Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)

1993-12-24-26 / 301. szám

O 1993. december 24-26., péntek-vasárnap KARÁCSONY iRÉKÉS megyei hírlap Serédi János novellája: Boldog karácsonyt, Ilonka! Az idő kegyetlen. Ami elmúlt, soha többé nem jön vissza. A gondolat nem fogalmazódott meg benne, csak a torkát szorongat­ta. — Anyád várt, folyton csak várt, harmincöt éven keresztül a ' várakozás tartotta életben. Mikor legutóbb meglátogattam, ép­pen főzött. Megkérdeztem tőle, mit csinál? Várom a fiamat. Mama, hiszen főz! Ilonka, én bármit csinálok, mindig a fiamat várom. Ha elvakkantotta magát a kutya, vagy a szél megzörgette a kerítés léceit, már felcsillant szemében a remény. Miközben beszélt, látta az öregasszony össze töpörödött alak­ját, ahogy levegő után kapkodott. Déhogy főzött! Mozdulni se tudott, a halálán volt. Nem hallotta a kutya ugatását, sem a szél zörrenését. Senki se nyitott rá ajtót. Körös-körül a tanyák romo- sodtak, csak ő ragaszkodott görcsösen a sajátjához. Fel akart kiáltani, szemébe vágni a kegyetlen valóságot. Ám csak a szavakat cikornyázta. A külföldi pénzen csillogóvá varázsolt szálloda presszójában a fal melletti márvány asztalnál ültek. Zahorán István, egy tőkeerős német bank elnök-vezérigazgatója, tenyerébe temette arcát. Somogyiné suttogóra fogta a hangját. — Mindent megírtam, amit levélben meg lehet írni. Rápillantott a férfi ápolt kezére, az ujján szikrázó zafírköves gyűrűre, oldalt fésült hajára, végigsiklott a tekintete elegáns, galambszürke öltönyén. Egy idegen ült vele szemben. Egy olyan férfi, akiben nem tudta felismerni azt a vidám szemű, nyakigláb fiút, akivel együtt álmodta ifjúságát. Idegen volt a hangja, a tekintete, az eleganciája, a mozdulata, ahogy a zsebébe nyúlt és kivette cigarettatárcáját. És mégis! Ami feléje sugárzott, ami megfoghatatlan és leírhatatlan, ami a ködbe vesző messzeségből sejlett fel, az a valami a leikébe nyilallt. Akarta is a találkozást, meg félt is tőle. Ugyanaz az érzés fogta el, mint tegnap, amikor felbontotta a táviratot. „Kedves Ilonka! Szeretnék veled találkozni és megköszönni, amit anyámért tettél. Nagy idő telt el, hogy utoljára láttalak. Remélem, megismerjük egymást. A szállodában várlak. István.” A sírás környékezte. Megrohanták az emlékek. Az álmok, a remények, a vágyak, melyeket asszonykorára olyan mélyen eltemetett, mintha sohase éltek volna benne. Az első csók, a szenvedélyes ölelések, az eljegyzés ünnepélyes pillanata. Aztán a várakozás, az őrlődés az idő fogaskerekei között. Miért nem jött ez a távirat hamarabb, huszonöt vagy harminc évvel korábban? Most már késő! És a megkeseredettség haragra lobbantotta. Éppen szét akarta tépni, amikor belépett a férje a konyhába. Kivette a kezéből. — Ni, az idegenbe szakadt hazánkfia! — Nem akarok vele találkozni. — Butaságot beszélsz. Együtt láttuk a tévében. Ennek a pasasnak még a bőre alatt is pénz van. Míg mi idehaza güriztünk, és ezen felül te még az anyját is ápoltad harmincöt éven keresztül, addig ő odakint degeszre tömte magát. Fizessen, és kész! Megalázónak találta a férje felvetését. Hangja most is követe­lőzőén dobolt a dobhártyáján. Idő kellett, míg gondolatai, akár a szélkergette pihék megnyugodtak, helyükre zökkentek. És bá­tortalanul megszólalt. — Én is vártalak, István. A férfi hátradűlt. Rebbenetlen arcán halvány mosoly suhant át. — Tudod, Ilonka, én semmit se változtam. Odakinn is ápol­tam a magyarságomat. Más választ várt. — Magyarságodat? — és majdnem elnevette magát. — Gyerekkorodban csak potyeszoltál. Nekem könnyebben állt rá a szám a magyarra, mint a tied. — Csakhogy a föld, melyben gyökeredzőnk — mondta a férfi, minden szónak nyomatékot adva —, magyarrá formált minket. Nagy szavak. Fellengzősek. Olyanok, mint az árnyék. Meg- foghatatlanok. Somogyinéban ismét fellobbant a keserűség. — Lehet, hogy te odakinn ápoltad a magyarságodat és büszke is voltál rá, de kérdezd meg csak tőlem, mit éreztem én attól a pillanattól kezdve, hogy itt hagytál. Ha csak egyszer írod, menjek utánad, hát rohanok, ha hazajössz és bajba kerülsz, hát harcolok érted. De nekem nem maradt más, csak a várakozás. Várni, hinni, remélni, ahogy anyád tette küszködve a betegséggel, viaskodva az életben maradásért, hogy a végén mindenben csalódjon. Hát mi ez, ha nem kiszolgáltatottság?! És most hazajössz, hogy egy pillantást vessél a sírjára és elcsevegj velem a múltról. De minek, István? Az Istenre kérlek, válaszolj! Minek? István elsápadt. Homlokán gyöngyözött a verejték. Szemét lesütötte. Ajka meg-megrebbent. El akarta mondani, mennyire kínozta a honvágy. Éjszakákon át álmatlanul gyötrődött. Rá gondolt, a menyasszonyára és az édesanyjára. Csak órájuk. Kettőjükre. Az emlékek tartották benne a lelket. Azt is el akarta mondani, hogyan sodródott bele ’56-ban a forradalomba, s amikor külföldre szökött, már nem volt mersze hazajönni. Félt a börtöntől. Mindezt el akarta mondani, de a szavak megakadtak a torkán. Ilonka megsajnálta. Vigasztaló simogatásra készen felemelte a kezét, hogy az övére tegye. Ám ekkor kinyílt a szálloda felőli ajtp. Felpillantott a falon lévő tükörre, mellyel szemben ült. A nő, ott az ajtóban, Istvánra nézett és rá. Aztán diszkréten visszahát­rált a szálloda halijába. — A feleséged? — és tudta a választ. Egy pillanatig'tartott az egész. Megszégyenülve húzta vissza a kezét. A nő azután is, hogy elment, ott maradt a tükörben. Nyúlánk volt, ápolt, szőke és szép. Fehér estélyiben, csípőig érő bundában. Ahogy kezét az ajtó kilincsén tartotta a bunda kinyílt, és felszikrázott a nyakláncának gyöngysora. Mintha divatlapból vágták volna ki. És magát is látta a tükörben. Egy őszülő hajú asszony nézett vissza rá. Töredező arcán a mélyülő ráncok életének kitörölhetetlen lenyomataként árkolódtak a bőrébe. Ekkor tudatosult benne végérvényesen, fényévek választják el egykori vőlegényétől. Újra hallotta férje hangját. „Ne fecsegj vele sokat! Vágd a szemébe, hogy harmincöt éven keresztül ápoltad az anyját. Gombolja le a manit, aztán pucolj haza a pénzzel!” A férjének igaza van, harsogott benne a gondolat. Csakhogy Somogyiné születésénél fogva Králik Ilona volt. Tudata mélyén egész lényét a Králikok paraszti önérzete hatá­rozta meg. Remegő kézzel ölébe vette a táskáját. Belekotort és egy karikagyűrűt vett ki. — Ezt a gyűrűt húztad harmincöt évvel ezelőtt az ujjamra, most visszaadom. Itt a pénz is, amit anyádnak küldték Neked kuporgatta, még a saját nyugdíját is hozzátette. Én is csak annyit költöttem el belőle, amennyi a temetésére kellett. A pénzt az asztalra tette a gyűrű mellé. A férfi megkövült. Szent Cecília az orgona mellett (seccorészlet Jani inából) FOTÓ: KISS ZOLTÁN — Kérlek, tartsd meg a pénzt! Ennél sokkal többel tartozom. —: Semmivel se tartozol, István — válaszolta diadalmasan az asszony és magára öltötte kopott télikabátját. — Most pedig mennem kell, vár a családom. István zavartan állt fel az asztal mellől. Hozzá lépett. Kezét az ajkához emelte. Mintha bocsánatért esedezett volna. — Boldog karácsonyt, Ilonka! Somogyiné, ahogy a kezére hajló férfi fejét nézte, kicsordultak a könnyei. Micsoda karácsony vár rá odahaza? A férje, amióta munkanélküli, folyton iszik. Már bizonyára lerészegedett. Ha hazaér, kezdődik a veszekedés. Követelni fogja a pénzt. Hogyan vágja ki magát, mit mondjon neki? Istvánnal más lett volna az élete. De erre soha többé nem szabad gondolnia. Csak ez a néma pillanat marad meg. A kézcsók. Amíg el nem mossa az idő, mint annyi mást. Futva menekült a szálloda presszójából­Zahorán István másmilyennek képzelte hazajövetelét. Fehér karácsonyról álmodott. Ehelyett nyálkás, lucskos volt az idő. Permetezett a téli eső, csípős szél csapkodott. Csak a városháza előtt felállított karácsonyfa kölcsönzött némi meghittséget. A főtér sivárnak, kihaltnak tűnt. Elsétált egészen a nagytemplomig. Felpillantott a gimnázium felső emeletének szélső ablakára. Ott, abba az osztályba járt négy éven keresztül. Kicsinynek, semmit­mondónak tűnt az épület, pedig valamikor óriásinak látta. Aztán gondolatai visszatértek Ilonkára, és összeszorult a szíve. Vissza­ment a szállodába. Felesége, Erika von Baumann a hallban várta. Keresztbe vetett lábbal ült a fotelban. Szoknyájának ívszerű vágása félrecsúszott és ingerlőén kandikált elő a térde. A fia a portáspult mellett lévő telefonfülkéből beszélt Hamburggal. Ok ketten bementek az étterembe, s a fiú vacsora közben toppant asztalukhoz. — Képzeld, apu. Martinék farmot vásárolnak — újságolta. — Kíváncsi vagyok a ti farmotokra. Mikor megyünk már? — Holnap, Stefánka — válaszolta kedvetlenül. Stefánkának hívta a kisebb fiát. Magyar kicsinyítőt illesztett a német keresztnévhez. A fiú értetlenül nézte. Meghökkentette a komorsága. Régóta tervezgették ezt az utat. Ahányszor csak szóba került a dolog, apját mindig elragadta a boldog izgalom. Mi történhetett? Csak fokozta értetlenségét, amikor a pincér a tálcán egy csomó pénzt meg egy gyűrűt tett az asztalra, és az apja arca megvonaglott. A szobában éber szemekkel feküdt a felesége mellett. A vékony falon keresztül áthallatszott a fia horkolása a másik szobából. De nem ez zavarta. Próbált tárgyilagosan gondolkozni. Hogyan juttasson pénzt Ilonkának úgy, hogy meg ne sértse? Félálmában hol anyját, hol Ilonkát látta. Anyját fiatalon, fürgén, napsütésben, és sehogy se tudta elképzelni, milyen lett öregségé­re. Magát is látta a fehér szőrű komondorral, ahogy versenyt nyargal a pusztán Ilonkáék tanyája felé. Hangokat is hallott. Távoli harangzúgást és lélekharangot. Nem tudta, honnan jön­nek. Az emlékezet mélységéből vagy a képzelet játszik vele? Másnap elmentek a temetőbe. Egymás mellett sorakoztak a Zahorán-sírok. Átellenben a Králik família nyugodott. Össze­kulcsolt kézzel mondta el a Miatyánkot, ahogy gyermekkorában a nagyanyjától tanulta: szlovákul. Fia és a felesége a virágokat rendezgette. A tanyát nehezen találták meg. A jegenyesornak, mely a kövesúttól a dűlőutat szegélyezte, se híre, se hamva. Tanyák nem is voltak, csak néhány rom, néhány fa, mely jelezte, hogy ott valaha élet volt. — Hová tűntek a tanyák? Végül a kéklő messzeségben felfedezte az akácost, meg az öreg nyárfát, melyet surbankó legényként annyiszor megmá­szott, mert a tetejéről látni lehetett a várost. — Ott van, ott van! — ragadta el az öröm. Visszaültek a kocsiba. Ráfordultak a dűlőre. A dűlőt is, meg a tanyát is belepte a gaz. Az istálló falai összedűltek. A ház még állt. Tetőzete azonban megroggyant. A szarufák úgy meredeztek elő, mint egy oszlásnak indult testből a bordák. Fejük felett varjúraj krákogott. Mi húzza ide, ehhez a földhöz? Micsoda istentelen átok — idéződön fel benne apja hajdanvolt kifakadása. Nem tud elsza­kadni a gyökerektől! Hiszen nincs itt más, csak rom, és az anyja is halott. Nincs, aki várja, aki önzetlenül csüngjön rajta. Dac és harag, valami ősi ösztön mozdult meg benne. — Felépítem a tanyát, fel én! — Megteheted, Stefán, van pénzünk. A világ bármely részén építhetsz magadnak farmot — válaszolta a felesége. — Felépítem, aztán gazdálkodni fogok. — A papa, úgy gondolod beleegyezik? Hogy mit tesz a nagyhatalmú Baumann papa, az ebben a pillanatban Zahorán Istvánt nem érdekelte. — Majd rábízza a bankot Antonra. Anton Erika von Baumann fivére volt. Alkoholista. Élete az ital, a kártya, a rulett és a nők körül forgott. Évente nagy összegű apanázst kapott. A vagyoni ügyekbe nem volt beleszólása. Baumann papának Zahorán Istvánra volt szüksége. Az eszére, a találékonyságára, a munkabírására. Ám csak akkor fogadta el végérvényesen vejének, amikor egészséges unokákat nemzett neki. így, szó szerint, mert az utódlás veszélybe került. Az esküvő előtt az volt a kérése, hogy az első szülött fiú vegye fel a Baumann nevet. Kérés? Ugyan! Üzleti feltétel vagy inkább parancs, mely ellen nincs apelláta. így lett a nagyobbik fia Wolfram von Baumann. Teljesen a nagyapja befolyása alatt áll. Évről évre egyre távolodik tőle. Most már a tanácsait se hallgatja meg. Egyszerűen átnéz rajta. A saját apján! Valószínű—bár még nem került szóba a családi tanácsban — ő fogja örökölni a hatalmas Baumann-vagyont, a kisebb fia csak apanázst kap. Wolfram született német, igazi Herrenvolk! — kérkedik vele a nagyapja. Útközben, amikor Budapest felé tartottak, már bánta, hogy felhozakodott Antonnal. Felesége oldalt fordult. A suhanó tájat nézte. Ahogy rápillantott, eszébe jutott ismerkedésük napja. Akkoriban egy századrangú tisztviselő volt a Baumann-cégnél. A tengerparton találkoztak. Erika egy gardenpartyról illant el, hogy sétáljon egyet a csillagokkal teleszórt, fülledt augusztusi éjszakában, hoppon hagyva udvarlóját. Ismerkedésükből szere­lem lett. A család hallani sem akart házasságról. Erika először a mamát nyerte meg, aztán a papa is beadta a derekát, és sebtében, még az esküvő előtt hóna alá nyúlt jövendőbeli vejének. Úgy, hogy Erika von Baumann nem egy kistisztviselővel kötött házas­ságot, hanem a cég öt vezérigazgatója közül az egyikkel. Jóval később lett a bank első embere. Az elnök-vezérigazgatói tisztet tehetségével, sikeres ügyleteivel érdemelte ki, amikor a többi részvényes is elismerte rátermettségét. Ám azon az augusztusi éjszakán nem unaloműzésből sétált a tengerparton. Az öngyil­kosság gondolata foglalkoztatta. Magányos volt, nem tudott beilleszkedni a német kistisztviselők világába. Otthonról is rossz hírek érkeztek. Bebörtönzésekről, akasztásokról. A kör bezárult. Mélyen beúszik a tengerbe, amíg csak a karjai bírják, aztán elnyelik a hullámok. Ekkor jött Erika. Levette a cipőjét és vele szemben belegázolt a vízbe. Mérhetetlenül sokat köszönhet ennek az asszonynak. — Bocsáss meg, Erika! — Megértelek, Stefán, valami szépet akartál mutatni, amiről annyit meséltél. És mit láttunk? Pusztaságot és pusztulást — válaszolta egykedvűen a felesége, de a hangjának némi éle is volt, amit csak az vett észre, aki ismerte a Baumannok kifinomult sznobizmusát. — Éppen ezért fel kell építeni a farmot! — vetette közbe Stefánka először németül, hogy az anyja is értse, aztán az apja kedvéért magyarul is. István félkézzel a hátsó ülés felé nyúlt és szeretettel megpaskolta a fia fejét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom