos, festő, akkor én a világ legcsodálatosabb tervét rajzolhatom meg, az ott marad papíron. S nem mindig a pénz a minden, hanem a felkészülés, az odafigyelés és egy nagyon jó közösségi munka. — Székely úr, Önnél hány órából áll egy nap? — Ez az életem. Ami azt jelenti, hogy majd ott lenn sokat fogok aludni. Itt minek? Fölösleges, nem? Az ember az életét ne alvással töltse, hanem munkával! Niedzielsky Katalin
