Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)

1993-12-07 / 285. szám

1993. december 7., kedd EXKLUZÍV BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP * P IUt*_ Átmegyünk a karosszéria­gyárba. Ott, ahol a műszerfala­kat állítják össze — kívül a ko­csiszekrényen —-, afféle holdjá­rók bolyonganak meglehetős önállósággal. Ezek az automata négy kerekűek—T eletrakok — hozzák-viszik az alkatrészeket. Az ember, s minden más aka­dály előtt illedelmesen megáll­nak. Keressük a csoda forrását, s a lábunk alatt meg is találjuk: a betonpadozatban elektromág­neses hullámokat kibocsátó fémszálak húzódnak, s vezérlik az önjárókat. (Amíg lepakolnak róluk, önmaguk gondoskodnak az elemózsiájukról: rácsatla­koznak az elektromos feltöltő vezetékre.) Előttünk lányok lépdelnek. Az egyik önjáró a nyomukba ered. Nofene... A gyár egy négymillió négy­zetméteres telken fekszik, melynek a felét már beépítették. Mi buszoztunk, a gyári ember viszont — ha dolga akad — kerékpárra pattan. (Még alkat­rész is vándorol eme romanti­kus módon.) Rend és tisztaság mindenütt. Világítás viszont csak ott van, ahol elengedhetet­lenül szükséges. Opelt természetesen nem csak itt, a törzsgyárban készíte­nek: Bochumban — akárcsak nálunk, Szentgotthárdon — Astrákat. Van gyáruk Kaisers- lautemben, s végszereidét üze­meltetnek Eisenachban, a (né­hai) Wartburgok városában is. Valami nem stimmel! —fürké­szik végig tekintetünk a gyártó­soron. Aztán be kell látnunk, hogy tévedtünk: arról van szó csupán, hogy jobbkormányos Az alapító emléktáblája a főbej árazttal szemközti falon Opelek műszerfalait állítják össze a közelünkben. Odébb a blokkolásgátlók, légzsákok il­lesztése folyik, ahogy mondják, szériaszerűen. A dolgozók patyolattiszta, szürke ruhában dolgoznak, me­lyen világosabb szürke foltok díszlenek. Ha megéheznek, megszomjaznak, automata szolgálja ki őket. A kezdők itt, a szalag mellett havi négy-öt ezer márkát keresnek. A dolgozók huszonhét százaléka vendég- munkás, többnyire török. A gazdasági visszaesés miatt he­tente egy munkanapot minden­ki kihagy. A szalagok is csök­kentett sebességgel, kisebb mű­szakszámmal üzemelnek. Az alkatrészek percnyi pon­tossággal, teherautón, vonaton, s újabban hajón érkeznek. (Sőt, a gyárudvari végállomásra a gyár saját(!) vonatai hozzák a dolgozókat.) Minden századik összeszerelt karosszériát félre­állítanak, tüzetes átvizsgálás vár rájuk. Minden ezredik pedig laboratóriumba kerül. Az össze­szerelt műszerfalat egy robot az ablaknyíláson át emeli be a ka­rosszériába, s egyúttal hozzá is rögzíti. —A robotokat nem a munka­erő megtakarítása érdekében al­kalmazzuk — hangsúlyozza kí­sérőnk. — A munka minőségét kívánjuk javítani velük. S az eredmény: a kocsik ötven szá­zalékát Európába, öt százalékát földrészünkön kívülre exportál­juk. A kész kocsikat naponta elindítjuk az eladókhoz, a ma­gyarországi tételeket egy hétny i Kiérlelt példány az — azóta visszacsinált — államosítás évéből várakozás után küldjük el. A végszerelde kialakítása hatvan- millió márkába került. Féltve őrzött újításuk egy olyan sza­lagegység, mely hatvanfokos szögben elfordítja a kocsikat: könnyebben hozzáférnek a dol­gozók. A karosszéria készen ér­kezik. Itt már csak a motor kerül bele, a kerekeket csavarozzák hozzá, s a csöveket, vezetékeket csippentik fel. Viszonylag sok embert látunk a szalagok mel­lett: a Fiatnál például egy-két mérnök lézeng ekkora terüle­ten. Nézőpont kérdése: a robot­nak is, az embernek is vannak előnyei, gyengéi. S hozzáte­szik, hogy most éppen sokan tanulóként állnak a szalag mel­lett. Ez az új szerelési rend pár hónapos. Ha valaki elmarad az ütemtől, sárga fény villan mel­lette. Pocsék érzés lehet... A motor, a sebességváltó, a kipu­fogórendszer, a hátsó elemek egyetlen mozdulattal kerülnek a helyükre. Aztán — még a szalagon — a kocsikat minden­féle folyadékkal töltik fel. Az autókat görgős fékpadon teszte­lik. Számítógéphez csatlakoz­tatják őket, mely kivesézi vala­mennyi működési jellem­zőjüket. Itt kerülnek szóba a katalizá­torok. Általában 40-80 ezer ki­lométert kell hibátlanul lefutni­uk, de láttak már 120 ezer kilo­métert teljesítőt is. Persze, ha az egyik henger gyújtása kimarad, akár 15-20 kilométer megtétele után szemétdombra vethető. Odébb új, monumentális épülettömb uralja a tájat: az Opel fejlesztési központja. Szi­gorúan zárt terület, a magasan képzett mérnökök százaival. A gyárban rengetegen tanulnak: egyszerre kilencezren képezik magukat újabb és újabb szak­mákra. Hogy minden döccenőt könnyű szerrel vegyen az Opel... Kiss A. János (Termelési regény, de azért csak olvassák el nyugodtan...) Nem titkosügynöki jelentés, amit a kezükben tartanak: évente ötvenezer lá­togató sétál végig a rüsselheimi gyáróriás csarnokain. Persze, nem bízzák a vélet­lenre a dolgot. Annyit mutatnak meg az üzemből, amennyit jónak látnak. Az alaphangot a varázslatos szépségű, be­mutatóteremnek is szolgáló előcsarnok — az Infocentrum — adja meg, ahol a századelő Opeljei és a legifjabb sztár, az új Corsa társaságában a hőskort idéző filmfelvételek peregnek: íme, az Opel! Benn a gyárban buszra szállunk. Vezetőnk Dirk Rump, aki autó­szerelőként kezdte a gyárban, majd a munka mellett leérettsé­gizett, s most egyetemen tanul. A fiatalember hetente két napot dolgozik a gyárban, majd a töb­bi napon az Adam Opel AG ösztöndíjasaként járműtervező­nek tanul. Azt mondja, hogy a német autópiacon a VW vezet, ám mögötte az Opel áll az el­adásban, megelőzve a Fordot, a Mercedest, meg a többieket. Persze most nem megy a bolt, igaz, egyiknek sem. Ma több autót gyártanak naponta — Rüsselheimben 4 ezret—, mint amennyit el tudnak adni. A présműhelyben nem halla­nánk egymás szavát, ha kalau­zunk nem rádióadós mikrofon­ba beszélne, mi pedig nem egy fülhallgatón követnénk mon­dandóját. Kissé megilletődve nézelődtünk az idevezető úton: a látvány a múltból a jövőbe vezet. Az Opelt 1862-ben alapí­totta Adam Opel. Eleinte varró­gépet, kerékpárt készítettek. Aztán 1899-ben autógyártásra adták a fejüket. Ám ezt az alapí­tó már nem érhette meg. Tizen­két év múlva tűz pusztított az üzemben. A fiatalabb Opel épít­tette újjá. S ő vezette be Európá­ban a szalagrendszerű terme­lést. A harmincas években álla­mosították őket, aztán a rossz álommal együtt ez is elmúlt. Az Opel ma a General Motors le­ányvállalata. A présműhely óriásai játék­szerként bánnak a kemény fé­mekkel. Mutatják a horganyzott lemezeket: három éve csak ilyenből készülhet Opel. (Egy tűzoltókocsi gördül át az udva­ron. Kiderül, hogy a gyárváros­nak saját tűzoltósága van.) Hi­deg mélyhúzást alkalmaznak, hogy ne vékonyodjon el a lemez a 2500 tonnányi nyomás terhe alatt. A gépek jó húszévesek, de azóta mindenfajta robottal el­látták őket. Séta Rüsselheimben, egy márkavilág fővárosában íme, az Opel! Ellesett pillanatkép a gyártósorról. A kép kifogásolható minősége — készítőjének elmondása szerint — a rossz fényviszonyoknak és a szigorú rendszabályoknak „köszönhető” Az első Opelek egyike a gyár bemutatótermében

Next

/
Oldalképek
Tartalom