Békés Megyei Hírlap, 1993. november (48. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13-14 / 265. szám
Smfs megyei hírlapMŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. november 13-14., szombat-vasárnap A demokrácia a társadalom iskolája Konrád György: Kis országnak az a jó, ha sokirányú a függősége Békéscsabán az Önkormányzatiság lehetőségei és határai Közép-Európában címmel megrendezett konferencia egyik előadójával, Konrád György íróval a polgárosodásról, a közéletről, a kultúráról és könyveiről beszélgettünk a közelmúltban. Konrád kifejtette saját értelmiség-definícióját, a Kádárrendszer egy árnyaltabb megközelítését vázolta fel, szólt a nemzetközi PEN-klub élén töltött időszak eredményeiről, valamint készülő regényéről is. —A rendszerváltás előtti elméleti munkáiban sokat és sokszor írt a demokrácia és az önkormányzat fontosságáról. Ennek hiányában politikai, magánemberi szabadságunk sem létezhetne. De úgy tűnik, a vágyott demokrácia a gyakorlatban a kelleténél is döcögősebb, mintha nem minden esetben kerültek volna megfelelő emberek a megfelelő helyre. Mi erről a véleménye? — A demokrácia nem statikus állapot, hanem folyamat. Egy társadalom iskolája, önalakító történelme. Ha így folyamatként fogjuk fel, akkor mondhatjuk rá: korrektiv folyamat. Módjuk van arra a demokratikus intézményeknek, hogy valamilyen visszacsatolás révén rájöjjenek, hol alkalmatlanok és ott alakítsák önmagukat. A'polgárok nincsenek bénult tehetetlenségben az intézményeikkel szemben, leválthatják kormányaikat, létezik váltógazdaság. Ez nagyon fontos, mert ha az egyik csapat nem boldogul, akkor a másik—esetleg — jobban fogja csinálni. Kiszállni tisztességgel A versenynek az elvét bevezeti ez a politika szférájába is, mely nélkül a gazdaság sem tud működni. Az első kormányok a változás után akár ilyenek, akár olyanok, szükségképpen magukra hívják a lakosság elégedetlenségét Módjukban áll sok hibát elkövetni, el is követnek. Meglátjuk, hogyan tudja magát tartani az elkövetkező 10—20 évben egy kormány vagy egy kormánykoalíció. Ha jól fog dolgozni, van esélye, hogy még egy terminusra megválasszák. Egy demokráciában a hatalmon maradásnak alternatívája nem a teljes emberi üldöztetés, hanem lehet tisztességgel, megbecsült polgárként kiszállni a kormányzás funkciójából. Mást csinálni, ellenzékbe menni vagy a civil életbe visszahúzódni. Nem kell senkinek tíz körömmel kapaszkodni az íróasztalába és székébe, esetleg többet fog keresni, szabadabban és nyugodtabban fog élni, ha lemond róla. Ez lehetőséget teremt arra, hogy hozzáértő emberek életük egy szakaszában hivatásos politikusként működjenek, de ne legyenek örök funkcionáriusok. —Egyik híres könyvében—a Szelényi Ivánnal közösen írott Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címűben—az öndefiníciójától kezdve az értelmiséget elhelyezték a társadalmi struktúrában, különböző történelmi korokban, leírják az osztályba szerveződését a kelet-európai országban. De mi történt valójában 1989—1990-ben Magyarországon? Az értelmiség került hatalomra, esetleg a technokraták vagy mások? — Az értelmiség körébe foglaltuk mi a technokratákat is. Gyakorlatig a kelet-európai értelmiség-definíciót vettük figyelembe, amely statisztikusan megközelítve a diplomásokat jelenti. Ez mind durva definíciós forma, de adtunk ennél egy fortélyosabb meghatározást is, amelyben azt mondtuk, hogy az értelmiségi tudásnak két alapeleme van. Két görög szóval jellemeztük ezt: a technikai tudás a szaktudás, a techné. S beszéltünk a te löszről, a célmeghatározó politikai, stratégiai, teleológiai, ideológiai tudásról, ami lehetőséget ad az embereknek, hogy túl a szakmai kompetenciájukon általános dolgokról is véleményt mondjanak. Ki a polgár? Magyarországon és Kelet-Eu- rópában a polgárságot voltaképpen két radikalizmus, előbb a jobboldali, majd a baloldali fölszámolta. A nagypolgárságtól egészen a kis- és parasztpolgárságig. A munkásosztályt uralkodónak deklarálva azt a célt állította, mindenki valamilyen módon munkás. Nem számolva azzal, hogy a munkás is polgár akar lenni. A polgár az a seerep, ami egyenrangúságot tételez fel, horizontális viszonyokat, a polgár definíciója szerint politikai egyenjogúságot élvez. Az a szerep, amelyre mindannyian vágyunk. De nem automatikusan vagyunk polgárok; az, hogy valahol van egy lakáscímünk, és ott adót fizetünk, önmagában még nem jelent polgári létet. Csak az, ha jogaink vannak, azokkal élünk és azokat folyamatosan karbantartjuk. Ha felelősséget érzünk környezetünkért, ha valamilyen szerepet átvállalunk az újraelosztás állami vagy egyéb szintjeiből. Ilyen ember az, aki egy könyvtárat megajándékoz vagy bármit alapít. A New York-i Metropolitan Operában minden széken láthatunk egy réztáblát, hogy annak a széknek megfelelő hányadát a költségeknek egy-egy polgár állta. A közcélú adományozásnak ez a gyakorlata a polgári társadalmakban magától értetődik. Polgárrá nem csupán azáltal válnak az emberek, ha jómódúak, hanem ha ennek arányában személyes lelkiismeretűk szerint kötelezettségeket vállalnak. — Könyvei a rendszerváltás óta folyamatosan megjelennek. (Előtte csak a Látogató és a Városalapító, ez utóbbi cenzúrázva, a többi pedig nyugati vagy szamizdat kiadványként.) Ez a tény a véleményszabadság meglétét bizonyítja. De emellett és egy ideiben a Demokratikus Charta vezető egyénisége is, és ez a szervezet mindenfajta megkülönböztetéssel és kirekesztéssel szemben jött létre. — És a polgári szabadságjogok érvényesüléséért, valamint az ellen, hogy a politikai életet nem politikai eszközökkel, erőszakkal, hangoskodással, utcai demagógiával befolyásolják. A politika folyhasson nyugodtan a maga csatornáiban, ne kelljen a politika szereplőinek félni — akár a köztársasági elnöknek— hangos csoportoktól. — Hogyan érzi magát a mai Magyarországon? — Elég jól érzem magam. Még a Demokratikus Chartáról annyit—talán emlékszik öndefiníciónkra —, hogy ez olyan, mint egy esernyő, ha rossz idő van, elővesszük, ha nem, akkor betesszük a szekrénybe. Az a jó, amikor nincs rá szükség. Ha nincs erőszakos hangulat, ezek a többé-kevésbé kiváló emberek, akik mind értenek valamihez, az asszirológiától a filmrendezésig szívesebben művelik a szakmájukat. Magyarországon nagymérvű közlési szabadság van. Újságokban, könyvekben el tudom mondani a magamét. Újabban a boltokban elég sok jó könyvet találunk. Magyarországnak több mint 60 folyóirata van, melyek nehézségekkel, de csak-csak megjelennek. Ennyiben felülmúljuk Németországot vagy Franciaországot. A médiák és a hatalom Kulturális pezsgés van hazánkban, ám hozzáteszem, a tömegtájékoztatási eszközök közül a sugárzott sajtó erős kor- mányfüggősége mindenképpen kisajátítása egy politikai irányzat részéről. Ez nem demokratikus, nem európai, nem szerencsés. ( Inteijúnk még a legutóbbi rádiós és tévés konfliktusok előtt készült — B.T.) Cenzurá- lis jellegű kisajátítás, ennek meg kell változnia, és egy valóban közszolgálati médiumtörvénynek kell jönnie. Minden nyugat-európai országban van közszolgálati televízió, ami nem azonos az állami, illetve a kormányfüggő tévével. Ez utóbbi a legrosszabb. Németországban a parlamenti pártok a felügyelő bizottság tagságának mintegy harmadát adják, rajtuk kívül a legkülönbözőbb csoportok és érdekvédelmi szervezetek vesznek részt ebben a munkában. Ilyen módon függetlenné válik a tömegtájékoztatás intézményi rendszere a politika hullámmozgásától. Kelet-Európá- ban ilyen sehol nincs, hogy ez milyen katasztrófákhoz vezet, azt a volt Jugoszlávia esetében láthatjuk a legjobban. —író-olvasó találkozón hallottam öntől, hogy „alkalmatlan ” embert választottak személyében a nemzetközi PEN-klub élére. Ide nagyon jó szervező kell, de önmagát nem ebben tartja erősnek. Hogyan telt ez az időszak? Mit sikerült megoldania és mit nem? — Ez a megjegyzésem talán túlzás volt. Ha most azt mondom, amit mondtak rólam, az szerénytelenséghez is vezethet, mert eléggé jó vélemény alakult ki munkámról. Egy ilyen nagy szervezetben, melyben 120 országból jövő, mintegy' 10 ezer író képviseletében működnek együtt a PEN-központok. Minden egyes kongresszusra összejön sok-sok író, akik előadásokat tartanak kitűzött témakörökről. Másrészről összejön a delegátusok gyülekezete, mely határozatokat és ajánlásokat hoz a veszélyeztetett írók védelmében. Hiszen évente 100 írással foglalkozó embert ölnek meg és börtönöznek be a világon, emellett működik a betiltás és a cenzúra intézmény e is. Ez a szervezet tud konszenzust teremteni vallások, kontinensek, fajok, politikai rendszerek fölött. Ezt a világ írótársadalmában jelentős eredménynek tartom. Voltak nehéz pontok, amikor nem sikerült egyezséget elérnem, de akkor mindig nyílttá tettem a problémát. Ezután a konszenzus mindig helyreállt, ennek egyik példája a most folyó izraeli—palesztin politikai megegyezés is. A palesztin írók PEN-központját, az én időmben fogadták el úgy, hogy ezt az izraeli írók is támogatták. Először itt jött létre megegyezés közöttük. Problematikus volt térségünk relatív összehangolása, hogy írók tudjanak beszélni akkor is, ha népeik fegyverekkel állnak szemben egymással. Nem jöttem-mentem any- nyit, amennyit talán kellett volna, akkor utazhattam volna egyfolytában, de úgy hiszem, nem ez volt a dolgom. Erőmtől és időmtől függően csináltam, most elégedetten adtam át a stafétabotot egy gyakorlott embemek, az angol PEN-köz- pont elnökének. Magam alel- nökként itt a régióban fogok még egyet s mást véghez vinni. — Ez a funkció mennyi időt engedett írói munkájára? Az író ne csak írjon! —Elvett belőle, de nem csak ez. 1989—90-től a közéletben erőteljesebben vettem részt A funkció mellett sok olyan meghívásnak kellett eleget tennem azért, mert PEN-el nők vagyok, és ebben a minőségemben illett nem PEN-rendezvényekre is elmennem és előadást tartanom. Egy előadást meg kell írni, le kell fordíttatnom, ez több heti munka. Nem mindig kívántam egy-egy témában esszéisztikus formában értekezni, miközben a regényemet írtam. De az egyetemről kikerülve azt fontosnak tartottam, hogy egy író ne csak az irodalomhoz és íróasztalához szögezetten éljen. Azt kivált nem tartottam jónak — az elmúlt rezsimben —, ha irodalmi álláshoz kötődöm. Mert abban függővé lenni, amit a legjobban szeretek csinálni, nem jó. Ha meg tudok élni az irodalmon kívüli tevékenységemből, akkor az irodalom passzió, szabadabban írok. Ezt mindig fontosnak véltem. Különösen fiatalemberek ne rögtön bújjanak bele az irodalomba, hanem szerezzenek életismeretet, létezzenek ne csak írók között. Az ember léte egyensúlyozási művészet. rengeteg kötelezettségünk van: családi, baráti, közéleti, nemzeti és nemzetközi. Hogy az ember hogyan boldogul ebben a kötéltáncban, azt csak az utókor mondhatja meg. — Mit tudhatunk a készülő regényéről? — Elkezdtem az Agenda című könyvvel egy trilógiát, most írom a második kötetét, és nagyon jól érzem magam benne. —A magyar közélet és politika megosztott. Jól látható árkok választják el a csoportosulásokat egymástól, nincs ez másként sajnos az irodalomban sem. Mit remél, feloldhatóak-e ezek az ellentétek? — Nem olyan egyértelmű, hogy az irodalomban nincs másként. Ha bizonyos szintjeit nézzük, akkor nincs, de ha a József Attila Kört, a fiatal írókat nézem, ott nem veszem észre ezt a szokványosnak mondott népi-urbánus ellentétet. —Akkor ez generációs probléma? — Igen, meglehetősen generációsnak találom. — Miképpen látja Magyar- ország közelebbi és távolabbi jövőjét, esélyeit?-— Az én hibám az optimizmus szokott lenni. Valószínűleg esszéisztikus gondolkodásom inkább optimista, a regényírói kevésbé. Ez a két gondolkodási mező törvényeiből is következik. Magyarország esélyeit jónak, de nem korlátlanul jónak tartom. Jónak, mert van kontinuitása a magyar fejlődésnek, a Kádár-rendszerről is sok mindent jogosan el lehet mondani, különösképp aZ első korszakáról. De tény, a ’60-as évek közepétől már volt valamelyest szervessége a társadalmi folyamatoknak, az elitképzésnek, az iskolázott emberek közül kerültek sokan funkcióba. Valami gyakorlatiasság is megindult a gazdasági gondolkodásban, elkezdték a tanácsrendszer reformját is. A közélet nem volt teljesen lebénított és bebetonozott, alakultak az intézmények. Nem minden előzmény nélkül ugrottunk bele a mai helyzetbe, nálunk nem kellett mindent elölről kezdeni. Bizonyos előnyt jelentett a tehetség, a munkaerő, a képzettség, a kezdeményezési kultúra relatíve jobb. mint a környékünkön. Jő adottság az is, hogy közelebb vagyunk a Nyugathoz. A lejtő érzékelhető, ahogy Hegyeshalomtól utazunk Bukarestig vagy Kijevig. Ez annyit is jelent, hogy a robosztus gazdasági és civilizatórikus hatalom, ami Európa nyugati fele. és mindinkább integrálódik, nem tud nem terjeszkedni. Mi ennek lehetséges, közvetlen terepe vagyunk. Helyünk Európában A visegrádi csoport országai előbb csatlakoznak ehhez a szervezethez — gondoljuk. Én ebben kicsit szkeptikusabb vagyok. Valószínűleg nem lesz ez olyan nagyon hamar. Úgy gondolom, a NATO és a Közös Piac valahogyan összekapcsolva értendő, egyik a másik nélkül nem megy. Az oroszokra pedig a Nyugat mindig tekintettel lesz. Életféltésből teszi, mert fontos, hogy Oroszország ne vaduljon el. Nekünk ez akadályos kihívás. Nagyon sokirányú kapcsolatainkat meg kell tartanunk. Ha eddig az oroszokkal kereskedtünk. valószínűleg ezt ezután is tennünk kell. Termékeinket a Nyugat teljes mértékben nem tudja felvenni, ez ökológiai adottság. Kis országnak az a jó, ha sokirányú a függősége. Ha van kezdeményező, okos. nem sértő, nem fennhéjázó, türelmes, de szívós politikánk, melynek nagyon sok szintje van. Ez a kihívás és meglévő kezdeményezési készség a tehetség tartaléka. Reméljük, ezek találkoznak. Nem jó. ha bezárkózó ideológiák ezt a lehetőséget elszalasztják. Ott kell lennünk mindenütt. és ide kell hívnunk sokféle embert, akik itt voltak és jól érezték magukat, nem lehetnek ellenségeink. Bőd Tamás „Az ember léte egyensúlyozási művészet, rengeteg kötelezettségünk van...”
