Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-16-17 / 242. szám
KOSZT A ROZO EMLEKERE 1993. október 16-17., szombat-vasárnap Tanya galambdúccal Régi szép idők, amikor képeiről maga a művésznő beszélt Kislány portré Tanya „Majd otthon, a képeim mellett megcsináljuk” A riport örökre elmaradt... De régen volt 1957 nyara! Akkor ismerkedtem meg Koszta Rozóval. Bizony harminchat esztendő pörgött le azóta életünk homokóráján. Találkozásunk meghatározó élmény volt, végigkísérte életemet. Fiatal kislány voltam, fogékony mindenre, ami szép és jó, mert Koszta Rozó és baráti körének társaságában megadatott a széprecso- dálkozás ritka öröme. Évtizedek követték egymást, s ha nem is sűrűn, de mentem én, és jött hozzám olykor-olykor Koszta Rozó. Emberi nagyságát ragozni sem lehet, hiszen kevés lény él a földön, aki olyan volt, mint O! Bárkiről egy rossz szót tőle soha nem hallottam. Azt sem szerette, ha másokat sza- pultak a jelenlétében. Pár héttel ezelőtt kerestem fel otthonában. Jeleztem: szeretnék egy könnyed hangvételű, színes anyagot írni róla. Nem a festőművészről, hanem a magánemberről. Szívesen beleegyezett, de arra kért, várjak, amíg „formában” lesz, mert — ahogy mondta — fáj a torka, rossz a hangulata... ígérte, szólni fog, ha kicsit jobban érzi magát. Féltem siettetni, pedig láttam, az idő sürget, mert a sors, a könyörtelen, már bélyeget nyomott arcára. Nemrégen üzenetet kaptam tőle. Látogassam meg a gyulai kórház onkológiai osztályán. Berohantam, már akkor felkészültem a legrosszabbra. Feküdt az ágyon, a haja pánttal leszorítva. Bal keze háromszorosára dagadt. Ekkor már nagyon szenvedhetett. Ennek ellenére egyetlen panaszszó sem hagyta el az ajkát. Sőt örömmel újságolta, hogy milyen sikeres a párizsi kiállítása. Vele együtt örültem. Jóízűen, de nehezen ette a szőlőt, amit vittem. Kérdeztem, miben segíthetnék? A fejét rázta, semmiben. Beszélt a szomszédjairól, akik mindenben támogatják. Beszéltünk a riportról, de ő csak ennyit mondott: — Majd amikor hazamentem, otthon, a képeim mellett megcsináljuk... — Persze — biztattam —, nem olyan sürgős, csak gyógyulj meg! Két nappal a halála előtt, október 5-én este, amikor ismét leültem mel lé a kórházi ágyra, tudtam, hogy az a megbeszélt riport örökre elmarad... Béla Vali Bárdos hídja Apám és Jean Szent Kristóf FOTO: KOVÁCS ERZSEBKT Áprilisi felvétel a gyulai műteremlakásban Falusi asszony
