Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-06 / 233. szám
Október 6-ai emlékünnepségek Aradon A százéves évfordulón 1993. október 6., szerda A tizenhárom vértanú kivégzésének jubileuma minden korábbi emlékünnepélyt felülmúlt. Az akkori egyetlen magyar nyelvű napilap, a Jövő három lapszámának első oldalán foglalkozott az évforduló eseményeivel. Akkoriban a „hurráoptimizmus” éveit éltük, a hatalom előtt éppen csak hogy kirajzolódott az ellenségkép, az amerikai és angol imperializmus. (Amelyet ugyan „utolsó”, „rothadó” szakaszában tudtuk, de még elég félelmetesnek, hiszen minden másképp gondolkozó embert imperialista bérencnek, nyugati kémnek, hazaárulónak tituláltak.) Belülről pedig az egykori tőkések, földesurak, kisgazdák, két-három dolgozót foglalkoztató iparosok, valamint a „klerikális reakció” bomlasztotta a sorokat, a proletariátus és a szegényparasztság egymásra találását. Szóval olyan idők voltak, amikor még a forradalmakat szent glória vette körül, nem elemezték tartalmukat, nem keresték bennük azt, ami a nemzetiségeket szétválaszthatja. Akkor még az 1848—1849-es forradalom emléke szent volt a hatalom előtt is, eszébe se jutott valakinek, hogy egy újabb rendszerváltással járó fordulat után a tizenhárom hős tábornok vértanúságát csupán a magyarság őrzi, s a hatóságok legcsekélyebb szimpátiamegnyilvánulása olyan távol lesz, mint Makó Jeruzsálemtől. A napilap krónikása szerint 1949. október 6-án hatalmas tömeg gyűlt össze a vesztőhelyen a délelőtt 10 órára meghirdetett ünnepségre. Az aradi gyárak, üzemek, vállalatok dolgozói testületileg kivonultak.,Amerre a szem ellátott, mint felboly- dult hangyaboly a vároldal felé igyekvők sokasága népesítette be az utcákat és a Maros-partnak ezt a környékét. De nemcsak Arad dolgozó lakossága jött el, hanem a vidékiek — Világos község, ahol Görgey letette a fegyvert, Kisiratos, Kisvarjas, Nagyvarjas, Pécska, Tornya és más Arad megyei községek lakói — is részt vettek az ünnepségen.” A teret gyönyörűen feldíszítették, zöld füzérek öltöztették ünnepi köntösbe a vesztőhelyet. Magyarországot állami küldöttség, képviselte, az akkori nemzetvédelmi miniszterhelyettes vezetésével. A hazai delegáció élén Iosif Ranghet, a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésének tagja állt, de részt vett benne a Magyar Népi Szövetség akkori elnöke, Kacsó Sándor író is. Díszszázad tett jelentést, majd masírozott el a vendégek előtt. Mindkét ország himnuszát eljátszották, ünnepi beszédek, szavalatok hangzottak el. Végül koszorút helyeztek el az emlékmű talapzatára. Persze a kor krónikájához ma már fájdalmas, némiképp nevetséges epizódok is hozzátartoznak. A két ország himnuszán kívül a szovjet himnuszt is kötelező volt eljátszani. A román— magyar (akkor még felhőtlennek tűnő) barátság éltetése mellett bőven kijutott a Szovjetunió dicséretének és az ütemes „Sztálin!” kiáltásnak. Ki tudta még akkoriban mifelénk, milyen ember is a valóságban „a népek nagy tanítómestere”? Délután a küldöttségek látogatást tettek a kultúrpalota 1848- as múzeumában, este pedig a Marosvásárhelyi Székely Színház mutatta be Aradon a Bánk bánt Puskel Péter Vértanúk testamentuma Arad, 1849. október 6. Aulich Lajos Damjanich János Dessewffy Arisztid Kiss Ernő Knézich Károly Lahner György Lázár Vilmos „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik ezt a szolgálatot” „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... így parancsolja ezt hazám szolgálata.” „Istenem, az újkor ifjúsága ugyan egész ember lész-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és e hazáé az életük.” „Milyen különös, hogy Haynau báró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat” „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.” „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sors? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” Leiningen- Westerburg Károly „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.” Nagy-Sándor József „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.” Pöltenberg Ernő „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.” Schweidel József , A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért jutalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” Török Ignác „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Ót. szolgáltam.” Vécsey Károly „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” A kommunisták féltek, most is félnek tőlük A nyolcvanas évek közepén, a vesztőhelyen készült képet őrizgetek. Nem túl éles, nem is a legjobb látószögből készült, de akkor örültünk, hogy nem kobozták el, mert így az utókornak is igazolhatjuk, hogy akkoriban milyen sokan éreztük kötelességünknek megemlékezni nemzetünk mártírjairól. Már-már leírom, hogy a város lakossága immár több mint 140 éve mindig is megtalálta a módját, hogy lerója kegyeletét az aradi 13 előtt, csakhogy... Szóval ez az állítás nem fedné a valóságot. Csak példaként említeném, hogy az 1849-es októberi tragikus események után alig 20 évvel a város lakói már nem tudták pontosan, hol is akasztották fel a kilenc tábornokot, pedig a korabeli leírás szerint az egykori fahídról sokan nézték végig az egész kivégzést. Ezzel magyarázható az is, hogy az 1881-ben emelt márványobeliszk nem a kivégzés helyén, hanem attól jó 300 méterre található. Allítói nem tartották érdemesnek felkutatni az esemény szemtanúit? És gyermekkorom emlékeiben kutakodva állítom: voltak a második világháborút követően is esztendők (leszámítva a kerek évfordulókat), amikor a hivatalos küldöttségeken kívül jószerivel csak nyugdíjasok, s velük óvodás korú unokáik sétáltak ki, s tették le a néhány szál virágot a libalegelőnek használt tér közepén terméskőből emelt halomra. Sokadmagammal tanúsíthatom: a diktatúra elmélyülésével, a különben is kiskanállal mért nemzetiségi jogok leszűkülésével egyenes arányban növekedett az október 6-ai megemlékezéseken résztvevők száma. Azon az október eleji napon reggeltől estig aradiak ezrei zarándokoltak ki az emlékműhöz, s lassacskán a koszorúzás a rendszer elleni néma tüntetéssé vált. Akik kimentünk, tudtuk, hogy minden mozdulatunkat, lépésünket, minden énekhangunkat a szekuritáté megörökíti. Talán éppen a tiltások, a megszorítások, a retorzió árnya késztette fiataljainkat, hogy közvetlenül a koszorúzás után megrohanják az emlékművet, hogy darabokat vágjanak a szalagokból, miközben jól tudták, hogy működik a felvevőgép, bármikor hívhatják őket számonkérésre a hírhedt és gyűlölt szekuritátéra. Számukra ez volt a kihívás, ők így tettek hitet magyarságuk mellett! Most, utólag gyermekes, naiv ellenállásnak, dacnak tűnik mindez, hisz tudjuk, hogy mennyivel kisebb, jelentéktelenebb dolgokból, egy meggondolatlanul elejtett megjegyzésből ^egy kétértelmű kifejezésből mekkora ügyet fabrikáltak a belügyisek. Ok így igazolták a pártvezetés előtt a belső veszély létét, intézményük létjogosultságát, az átlagnál sokszorosan nagyobb fizetésüket. Hogy a kommunista hatalom végül is félt, a mai napig fél tőlük, a száz-egynéhány évvel ezelőtt kivégzettektől, az kétségtelen. Előbb csak a Ion Lancranjan-féle áltörténészek igyekeztek emléküket befeketíteni, utóbb meg a hatalom:feltétlen kiszolgálói, a szekusok és a rendőrök gördítettek újabb és újabb akadályokat a kegyeletüket leróvók elé: október 6-ára a tanároknak egész napos programot állítottak össze az iskolákban, aznap minden magyar tagozatú iskolában tanfelügyelők ügyeltek, nehogy valaki kivihesse osztályának tanulóit a vesztőhelyre, a határon feltartóztatták a magyar rendszámú kocsikat, a határátkelő- helyen elkobozták a koszorúkat. 1989 őszén a belügyisek hermetikusan lezárták a környéket, már a Maros hídjainál ellenőrizték az arra haladókat, nehogy valaki átjuthasson a túlsó pártán álló obeliszkhez. Volt, aki a Marosba dobálta virágait, volt, aki délután tért vissza, amikor afogdmegek ébersége is lanyhult. De ha kellett, visszatértünk a sötétség leple alatt is, mert hívtak ők, a tizenhármak, az áldozatvállalás, a bátor kiállás jelképei. Az ő nevükkel, emlékükkel takarózva tiltakoztunk mi, kései utódok a barbárság, az elnyomás, megsemmisítésünk kísérlete ellen. Idén ismét sokan leszünk, mert az 1989-es úgynevezett változás után ismételten bizonyítanunk kell jelenlétünket e tájakon. Tudatnunk kell az ellenünk ármánykodó szélsőségesekkel, hogy minden megfélemlítési kísérlet ellenére sem vagyunk hajlandók megfutamodni. Nem engednek halottaink, köztük a tizenhármak sem. yw j^NOS
