Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-24-26 / 301. szám
1993. december 24-26., péntek-vasárnap KARÁCSONY A szabadságérzet a legtöbb „Büszke vagyok a fiaimra, de féltem is őket” A békéscsabai Bánszki család valamennyi férfi tagja eredményes sportpályafutásról adhat számot. Az édesapa, Bánszki György egykor maga is ejtőernyőzött, majd edző lett, s jelenleg klubtitkári minőségben irányítja a reptéri munkát. Fiai, Bánszki György és Bánszki Tamás bizonyították a régi mondás igazságát, miszerint: „Az alma nem esik messze a fájától”. Az alig huszonéves testvérpár már igazán szép éremgyűjteményt őriz vitrinjükben, s az idén többek között azzal a szenzációs eredménnyel is büszkélkedhetnek, hogy a sportág hazai történetében — negyedmaguk- kal — elsőként nyerték meg a Világkupát a nemzeti válogatott színeiben. — Olyan igazán nevezetes karácsonyra nem emlékszem, amely különlegességgel szolgált volna, de az biztos, hogy ez nálunk mindig családi ünnep —- kezdi Bánszki György, a családfő. — A szentestéket gyermekkoromban is az otthon melege, a testvérek közelsége, a család szeretete hatotta át. Olyankor természetes, hogy a karácsonyfát együtt díszítjük fel, s hagyomány, hogy együttvárjuk a szentestét. — Oriz-e valamilyen tárgyi emléket is azokból a karácsonyokból? — A puszta emlékezésen kívül nem maradt más, csak egy fénykép, még 1972-ből, amelyet állandóan magamnál hordok. Ezen a két fiam látható a karácsonyfa előtt egy nagy játékelefánt társaságában. Gyurikám ekkor 3 esztendős volt, míg Tomikám másfél éves. Ez az egy fotó persze eszembe juttatja és megszépíti a többi karácsonyunkat is. — Tamás! Neked személy szerint mit jelentenek a karácsonyok, az ünnepi esték? Melyikre emlékszel a legszívesebben? — Ahogy édesapám is mondta, ez nálunk valódi családi ünnep. Olyankor még jobban kötődünk egymáshoz, s otthon töltjük ezeket a napokat. Ez így alakult ki, nem is tudjuk elképzelni másképp. Hogy melyik karácsonyra emlékszem szívesen? Egyre mindenképpen, mégpedig arra, amikor apukám — nagy horgász lévén — egy hat méter hosszú pecabotot, egy Silstar márkájút vett nekem ajándékba. Egészen odavoltam a boldogságtól, s nagyon vártam a tavaszt, hogy kipróbáljam apuval! —Számodra melyik volt eddig a legszebb, a legmeghit- tebb karácsony? Volt-e, van-e valamilyen vágyad, különleges kérésed, amelynek vártad a beteljesülését? — kérdezem Gyuritól, az idősebb testvértől? — Minden karácsony szép, s leginkább azért, mert együtt lehetek azokkal, akiket szeretek. De amolyan különleges karácsonyt nem igazán tudok felidézni, éppen a karácsonyi jellege miatt, hiszen ez a legszebb ünnepünk, amely kikapcsolja a gondokat, a problémákat, békességet, nyugalmat kölcsönöz az otthonoknak, családoknak. Ilyenkor persze nyilván sokaknak megvannak a saját, rejtett vágyai, amelyek vagy teljesülnek vagy nem, csakhogy karácsonykor ezek a vágyak jobban feltörnek belőlünk, mint máskor, de nyíltan nem mondjuk ki. Az ajándék árától, jellegétől függetlenül az a fontosabb, hogy ki adja és mennyi szeretettel! — Titeket leginkább sportolóként, ejtőernyősként ismer az olvasók többsége, kevés szó esik arról, hogy civilként kik vagytok, mi a hobbitok. — Én Kecskemétre járok a Műszaki Főiskolára, ahol au- tomatikát tanulok — folytatja György. — Szeretem csinálni, érdekel is és látok benne fantáziát. De van az úgy, hogy összesúnísödnek a dolgok, s olyankor hagynám a csudába az egészet. Főleg, ha éppen az ejtőernyőzésről van szó! Persze emellett olvasni szeretek és zenét hallgatni, s a hobbim tulajdonképpen minden fajta mozgás, ami a szabadban, a természetben történik. Közösen síelünk, s veszünk részt sítúrákon, ami régi szenvedélyünk. Elkezdtem egy másik sportágat is, a sziklamászást. A szabadságérzet a legtöbb, amit kaphatunk az élettől! — Én a legszívesebben horgászással töltöm el a kevés szabadidőmet, és persze én is tanulok — veszi át a szót Tamás. — Az igazság az, hogy az ejtőernyőzés miatt nagyon sok szabadidőnkről le kell mondani, s nagy áldozattal jár. Persze nem akarok panaszkodni, mert sok szép élménnyel vagyunk gazdagabbak, s nagyon szeretjük csinálni, még ha ez már nem is hobbi. — Gondolt-e arra a kezdet kezdetén, hogy mindkét fiából ejtőernyős lesz? — fordulok ismét az édesapához. — Erre sohasem gondoltam, azonban kicsi koruktól kezdve amikor csak lehetett, magammal hoztam őket a reptérre. A repülés, az ejtőernyőzés légköre, sajátos életformája megragadta őket is, s azért maradtak itt. Én csak azt kértem tőlük mindig, hogy bármibe is kezdjenek, azt komolyan csinálják! Úsztak, vízilabdáztak, sőt Tamás futballozott is, de végül mindketten átnyergeltek a repüléshez, illetve az ejtőernyős sporthoz. Büszke vagyok a fiaimra, de féltem is őket. Mindig hangoztatom: az ejtőernyőzésnek a sikere mindenkor és minden körülmények között itt lenn a Surbekék egykori gyógyítója ma Orosházán praktizál ^! ' „Szeretem a sportolókat” Kevesen tudják Orosházán, hogy a helyi kórházban napjainkban olyan orvos foglalkozik a reumás betegekkel, aki néhány évvel ezelőtt még a világhírű jugoszláv asztalitenisz-válogatott tagjait — Sur- beket, Sztipancsicsot, Kalini- csot, Korpát, Csordást és társaikat — kezelte. Dr. Tóth Abonyi János Szegeden született, itt érte el gyereklabdarúgóként első sikereit, majd 1956-ban orvos édesapját követve Zentára települt át. Az egykori tehetséges labdarúgópalántából időközben nemzetközi hírű orvos lett, akinek számtalan publikációja jelent meg ismert lapokban a rehabilitációról, a sportorvoslásról. Harmincöt év után, 1991-ben került ismét Magyarországra, s azóta Orosházán dolgozik feleségével együtt, aki gyermek- orvos. A karácsonyi ünnepek kapcsán beszélgettünk a főorvossal sportélményeiről, életéről. —Hogyan került kapcsolatba a sporttal? — Mint oly sok gyerek az ötvenes években, én is a labdát rúgtam nagy szeretettel. Szegeden a helyi üttőrőcsapattal országos bajnokságot nyertem, aztán 1956-ban a határon túlra, Zen tára kerültem. Ott is fociztam — állítólag nem is voltam tehetségtelen —, az NB I-es szintig vittem, de választanom kellett az orvosi hivatás és a futball között. Én az előbbi mellett döntöttem. — Mikor lett a jugoszláv asztalitenisz válogatott orvosa? — Zentán élt az asztalitenisz világbajnok, Korpa Pista és testvére, a szintén válogatott Erzsi, ők szóltak, hogy orvos nélkül maradt a válogatott. Ez 1972-ben volt, és én igent mondtam. A válogatott mellett 1978-ig voltam orvos, majd orvosi szaktanácsadóként 1988-ig segítettem az asztaliteniszezőket. Ezután sem szakadt meg a kapcsolatom a sportolókkal, mert 1988- ban a szöuli olimpia előtt a jugoszláv női kézilabda-válogatott orvosának kértek fel, amit egy évig láttam el. — Sportorvosként milyen nagy élményei voltak a világ- versenyeken? — Számomra talán a sok szép emlék között az 1975-ös calcuttai világbajnokság a legemlékezetesebb. Ekkor lett csapatban aranyérmes a jugoszláv válogatott, míg párosban a Surbek—Szti- pancsics kettős győzött. Amit a férfi egyes döntőjében Jónyer és Sztipancsics mutatott, azt sokáig nem felejtem el. Az ötjátszmás, váratlan fordulatokkal teli csatában, a döntő szettben Jónyer győzött 21:19-re az azóta már sajnos elhunyt kiváló, mindig vidám Sztipancsics ellen. De az 1981-es újvidéki világbajnokságon is nagy csatát vívott az aranyéremért a magyar válogatott, s bár végig őket buzdította a közönség, a kínaiak nyerték a mérkőzést 5:2-re. — Milyen volt a kapcsolata a magyar válogatottakkal? — Mindig nagyon baráti volt az együttműködésünk. Sokszor volt közös edzőtáborban Kanizsán vagy Magyarországon a két válogatott. Egyébként a két együttes között megállapodás volt arról, hogy egymást segítjük, ha valami egészségügyi probléma jelentkezik. Szegény megboldogult Eiben Ernő kollégámmal nagyon jó kapcsolatot építettem ki. Többször kezeltem Jónyert, Magos Juditot, Urbán Editet és Gergelyt a magyarok közül. Nemcsak a magyaroknak segítettem, hanem többek között az angol Douglast, a japán Ogimurát is gyógyítottam. — Úgy tudom, a rehabilitáció területén nemzetközi tekintélynek számít... — Valóban sokat képeztem magam azért, hogy megfelelő szintre jussak ezen a területen. Számos publikációm jelent meg a témával kapcsolatban. Megkaptam a nemzetközi sportorvosi címet. Egyébként Magyarországon eddig még külön rehabilitációs képzés nem volt az orvosok oktatásában, úgy hallottam, most kedvező változás várható ezen a területen. Nekem huszonhét éves tapasztalatom van a rehabilitációban és a fizikoterápiában. Beválasztottak az ETTU, az Európai Asztalitenisz Szövetség orvosi bizottságába is. —Hogyan került Orosházára? — Harmincöt évi távoliét Dr. Tóth Abonyi János az orvosi hivatás mellett döntött FOTÓ: FAZEKAS FERENC jKES MEGYEI HÍRLAP A sikert sikerre halmozó Bánszkiék. Tamás (balról) és György édesapjukkal, akitől átvették a „stafétabotot” földön dől el! Vagyis ezt nem lehet félvállról venni, erre csakis becsületesen lehet felkészülni, mert máskülönben a levegőben jönnek a problémák... — Az édesanya és feleség, Bánszkiné számára mit jelentenek ezek a ritka ünnepek, s a bátrak sportja? — Számomra nem csupán a karácsony jelenti az ünnepet, hanem minden egyes nap, amelyet együtt tölt a család, hiszen ritka pillanatok ezek. Hogy igazából meg lehet-e szokni a távollétüket, s azt, hogy ezt a sportágat választották? Minden ember másképpen izgul, de az anyai szív az másmilyen... Sokat izgulok miattuk, s csak én tudom, hogy mit állok ki miattuk. Korábban bíztam abban, hogy más sportágat választanak vagy hogy majd megunják és abbahagyják, de nem úgy alakult. Végeredményben nagy boldogság, hogy ilyen eredményesek, s az kárpótolna igazán, ha ’96-ban Békéscsabán rendezendő ejtőernyős világbajnokságot megnyernék a gyerekek... Gyurkó Mihály Balról dr. Tóth Abonyi János és a jugoszláv világbajnok, Surbek egy régebbi felvételen után a háború közelsége miatt jöttem Orosházára. A fiam 1991 augusztusában szerelt le, s azután úgy döntöttünk a családommal, hogy visszatérünk Magyarországra. Dr. Duray Gábor kollegám segített abban, hogy az orosházi kórházba kerüljek, miként a feleségem is a városban kapott állást. Ügy érzem, befogadtak, igyekszem tudásom legjavát nyújtani. A lányom Szegedre jár az Orvostudományi Egyetem gyógyszerészeti karára, ő korábban kézilabdázott, de időközben abbahagyta. A 21 éves fiam szintén Szegeden tanul a tanárképző főiskola test- nevelési szakán és a tótkomló- si csapatban focizik. — Azt hallottam, hogy egy éve segíti az orosházi asztaliteniszezők orvosi ellátását. — Egy véletlen folytán kerültem kapcsolatba velük. Tavaly szeptemberben bementem az orosházi totózóba, és ott megszólított egy úr. Először nem akart leesni a tantusz, de amikor elmondta, hogy 1977-ben Prágában az Eb-n én adtam neki injekciót, azonnal beugrott, hiszen ő a Sáth Sanyi. Nos így kezdődött a kapcsolatunk, s azóta is nagyon jól érzem magam a csapat mellett. Szeretem a sportolókat. Mivel a fiam Komlóson játszik és megnézem valamennyi meccsüket, így a tótkomlósiak orvosa is vagyok. — Közeledik a karácsony. Miként töltötték otthon az ünnepet és hogyan készülnek most? —Zentát, ezt a 34 ezer lakosú, Orosházához hasonló kisvárost jórészt magyarok lakják. Ott mi magyarok ugyanúgy ünnepeltünk szenteste, mint ahogy Magyarországon. Most is a hagyományos karácsonyra készülünk. Jó lenne, ha mielőbb befejeződne a háború a szomszédban, de szerte a világon mindenütt. Itt szeretném megragadni az alkalmat és a lap olvasóinak, a sportbarátoknak kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánni — fejezte be dr. Tóth Abonyi János. Ver asztó Lajos
