Békés Megyei Hírlap, 1993. november (48. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-18 / 269. szám

1993. november 18., csütörtök

HAZAI TÜKÖR/SOROZAT

„Szegénységünkben is nagyon gazdagok vagyunk”

Erzsébet-díjkiosztó gála az Operaházban

Ismét kedves meghívás érkezett Speter Erzsébettől: vendégeként jelen lehettünk az Erzsébet és Henry Speter-alapítvány VII. díjkiosztó gáláján és az azt követó' fogadáson a Magyar Állami Operaházban. Többek egybehangzó állítása szerint az év eseménye zajlott november 8-án az ország első számú színházában — telt ház előtt. Mint minden alkalommal — mert így rendelkezik az alapító okirat — Erzsébet-napkor (ezúttal ma este 21 óra 5 perckor az 1-es csatornán) a televízió felvételről sugározza a magyar Oscar-nak is nevezett díjátadást, amit így az egész ország láthat Mi most az egyidejűség élményét kínáljuk Önöknek azzal, hogy itt olvashatják, este pedig a képernyőn láthatják mindazt, ami történt Reméljük, az írás egy kicsit többet is ad, mintegy beavatva az olvasót néhány olyan részletbe, ami a közvetlen jelenlétből adódik.

Az első néhány pillanat a rácso- dálkozásé, a virágpompáé, a színpadképé, mindkettő az Os- car-díj díszletét idézi. Minden széken egy meglepetés: nagy alakú sárga boríték, Pét érdi Pál és Sas József ajánlásaival. Lényege: csak otthon bontsuk fel, amit persze nem tartunk be, s kezünkben egy ízléses kiadvány... de erről majd később.

Most dőljünk hátra kényelmesen a karosszékben, és nézzünk szét, kik is vannak jelen. Az első sorban maga az alapító, Speter Erzsébet, melet- te Czeizel Endre és Palotás János, az Elizabeth és Henry Speter-alapítvány kuratóriumának elnöke, illetve alelnöke. Itt van Fekete György, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkára, társadalmi és kulturális életünk számos jelese: Sütő András drámaíró, Czine Mihály irodalomtörténész, korábbi és idei díjazottak. Az előttünk lévő sorban Peterdi Pálék, mellettünk Sas József, a Mikroszkóp Színpad igazgatója és családja. (Sas József egyébként békéscsabai születésű, sőt

tovább soroljuk a Békés megyeieket, itt van Fekete János, a Leumi-Hitelbank Rt. alelnöke, Szemenkárné Balog Erika, az IBUSZ Rt. vezérigazgatója, Melis György operaénekes, de róla még később szólunk.)

Kezdődjék az előadás, függöny fel, azaz hogy előtte Ütő Endre, az Operaház igazgatója, mint házigazda köszönti a kedves megjelenteket és a tv-nézőket. A kitűnő humorista, Peterdi Pál szellemes forgatókönyve vidámságot és megható gondolatokat ötvöz. Bevezetőjében eképpen: ,A magyar Oscar-díj! —mondjuk büszkén, sőt Joggal. Hisz Robert Wise úrtól, az Osca- rokat odaítélő Academy of Art and Science elnökétől felhatalmazásunk van. Az összehasonlítás megtisztel, de különbségek azért vannak. Odaát, az amerikai Oscar-díj mellé nem jár szép, vastag boríték. Az Oscar- díjasoknak nincs is szükségük rá. Ok nem mondják elsején: »Na,fiam, döntsük el, mit csinálunk ebben a hónapban, étkezünk vagy inkább világítunk?« Óh, boldog Amerika! Aztán az Oscar-díjat nem népszavazás útján ítélik oda. Mi már a demokráciának erre a fokára is eljutottunk. Mi igen. Óh, boldog Magyarország! A harmadik—és legfontosabb— különbség: a hollywoodi gála első sorában nem ül ott a díj alapító. Nem ül ott Oscar bácsi. És, hogy nálunk itt ül, az nemcsak nagy öröm, igaz megtiszteltetés, hanem valódi könnyebbség is. Mert a legszegényebb ember legszegényebb gyermeke elég, ha egyszerűen meghajol és azt mondja : köszönöm. ”

A nyitány is hagyományos — így rendelkezik az alapító okirat—, Erkel Ferenc: Hunyadi László című operájából a Palotás, hogy aztán kisvártatva megjelenjen — Esztergályos Cecília és Moór Marianna, a két nagyszerű ceremóniamester társaságában — az igazi Palotás, a János, aki ezúttal nem politikai beszédet tart, hanem az ország több millió Erzsébetét köszönti. Azután jön az első szám, Melis György produkciója, aki hazai pályán szerepel, több mint negyven éve lép fel az Opera színpadán, és most is elbűvöli a közönséget. (A fogadáson ismét váltunk néhány szót, természetesen szlovákul, ő szarvasi, én csabai akcentussal, nem mulasztva el ezúttal a hazai töltött káposzta dicséretét.) A forgatókönyv szerint az első díj átadása következik (az egyes kategóriák győztesei az első oldalon), majd hófehérben Tu- ray Ida lép színpadra. Felhata- mázásunk van arra, hogy életkorát eláruljuk, hiszen hivatalosak voltunk a születésnapja alkalmából, Speter Erzsébet által nemrég adott partira, amelyen ország-világgal tudatta, voltaképpen nem is 85, hanem már 86 éves. A többit látják...

Folytatódik a játék, Oszvald Marika, Csere László feigeteges számával, a Família Kft. ikreivel, akik „écsanya”, vagyis Esztergályos Cecília legnagyobb rémületére jót fociznak az Opera színpadán. Szegény Ybl Miklós, ha ezt látná! Az Uborkán már jót derülne, nem is beszélve az „új” Othel- lóról, Esztergályos Cecília és Pa- lotásJánoselőadásában. Most már legalább van egy éneklő miniszterelnök-jelöltünk. Nem is rossz!

Vidám és megható jelenetek váltogatják egymást, az utóbbiak közül is kiemelkedik Sütő András köszöntése. Még jó, hogy nézik a tévét, nem kell jelzőket keresgélni, mekkora szeretet övezi az erdélyi magyar drámaírót, aki másodszor kapja meg az Erzsébet-díjat.

Pereg a műsor tovább, Gregor József avat hatalmas sikert a Macskákkal — de hiszen ezt is látják, miként Lukács Margit előadását, a Honvéd Együttes Táncszínházát, a gyermektánc- együttest, a rendezőt azonban nem, pedig Kerényi Miklós Gábor igazán minden elismerést megérdemel.

***

Akkor most arról a bizonyos füzetről, amely 1987-től, az első díjátadástól a mostaniig tartalmazza a legfontosabb adatokat: a díjazottak névsorát, a szavaSütő András másodízben kapta meg az Erzsébet-díjat

zók számát és Speter Erzsébetnek a gálákon elmondott záróbeszédéit. A füzet igen tanulságos. Egyszerű számtani művelettel nagyszerű dolgok derülnek ki belőle. Például az, hogy 1987-től mostanáig több mint negyedmillió — pontosan 251 930—szavazat futott be az Erzsébet-díj különböző kategóriáira. Az első évben 3989, tavaly 49 902, az idén pedig 64 513 voks érkezett. Mi ez, ha nem a díj teljes sikere, rangjának bizonysága! S ami a lényeg, kevés híján 100 — pontosan 96 — magyar művész kapta meg

Turay Ida, Esztergályos Cecília és Moór Marianna a gálán

eddig az Erzsébet-díjat, amelynek összege — fele dollár, fele forint—mostanra a kamatokkal már 1000 dollár és 100 000 forint. Tessék mondani, áldozott- e valaha is valaki ennyit a saját zsebéből a magyar művészetért? Ki mert kiállni ország-világ elé, íme létrehoztam egy magyar Oscar-díjat? Kapott is érte kezdetben, fanyalgók, értedének bírálták,^ mondván, mennyire kihívó. O erre bölcs humorával csak annyit mondott: Vállalom, kihívok mindenkit: kövessen, tegyen meg mindent a szép, igaz, művészi magyar szóért, öltözzék akármibe, de cselekedjen ragyogóan. Azt is mondták, mániás. Igen, az, legfontosabb mániája, hogy a színháznak, a muzsikának, a humornak és — az idén létrehozott publicista kategória révén — immár a magyar újságírásnak ragyognia kell. S hogy miért gondolkodik így? Álljon itt néhány mondat Erzsébet asszony korábbi díjkiosztó gálákon elhangzott záróbeszédéiből:

1987: ,JJárom évvel ezelőtt halt meg a férjem, azt hittem, vége a világnak. Nem úgy van. Itt vagyok, mint élő bizonyíték, az élet nem áll meg! Tovább járjuk utunkat, s ha nincs parkolóhelyünk, addig hajtunk körbe- körbe, míg nem találunk helyet. Hát én találtam. Ezt az alapítványt. Itt jól érzem magam, itt leparkoltam.”

1990: ,A közhit azt tartja, hogy magyar tehetség csak külföldön bontakozhat ki. Szeretném megfordítani ezt a nézetet. Ez tévhit, itthon is vannak zsenik, itthon is kivirágozhatnak, csak szeretni kell őket, segíteni kell őket, mert szegénységünkben is — higgyék el nekem —, nagyon gazdagok vagyunk. ”

1993: ,Most itt volna helye az Erzsébet-díj méltatásának. De eire — gondolom — már nincs szükség: mindennél többet mond az a névsor, akik eddig az Erzsébet-díjat megkapták. Névsorlista, amely abban a borítékban van, amelyet Önök az üléshelyükön találtak. Érdemes a ki- adványt tanulmány ózni. Az ország aranyfedezete van benne!”

* **

Akik végignézik a mai gálát, emlékeznek majd a flitterekre, a finálé felemelő képeire, de a csillogás mellett bizonyára mást is megőriznek. Egyszer megkérdeztem Erzsébet asz- szonyt, mit tart a világon a legnagyobb dolognak?—A szere- tetet — válaszolta habozás nélkül és úgy nézett rám a kék szemével, hogy meg sem fordult a fejemben a kételkedés.

A függöny ma este is legördül, kialuszanak a reflektorok, felállunk a székünkből és elindulunk. De ezt a legnagyobb dolgot vigyük magunkkal, és akkor már tudunk tenni — szavaival élve — „...valami hasznosat-maradandót, bizonyságul, hogy nem vetettünk mi- haszna módon árnyékot kerek e földön.” Seleszt Ferenc

Lovász Sándor:

A vadászat lázában

Kárpáti medvevadászatok

6.

De az erdőben valahogy minden másként jelentkezik. Nincs történelem, nincsenek nagyhatalmak sem és legfőképpen igazság sincs, mert ha igazság nincs, akkor igazságtalanság sem fordulhat elő, és sors sincs, semmi sincs odakintről, csak vadászat van, medvehajtás, az elszakíthatatlan jó barátokkal közös szertartás, amit jobb szó híján vadászatnak nevezünk.

— Biztos, hogy kell két ember egyazon állásban?—kérdezem kis J.-t, mielőtt végleg elkalandoznék. Kis J. különben kényelmesen elheveredett az avaron, puskáját be sem töltötte. Hanyatt fekszik, az eget bámulja végtelen nyugalommal. Aztán becsukja a szemeit és élvezi a simogató napsugarakat.

— Nem kell csak egy vadász

— mondja sokkal később, majd folytatja —, de L. szerint az a lényeg, hogy baj ne történhessen veletek. Tudod, nagyon félt benneteket, talán meg lehet érteni.

— Szerintem felesleges a nagy óvatosság — kapaszkodók kis J. szavaiba. — Nem fog megremegni a kezem, legalábbis remélem — adom lejjebb a mondat végén.

—Nem is kell—tromfol rám kis J. —, csak ahogy megbeszéltük. — A vastag fa takarásában puskával követed a medvét, amikor olyan helyre ér, hogy tisztán látod, akkor meglövöd. Lősz, de nem mozdulsz! Ha megugrana, akkor viszed tovább a puskát, de megvárod, amíg túlmegy rajtad és akkor még egyszer rálőhetsz. Ennyi az egész. Majd a következő hajtásban szólok apámnak, hogy beszéljük megadolgot L.-lel. Puska van nálatok, vagy nem?

Ebben maradunk, de a gyakorlatban nem tudom kipróbálni lélekjelenlétemet, mert medve nincs a környéken. Friss nyomok és medveürülék igen. A következő hajtásban sincs szerencsénk, pedig ennél ideál i- sabb vadbúvótanyát elképzelni sem lehet medvéknek. Nyom persze több akad, kisebbek, nagyobbak egyaránt. Az ebéd utáni harmadik hajtásban van vendéglátóink minden reménye.

„Ha itt nincs medve, akkor megállt a tudományunk, de ilyen nem létezhet” — mondja J., amit mindahányan megerősítenek. — Legutóbb ebből az erdőrészből négy medvét hajtottak ki. Üres hajtásra ember- emlékezet óta nem volt példa itt. Ilyen sűrűséget ritkán láthat az ember fia. Fenyő, bükk, nyír

és ki tudná megmondani, hány fajta fa hajtásai burjánzanak előttünk. Átjárhatatlan a sűrűség, amelyik a túlsó oldalán összeszűkül, hogy karnyújtásnyira a másik sűrűség vehesse kezdetét. Engem oda állítanak.

— Ha több medve jönne, akkor legyél duplán óvatos, ne kapkodd el a lövést — magyarázza kis J., és miután leállít, megy vissza hajtani. Immáron egyedül állok a „standomon” és várom életem első medvéjét. Nézzünk körbe, szembesüljünk a kilátásokkal. Maximum 10—12 méterre látok, ezen belül kell medvére lőni. Először postával fejbe vagy nyakon. így magyarázták el. Nincs, amit felülvizsgáljak a „taktikai utasításokban”. Hajön a medve, akkor fedezékből fejbe lövöm és kész — győzöm meg magam. Mi tagadás, rám fér a bátorítás. Izgalmas percek jönnek. Csak a medve nem akar jönni. Hallótávolságban mondogatja J.: „Na, medve, kelj fel, mackó kelj fel!” Nem fél az öreg, de nem akar a sűrűben rálépni az alvó állatra, mert az ilyen találkozásoknak kiszámíthatatlan következményei vannak. „Na, medve, kelj fel!” — mondja J. és megindul

az erdő, de nem felém tart a csörtetés, hanem jobbra. Medve, csak az lehet—gondolom és bizony erősen izzad a tenyerem a puskám agyán. Tank lehet képes ekkora robajra, állapítom meg, amikor elcsendesedik az ágropogás. Lövés nem esik.

A jóslatom nem jött be, tévedtem, nem medve, hanem vadkan volt. E. látta kitömi a hajtásból, az évek óta ismert kant, az öreget, amelynek nagyon szeretnének megismerkedni közelebbről az agyarával.

— Mekkora? — kérdezem E.-től.

Semmi válasz, azaz van:

— Elég nagy.

— Mégis milyen nagy? — kérdezem kíváncsian.

— Nagy.

— Két és fél mázsás? — próbálok puhatolózni a méreteiről.

— Annál azért nagyobbnak kell legyen, bár ilyenkor tavasszal soványabb kicsit, mint amikor az érő kukoricában vastag szalonnát növeszt — siet J. E. segítségére, hogy lezárhassuk a múltat és kezdődhessen a következő hajtás.

(Folytatjuk)

Baross Lászlóra emlékezve

Medgyesegyháza Nagyközség Önkormányzata, a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága és a mezőhegyesi Ménesbirtok Rt. közös szervezésében Baross Lászlóra emlékeznek november 19-én 14 órától Bánkúton. Ezt követően 16 órától agrárfórumra várják a lakosságot a medgyesegyházi művelődési ház nagytermébe. A bánkúti rendezvényen először a Baross László-emlék- szoba felavatására kerül sor Pintér János, a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztálya vezetőjének közreműködésével, majd megkoszorúzzák Baross László sírját. Emlékbeszédet mond dr. Szabó Ferenc, a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságának igazgatója;

Az agrárfórumon Nagy Béla polgármester megnyitója után több vitaindító előadást hallgathatnak meg az érdeklődők. Zárszót dr. Megyeri Zsolt, a Ménesbirtok Rt. vezér- igazgatója mond.

HM.

„Kihívok mindenkit: kövessen!”