Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-24-26 / 301. szám
KARÁCSONY ëaiRÉKÉS megyei hírlap------------- ----------R endhagyó osztályfőnöki óra Buzássy tanár úrral „Tanár úr kérem, én készültem!” A címben említett állítás, megeshet, ma már ódivatúnak tűnik, annál is inkább, mert a mai diákság gyakrabban jelzi unottan a padsorokból: „nem készültem!” Buzássy Béla tanár úrnak vélhetően mindkét variációról van számtalan tapasztalata, ami érthető: 40 (!) esztendőt töltött el a katedrán, mégpedig egy helyen, a ma egyszerűen „Vízműnek” titulált (Vásárhelyi Pál Szakközépiskola) békéscsabai középiskolában, amely volt egykoron leánylíceum, technikum is, ahogy az idő „megkívánta”. Buzássy tanár úr minden vihart, de sok szép dolgot is kiállt a több mint négy évtized alatt. De ami a legérdekesebb: tizenegy osztályt „vezényelt le” ez időszak alatt mint osztályfőnök. S ami még izgalmasabbá teszi ezt a szép és hosszú időszakot, nemrégiben egy rendhagyó osztályfőnöki órát szerveztek diákjai és a ma már nyugalmazott tanár úr: minden egykori osztályából meghívott néhány „gyereket”, egy asztalhoz (pádba) ültette őket, s aztán csak meséltek... A tanár úr és egykori tanítványa, Bartyik Edina — Tanár úr! Javaslom tege- ződjünk, mint az egyszerű hétköznapokon tesszük. Végtére is egy iskolában tanítunk, tanítottunk, de nagyon hosszú sportbarátság is összeköt bennünket. — Ez csak természetes. Négy tanítvány, más-más sarokban — Talán rögtön az elején beszéljünk arról: hogyan jött az az ötlet, hogy minden volt osztályodból meginvitáltál néhány ,,nebulót” ? — Rém egyszerű. Szeptemberben az egyik este, amikor hazafelé ballagtam, betértem egy italra a Csempébe. Nézem, hogy négy tanítványom is, egy hölgy és három fiú, bent volt a helyiségben, ám mind más-más sarokban. Nem ismerték egymást, de ez érthető, mindegyik más-más generációt képviselt, máskor jártak az iskolába. „Összetereltem” őket, bemutattam egymásnak az egykori diákokat. S amint így diskuráltunk, egyikük felvetette: mi lenne, ha minden volt osztályomból az elérhető diákokat egyszerre meghívnánk egy találkozóra. A szót tett követte, novemberre megszervezték a „fiatalok” a rendhagyó osztályfőnöki órát a Vízműben. A most érettségiző' és az 55 éves diák — Érdekes kontrasztok lehettek. Mennyi volt a korkülönbség a legidősebb és legfiatalabb tanítványod között? — A legfiatalabb most nyáron érettségizett, azaz 18 esztendős volt, az első generációsok ma 54—55 évesek. Igaz, ezúttal „csak” 35 diák jött el a 11 osztályból, mert az idő rövid volt, no meg minden kezdeti szervezés nehéz. Az első garnitúrából például csak egy diákom volt jelen. Mondtam is neki, kapsz egy megrovást, máskor ügyesebben szervezz! Volt, aki Tiszavasváriból, mások Szegedről érkeztek, de tudok olyanokról, akik egészen messzire kerültek szűkebb hazánktól. — Végül is hány diáknak voltál osztályfőnöke? — Ezt egészen pontosan tudom: a negyven év alatt 302 gyereknek. Közülük 290-en ma is élnek. De összességében 2859 (!) diákot tanítottam és neveltem az iskolában. — Egyáltalán, honnan jött Buzássy tanár úr? — Messziről. Jómagam Szolnokon születtem, ott is végeztem az általános iskolát. A középiskolát és a műszaki tanárképző főiskolát a fővárosban jártam ki. Aztán amikor 1953-ban végeztem, a kezembe adtak egy papírt — akkoriban még ez volt a „divat” —, az én munkahelyem Békéscsabán lesz a V ízmű Építési Tech- nikumban. Addig életemben nem jártam még Békéscsabán. Nem is ide szerettem volna jönni, hanem — a sportolási lehetőségek miatt — Székes- fehérvárra. NB I-es röplabdá- zó voltam ugyanis. — Természetesen a sportról is szeretnék kérdezni, de egyelőre maradjunk a tanításnál, az iskolánál! Rögtön a mélyvízbe csöppentél? — Olyannyira, hogy rögtön osztályfőnök lettem két évre az egyik osztálynál. Aztán „újoncokat” kaptam, s 1955- től már végigvittem egy ciklust egy csak fiúosztállyal. — È hosszú idő alatt volt például kedvenc osztályod? — Ezt a kérdést sokan feltették már. Nem tudok válaszolni rá, mert nem tudom, de nem is akarom tudni. Ugyanis valamennyi osztály más és más volt, mindegyikben örömöm leltem. De talán az a leghelyesebb megfogalmazás: rossz osztályom nem volt. Legtöbben a szakmán „belül” maradtak — Akkor onnan közelítsük meg, akadtak kiemelkedő tanítványaid, akik már az iskolás korban vagy később sokra vitték? — Nem is egy. Ott van a legutóbbi példa: az egyik tanítványom, Vidovenyecz Zsolt az idén az országos tanulmányi versenyen második lett. De van egy hölgy, aki rendkívül híres szemorvos egy fővárosi kórházban. De a többség szakmai vonalon emelkedett társai fölé tudásban. —Még mindig a katedránál maradva: negyvenévi munka során kialakul valamiféle ars poetica minden embernél. Beszélhetünk esetedben erről? — Számomra alapvető volt a kölcsönös bizalom a diákjaimmal. Az is tény, ahogy nőtt a korkülönbség köztem és a mindenkori tanulóim között, egyre nehezebb volt ez, de tartottam magam mindehhez. Mindig bíztam a gyerekekben; s sosem csalódtam bennük. Szerettem tanítani, s azt hiszem, ezt érezték a diákjaim. —Aztán 62 esztendősen, az idén nyáron elbúcsúztál az öreg épülettől, a diákoktól... — Furcsa volt. Amikor elértem a hatvanadik évemet, úgy volt, nyugdíjba küldenek, de én kértem, maradhassak még két évet, hiszen akkor fejezte be az osztályom a másodikat. Utána 1993-ban nem kértem, hogy tovább taníthassak, de nem is marasztaltak, csak egyszerűen, csendesen nyugdíjba vonultam. Ha kérik, minden bizonnyal maradtam volna, de mint osztályfőnök, már nem vállalkoztam volna újabb négy évre... NB I-es röplabdázóként került Békéscsabára — Az életedet a tanítás egy másik ága, az edzősködés, illetve a sport töltötte ki. Ismert röplabdázó és sikeres röplabdaedző voltál. Egyáltalán, hogyan kötelezted el magad a sporttal? — Amikor Magyarországon 1948-ban először megjelent a röplabda, mindössze 17 éves voltam ekkor, rögtön lebilincselt a sportág, s 1990-ig el sem szabadultam tőle. A Budapesti Építők NB Il-es csapatának igazolt játékosa lettem, s hamarosan feljutottunk az első osztályba. Öt nagyon szép évet töltöttem el a csapatban, de aztán jött Békéscsaba, a tanítás. Itt még nem ismerték a sportágat, mondhatni, én tettem le az alapokat. Elsősorban szűkebb környezetemre, az iskolára építve. A tanítás közben megszereztem az edzőit, s a középiskolás bajnokságban értem el az első sikereket — még fiúgárdával. A ’60-as évek elején még játszottam is, majd játékos edző voltam a Békéscsabai Volánban, majd a gyulai Vörös Lobogónál. Mígnem egy napon problémák adódtak a helyi női csapatnál, s engem kerestek meg: vállal- nám-e a lányok felkészítését... — Ez a ,,szerelem” aztán harminc évig tartott... — Sok szép emlékkel és sok zökkenővel. Már a békéscsabai Vörös Meteor női csapatának trénere voltam, amikor a szűkös anyagi források miatt átadtak bennünket a Kötöttárugyárnak. Egy idő után ott is bedugultak a pénzforrások, így lettünk előrések. A legnagyobb sikereket itt értük el. —Ez már napjaink történelme. Harminc éves NB Il-es tagság után kétszer is eljutottatok az első osztály küszöbéig... — Valóban. Az első osztá- lyozón, Székesfehérváron fejet kellett hajtanunk a nagyobb tudás előtt, az akkori győztes valóban jobb volt nálunk. Egy év múlva Kecskeméten újra megpróbáltuk. Itt a TFSE biztos feljutó volt, a második helyezettnek volt még lehetősége... Sajnos a hírős városban hibáztam én is. A már biztos feljutó TFSE ellen is meg akartuk mutatni, alaposan kifáradt a csapat, s az igazi rivális ellen már nem tudtunk újítani, így 2:0 arányú vezetésünk után 3:2-re alulmaradtunk. Pedig nagy álmunk volt azNBI. — Nem csak az iskolából kerültek ki híres tanítványaid, hanem a sportból is. Kik vitték a legtöbbre a szakosztályból? — Simon Katalin Ausztriában van, tőlünk került Egerbe, ahol NB I-es játékossá nőtte ki magát. Vagy ott van Fésűs Erzsébet, aki most is a legmagasabb osztályban játszik, s a válogatottságig vitte. Szegeden lett első osztályú sportoló Tóth Klára, a régebbi időkből pedig Suttá Klára. Paulik Éva talán még ma is Ausztriában edzős- ködik... Sportol az egész család — A családban is hagyomány lett a röplabda. Két lányod is küzdött a sportágért, sőt Emília még most is ott van azNB Iles egyesületben. — Ennek örültem, mert mindig is azt szerettem volna, ha kisportolt, egészséges gyerekeim lennének. —Sőt, nem csak ezen a téren léptek apjuk nyomdokaiba... — Valóban. A fiam, Béla a Madách utcai iskolában, Emília pedig a belvárosiban tanít. Márta lányom pedig üzemmérnök, a Vízmű Rt.-nél dolgozik. — Az unokáid is „röpizni” fognak? — Ez már a szüleik dolga, ebbe én nem szólok bele. A nagyobbik hatesztendős, a kicsi még csak egyéves, nem tudni hogyan alakul, de azt sejtem, sportolók lesznek ők is. Lehet, hogy röplabdázók nem lehetnek, mert mindkettő fiú, s napjainkra elhalt Békés megyében a férfi röplabdasport. Keserű szájízzel jöttem el harminc év után a női csapattól... Éppen ezért a családon belül nem beszélünk a röplabdáról. A találkozó nem miattam volt —Akkor miről beszélgettek? — Most legutóbb például erről a rendhagyó osztályfőnöki óráról. Nagyon megható volt. Persze tudom, s el is mondtam az egykori diákjaimnak: , A találkozó nem miattam van, Ti vagytok az élő történelmem, ezért örülök annak, hogy találkozhattam veletek.” Egyébként is, mindig szerettem találkozókra járni, bármely osztályom is hívott. ,,S most csak egy osztályfőnöket kell meghívnotok” — mondtam nekik tréfásan. Most ez a boldogság tizenegyszeresen valósult meg. Jávor Péter A röplabdacsapat kispadján. Buzássy Béla mellett egykori tanítványai közül: Mező, Ballangó, Oberschall és Szoszki fotó: kovács Erzsébet Egy tanítvány levele Több forrásból is értesültünk Buzássy tanár úr rendkívüli osztályfőnöki órájáról, ezek egyike, egykori tanítványának, az 1985-ben érettségizett Bartyik Edinának levele. Ebből ragadtunk ki néhány sort: »Nagy örömmel fogadtam a meghívást erre a rendkívüli találkozóra, két okból is. Egyrészt nagyon izgalmasnak találtam az ötletet, másrészt a saját osztálytársaim miatt is, hiszen nem tudtam részt venni az ötéves érettségi találkozónkon. Amikor megérkeztem, az aulában már csoportokba verődve duruzsoltak az osztályok. Tekintetünkkel azt kutattuk, vajon akad-e ismerős arc? Középen pedig ott állt mindannyiunk osztályfőnöke, Buzássy tanár úr. Jelentős előnyre tett szert azzal, hogy ő viszont valamennyi generációt jól ismert. A kölcsönös üdvözlések után fölmentünk az egykori tornaterembe, amely azóta hatalmas könyvtárként működik. A rendkívüli órán a tanár úr elmesélte pályájának állomásait. Végigvezette az osztályokat évszám és ,,különös ismertetőjelek" szerint. Szinte minden osztálya valamilyen szempontból ,,leg” volt, hiszen mindannyiunkkal átélt maradandó feledhetetlen pillanatokat. Mi például az osztálykirándulások terén voltunk a ,,leg”, ami érthető, 3—4 napos kirándulásokat szerveztünk. A rendhagyó órát vacsora, azt pedig nosztalgiázás követte. Minden osztály számot adott arról, mi történt diákjaival, ki hol él és mit csinál. Egyszóval nagy élmény volt, s sajnáltam volna, ha elmulasztottam volna ezt a találkozót. Köszönjük, köszönöm mindezt tanár úr!« Bartyik Edina
