Békés Megyei Hírlap, 1994. március (49. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
1848-1849 1994. március 15., kedd Amíg „Sanyikéból” szobor lett „Lázrózsás arca elszánt és komor” Érdekes pályát futott be a gyulai Petőfi-szobor, Ferenczy Béni alkotása. Úgy is fogalmazhatnánk: amíg Sanyikából Petőfi lett. A gyulaiak ugyanis kezdetben csak Sanyikának becézték a szobrot, s jó néhány évtizednek kellett eltelnie, hogy a köztudatban méltó helyére kerüljön ez a műalkotás. Nézzük, mi is történt valójában, milyen körülmények között került a szobor Gyulára? A kezdetekig több mint négy és fél évtizedet kell visszalépni az időben. Enyedi G. Sándor — akkor mint kollégiumigazgató—1947. március 15-én, a Dózsa György téren az országzászlónál tartott ünnepségen ígéretet tett a város lakóinak, hogy mindent elkövetnek egy Petőfi-szobor felállításáért. Az évek azután szaladtak, s az ígéret ígéret maradt. Mozgósítottak, gyűjtést szerveztek, de a kevés pénznek is nyoma veszett. Ismét évek teltek el, és lassan a tanács — amelynek már elnöke lett a város kulturális életét szervező Enyedi G. Sándor — számlájára írták a mulasztást. Tovább nem lehetett halogatni a dolgot, kapcsolatba léptek Párzsa János békéscsabai szobrásszal, aki egy mellszobor-tervvel állt elő. Nem tetszett. Egy pesti kiállításon azután a tanácselnök meglátta a Ferenczy Béni által készített munkát. „Nem szokványos szobor volt. Vihart kavart. Ilyennek képzeltem Petőfit!” — írta későbbi visszaemlékezésében Enyedi G. Sándor, aki 1975—85 között a Békés megyei Népújság főszerkesztője volt. A szobor valóban vihart kavart és a dolog véghezvitele Nem derűs poéta Ferenczy Béni a szabadságharc kitörésének századik évfordulójára „Petőfi” álló szobrát készítette el, kétméteres nagyságban. Nyitott zubbonyban, derekára kötött karddal áll, illetve bal lábával előrelép, egy babérkoszorúra tapos, mutatva, hogy ezután a költői dicsőség helyett a szabadság eszméjéért fog harcolni. Lázrózsás arca elszánt és komor. Szája keserűen görbéd, erre a nem mindennapi arcra rá van írva, hogy hőse a végzet küszöbén áll, az elmúlás és az el nem múlható halhatatlanság irtózatos konfliktusában. Nem, semmiképpen sem emlékeztet Barabás Miklós nyalkára idealizált „Petőfi”-rajzára, hol a derűsen magabiztos poéta, mint ifjú jurátus, hangosan és ön- hitten, vidéki kisasszonyok előtt büszkélkedik. Ez az oka annak, hogy Ferenczy Béni szobrát annyian nézték idegenkedve, annyian nem értették meg, s hogy a szobor sokáig gipszben rejtőzött a múzeum raktárában. Sokakat megzavart a barabási biedermeier emlék, de azok, akik Petőfi újabban előkerült, a fénykép elődjét jelentő, hiteles dagerrotyp-arcképét ismerik, tudják, hogy Ferenczy Béninek van igaza. A költő legodaadóbb kutatója, Hatvani Lajos is így gondolja. A szobor felállítását az igazi Petőfi emléke éppoly kötelezővé tette, mint a róla készült szobor kivételes kvalitása. Genthon István művészettörténész nem volt egyszerű. Nem csupán a szokatlanság vagy a kor szocreálos ízlésétől, mi több követelményeitől eltérő stílusa miatt, hanem a megosztott gyulai közvélemény miatt sem. A tanács összetétele az ’50-es évek végén eleve nem garantálta, hogy könnyedén átmenjen egy ilyen javaslat, különösen akkor, amikor a vöröskatonának — akinek számos „harcostársa” ott ült a testületben — még nincs szobra. Ez lett az igazi akadály, nem is a pénz hiánya. Elkezdődött hát a huzavona. A Művelődési Minisztérium a Vöröskatona szobrát szorgalmazta, ám a gyulai vezetők úgy vélték, „politikai szempontból káros lenne”, ha csak ezt állítanák fel és Petőfiét nem. Az „üzlet” végül is megköttetett: egy Petőfihez jár egy Vöröskatona... Ja, és még egy, az utóbbit kell előbb átadni. így is történt, 1959- ben, a volt könyvtár előtti téren avatták fel Kamotsay István Vöröskatona szobrát. (Ma már nem látható ott, a rendszerváltás során eltávolították.) A Művelődési Minisztérium tehát megvette és kiöntette a Petőfi-szobrot a városnak. Az avatást a forradalmár költő halálának 110. évfordulójára tervezték, majd 1959 szilveszterére, de akkorra sem készültek el az öntéssel és így érkezett el 1960. március 15-e, a szoboravatás időpontja. Mint már utaltunk rá, a gyulaiaknak kezdetben nem tetszett a szobor, talán nem volt elég heroikus, robusztus (teljes magassága mindössze 202 cm), inkább vézna és kisfiús. Nyilván ezért nevezték el Sanyikának és sok évnek kellett eltelnie, hogy megváltozzon a vélemény és mára a gyulaiak majdhogynem kegyhelye lett a Petőfi-szobor, ahova nemcsak március 15-én, hanem szilveszterkor, sőt más ünnepeken is elmennek egy-egy csokor virággal. Nemcsak a közízlés emelte méltó rangjára a szobrot, hanem a művészettörténet is, amelynek nyomán mind nagyobb eszmei értéket képviselt a műalkotás. A világon ma négy helyen áll a bronzszobor: Gyulán, továbbá Ecuador fővárosában, .Quitóban, ahol 1970-ben a magyar—ecuadori kulturális egyezmény keretében avatták, Firenzében, a nagy alkotások házában és Kárpátalján, ahol a közelmúltban állították fel. Arról nincs tudomásunk, hogy bárhol a világon Sanyikának vagy hasonlónak becézték volna... Seleszt Ferenc Pihen a kéz a kard markolatán Hb*" 111 K Is®' lÉÉ \ %
