Békés Megyei Hírlap, 1993. november (48. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-15 / 266. szám
1993. november 15_ hétfő SPORV Ismét egy ünnep. Azok közül, amelyen talán mindenki csak a szépre emlékezik. Hát hogyne emlékezne nosztalgiával sportolóként, edzőként, vezetőként, krónikásként arra az olimpiára, amely addig minden idők második legsikeresebbje volt! 1968, Mexikó. 178 sportolónk vett részt a XIX. nyári játékokon 111 ország társaságában. Tíz aranyérem, 10 ezüst- és 12 bronzmedál. Az éremtáblázaton a harmadik, a nemzetek pontversenyében pedig az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Japán mögött a negyedikek lettünk. Álljon itt újra a győztesek névsora: Németh Angéla (gerelyhajítás), Zsivótzky Gyula (kalapácsvetés), Kozma István (birkózás), Varga János (birkózás), Hesz Mihály (kajak-kenu), Tatai Tibor (kajak-kenu), Kulcsár Győző párbajtőr). A labdarúgócsapat: Fatér Károly, Novák Dezső, Dunai Lajos, Páncsics Miklós, Noskó Ernő, Juhász István, Szűcs Lajos, Fazekas László, Menczel Iván, Dunai Antal, Nagy László, Kocsis Lajos, Básti István, Szalai Miklós, Sárközi István, Keglovich László, Szarka Zoltán. A párbajtőrcsapat: Kulcsár Győző, Nemere Zoltán, Schmitt Pál, Fenyvesi Csaba, B. Nagy Pál. Az öttusacsapat: Balczó András, Móna István, Török Ferenc. Igen, ez volt az az olimpia, amelyen Beamon 890-et ugrott távolba s amelyen Varga Zoli „disszidált’’. Mexikó hősei. Balról: dr. Móna István, Németh Angéla, dr. Török Ferenc, Zsivótzky Gyula, Kulcsár Győző, Hesz Mihály, B. Nagy Pál, dr. Schmitt Pál, dr. Fenyvesi Csaba és Nemere Zoltán. Mögöttük a labdarúgók, akik közül Novák Dezső és Básti István látható Volt egyszer egy olimpia... A negyedszázaddal ezelőtti si- kemapokra szombaton este a Budapest Kongresszusi Központban a Magyar Olimpiai Bizottság szervezésében díszvacsorán és gálaműsoron vehettek részt az egykori kiválóságok, edzők, szakemberek, meghívottak. Az 1968-as nyári játékok mellett persze felidézték ugyanannak az esztendőnek téli olimpiai eseményeit, a „fehér játékokat” is, amikor a franciaországi Grenoble-ban gyülekeztek a világ legjobb sportolói. * Hangulatfény, egy pohárka kaktuszpálinka, vagyis tequila. Jose Arsamendia gitározik. Mexikói saláta kehelyben, szűzsült chilis babraguval. Odakint Dreher-sör, Papp Lacit többen is invitálják, „kösz, most nem!” Novotny Zoltán házigazda konferál, dr. Schmitt Pál, a MOB elnöke is szól természetesen s hangsúlyozza: „Remélem, a 25 éves évforduló hitet és erőt ad a jelenleg sikerekért fáradozó szakembereknek , sportolóknak." Később tovább oldódik a hangulat. Tettünk egy kört a hangulatos forgatagban. Elsőnek Németh Angélát kérdeztük, aki első aranyérmünket nyerte, s emiatt talán azóta sem maradt el az éjféli híradás a rádióban. — Hogy számon tartják-e munkahelyemen, az Állatorvos-Tudományi Egyetemen olimpiai bajnokságomat? A kollégáim igen, a diákjaim kevéssé, ők már csak a testnevelő tanárt látják bennem és azt hiszem, ez valahol így természetes. A gyerekeim osztálytársai sem igen tudják, legfeljebb közvetve. Éppen az előbb beszéltünk itt a társaságban arról, hogy időnként az ember lezár egy fejezetet az életéből s — különösen ha fiatal — nem is akartöbbé azonosulni azzal. Az az igazság, hogy egy időben zavart is, hogy csak az olimpai győztest látták bennem, közben testnevelő tanár és szülő is voltam. Aztán rájöttem arra, hogy nem tudok kilépni a bőrömből, még később, hogy nem is akarok. Mindent vállani kell. —Napjainkra maradt-e a gerelyhajításból? — Az egyetemen semmiképp. Bár van egy kisebb és egy nagyobb termünk, atlétikát azonban komolyan oktatni nem lehet. Ami a szövetséget illeti, amikor még nevem volt, akkor a család fontosabb volt, ezért nem tudtam bekapcsolódni az edzői munkába. Később pedig... erre már nemigen volt módom, eltávolodtam a szövetség vezetésétől. Az atlétikától természetesen nem, az más. A múlt héten néztem a monte-car- lói gálát is. Ha ma itthon kimegyek egy versenyre, idegennek számítok. Az atlétika az persze nem idegen. Hát ez a kettősség jellemzi az életemet, noha szó sincs arról, hogy ünneprontásból mondom mindezt. Kitűnő itt hangulat! * Hazánk immár ötödik hónapja spanyolországi nagykövetét, Dr. Schmitt Pált ez egyszer mint olimpai bajnokot kérdeztük. Sokadszorra is szívesen idézte fel a párbajtőrcsapat győzelmét: —Rengeteg élmény tolul fel bennem egyszerre, de most talán arról, akkor még mennyire nem tudtam felfogni, hogy az olimpai játékok valami kicsivel több, mint egy sportverseny. Ma már tudom, hogy a játékoknak filozófiája van, üzenete a világnak, egy pici hozzájárulás a békéhez. Ézek fennkölt gondolatok, de mint huszonéves srácokban, nem léteztek bennünk. Tettük a dolgunkat, rettentő boldogok voltunk, hogy nyertünk. És megengedtünk magunknak néha egy korty célzóvizet. Hogy fokozzuk a hangulatunkat vagy csillapítsuk az izgalmakat. Megittunk egy nagyfröccsöt, amit ma már csak amiatt sem lehet, mert mindenféle alkohol szerepel a tiltólistán. De inkább az volt jellemzője ennek a csapatnak, hogy kegyetlen keményen edzett, önmagát nem kímélte. Úgyhogy bármilyen szerénytelenül is hat, de maga a verseny, a szovjetek elleni döntő — az előző hónapokhoz képest — már „gyerekjáték”, levezetés volt... Még ma is megvan az' első adidas-melegítőm, amit akkor kaptam a tatai edzőtáborban, készülve Mexikóra. A legtöbb amit mondhatok, hogy nagyon jó a csapattal együtt lenni, noha akkoriban mi többet voltunk összezárva, mint a családunkkal. Néhányunknak őszül már a haja, többgyerekes családapák vagyunk, különböző irányba sodort bennünket az élet, Győző Olaszországban él, Nemere Zoli Németországban, B. Nagy Pali viszont változatlanul Szolnokon, Csaba Pesten, jómagam Madridban. — Milyen a nagyköveti élet? — Engem afféle csodabogárnak tekintettek a diplomáciai családban, hiszen az egész xix Mexico orr n-T'oa*alM világon én vagyok az első, olimpai bajnokságot nyert nagykövet. Most már lassan túl vagyok a bemutatkozó ceremóniákon és szeretnék kitűnni munkámmal is, ugyanolyan keményen és lelkiismeretesen végezni, mint a sportbelit. A MOB ügyeit kéthavonata járok haza intézni, most a december 18-ai közgyűlést készítjük elő, amelyen a téli olimpikonok is esküt tesznek. * Gallov Rezső a játékok idején a Népsport munkatársaként reggeltől estig a szerkesztőségben „vette” a kint dolgozó kollegák tudósításait, riportjait. A "sport államtitkára most arról beszélt, hogy sportvezetőként és toll- forgatóként is nagyon régen szeretné, ha újra lenne „olimpiaképes” atlétikánk és focink. — Olyan hallatlanul erős, méltán világhírű dobóiskolánk volt annak idején. Két bajnokunk mellett Kulcsár Gergely bronzérme is jelzi ezt. S szintén az egész magyar sportközvélemény nagy fájdalma, hogy az a labdarúgóválogatott — amelyről az imént a színpadon Novák Dezső azt mondta: „Hja kérem, mi tudtunk futballozni! —, folytatók nélkül maradt. Remélem azonban azonban Atlantára már ez a hiányérzet egy kissé elmosódik, lesz ütőképes labdarúgó-együttesünk s a már újra létező, Németh Pál vezette dobóiskola is „hallatja hangját”. * Tizenegy óra felé jár. Csőke József, minden idők egyik leghíresebb sportfilmese egy video- kazetát szorongat a kezében. Mint mindig, most is az ő archívumának segítségével varázso- lódtak a legszebb pillanatok a vászonra. Egy bajnok bajnokra vár Varga János kihajtott zöld képeskönyvvel figyeli Schmitt Pált, az ő aláírása hiányzik már csak. Még mindig jó néhány asztaltársaság tartja magát. Az egymásnak mesélők tudják, talán újabb 25 év is eltelhet, amíg ismét összetalálkoznak... Az OLDALT ÍRTA ÉS FÉNyKÉPEZTE: FÁBIÁN ISTVÁN Ma már szinte csoda: két atlétikai aranyérmet nyertünk! Zsivótzky Gyula, Németh Angéla, Koltai Jenó', az edző és az egyik legismertebb olimpai krónikás, Schubert Zoltán Fenyvesi Csaba dr., az örökifjú mester, Bay Béla és egy harmadik vívó, a Mexikóban már újságíróként dolgozó Dávid Sándor
