Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25-26 / 224. szám
gKÉS MEGYEI HÍRLAP MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM 1993. szeptember 25-26., szombat-vasárnap A gyermek zenei nevelése jóval az iskolai képzés előtt kezdődik Alma a fájától... Kiegyensúlyozott rend Lukoviczky Endre képei szülővárosában Nem reklámfogásból közzétett sajtóhírekből tudjuk, hogy a kalászosok dúsabb termést érlelnek, ha komoly zene szól a ringó búzatábla mellett, a tehenek több tejet adnak, ha fejés közben klasszikus zene andalítja őket, és legfrissebb információim szerint olyan honfitársunk is él Amerikában, aki magyar puli- és vizslatenyészetén az okos négylábúak intelligenciájának finomítására ebei eledele mellé a hangszórókból a leghíresebb opuszokat adagolja kitartó meggyőződéssel. Köztudott, hogy annak idején az ember előbb ismerte és használta a ritmust — vágyainak kifejezésére, kommunikációra, mélysége, magassága, szépsége végig kísérte és kíséri őt, bennünket azóta is az élet sok-sok pillanatában. Szeretem a rádió „Vendég a háznál” című műsorát. Ember- arcúságával feszített rohanásunkat szakítja félbe, megcélozva egy röpke odafigyelést, továbbgondolkodást. Erre kényszerített az a békéscsabai, kétgyermekes édesanya nyilatkozata is, aki az egyik ilyen, déli riportban ötéves kislánya zeneóvodás élményeiről mesélt, a gyermeki énekhang varázsáról, amely egyedüli gyógyír a világtalan, síró kistestvér lecsillapítására. Mi, hétköznapi emberek kezdjük elfelejteni a nagy tanítómester szavait: „A gyermek zenei nevelése az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik.” Külföldi konferenciákon indító motívummá vált már ez a kodályi szállóige. Újraismét- lésként kitágíthatjuk a kört. Nem csak a zenei nevelés, de a nevelés is. Hogy milyen fogékony, nyitott, igyekvő, egymást segítő és szerető lesz a felnövő új és újabb generációk sora, ez valóban az ifjú anyák és apák, a fiatalok formálódásán múlik. És tanításuk, megtanításuk ennek a pedagógiai láncolatnak még csak az első foka. Az értelmi nevelés, a racionális ismeretek elsajátíttatása mellett az érzelmi, esztétikai, erkölcsi nevelésnek hatalmas, társadalom arculatot formáló ereje van. A minden újra nyitott pedagógusok hite bizonyára nem fog elveszni egyre bonyolultabbá váló iskola- rendszerünk útvesztőjében, és a sok feladat, szakkör, különóra, kabinetrendszer gépezetében továbbra is központi helyet kap a nevelendő gyermek legértékesebb meghatározója, ember mivolta. A természet élővilágából kölcsönzött példák is mutatják, hogy egyazon rendszernek vagyunk értelmes részei, és a nagy egészre vonatkozó harmónia csak akkor válik valósággá, ha az egyes ember önmagában is meg tudja valósítani azt. Ehhez kiegyensúlyozott, a tanulásban örömet lelő, munkához szoktatott, de sikerélményekkel gazdagított gyermek- és ifjúkorra volna szükség. A gyerekekből valószínűtlen gyorsasággal szintén szülők lesznek, és valóban az elődökön múlik, hogy az alma milyen messzire esik majd a fájától. Milyen jól tudták a régi korok feltűnően civilizált társadalmai, hogy egy nép, egy nemzet a szellemi kincseiről, a kultúrájáról ítéltetik meg. Maradandóvá, évezredek múlva is élővé ezek az értékek teszik őket. Századvégünk megújuló iskolatípusai bárcsak az ókori példát, a teljes ember nevelését célzó, görög iskola ideálját, a szellem, a test és a szív egyenrangú kiművelését tekintenék követendőnek. Nem az óraszám növelésével, a sorozatos felmérésekkel, a ki- tudjamirejó tesztlapokkal, a nulladik és a hetedik órákkal, az egyébként is törékeny, sérülékeny gyermek agyonter- helésével (mert mi mások lehetnének e veszélyeztetett idők szülöttei), hanem valami mással. Valami egészen mással. Amit a régi nagyok, a Németh László-, a Szabó Magda- féle pedagógusok és a hozzájuk hasonlók oly nagyszerűen tudtak. Mint megboldogult fizikatanárunk, Paula néni, aki a negyvenöt percből Ohm-törvénye mellett a bableves-készítés fortélyaira is tudott időt szakítani (zenegimnáziumi osztályunkból hármat sebtiben fel is vettek az orvosi egyetemre). Vagy tizenéves keresztlányom matektanára, akit Zsikeként imádnak a gyerekek, s úgy magába bolondította őket, hogy kedvéért a fél osztály jelesre vizsgázott az egyenletek világából (pedig uram bocsá’ nála óraközben is lehet falatozni, mert tudja, hogy a korgó gyomor a figyelem ellensége). Nahát, valahogy így, és még sok más ezer példával, amit oly nagyon sokan tudnak, és szeretnének is megvalósítani, csak ne béklyózná meg tehetségüket, fantáziájukat a követelmények riasztó szorítása. Nem biztos, hogy ez a versenyfutás az idővel melyet úton-útfélen tapasztalunk, jobb orvosokat, mérnököket vagy kazánkovácsokat fog nevelni. Biztos, hogy nem. Még idejében stoppot kellene kiáltani a nem emberléptékűre méretezett, „nevelési” túlkapásoknak, és hagyni, hogy délutánonként magától focizzon a gyerek, ha kedve tartja, hogy leülhessen mellé meghallgatni, amint a furulyán saját kedvére silabi- zálgatja a rózsaszínű párduc dallamát, vagy bármi olyan passzióra marad, könyörgöm, maradjon hétköznap is ideje, amikor a kemény munka, a tanulás mellett kiélheti, megvalósíthatja önmagát. Ha ezt megakadályozzuk, mi több, az ellenkezőjét segítjük, akkor akarva-akaratlan beléjük oltjuk már zsenge korukban a rohanó életmód belénk ivódott rabszolgaságát. Ezt pedig mi, értük felelősek ugye nem akarjuk?! F. Pálfy Zsuzsa A művész esetében is fontos az a táptalaj, amiből az egyéniség kinőhet, amiből aktuális gondolatokkal és örök igazságokkal töltekezhet. Lukoviczky Endre annak a Mokos Józsefnek a tanítványa, aki Békéscsabáról kitűnő alkotókat bocsátott útra. Gyötrődések, kudarcok és újrakezdések árán teremtette meg — az elbocsátó város élménypoggyászának folytonos jelenlétében — a maga személyiségét. Immár évek óta karakteres egyénisége a magyar képzőművészeti életnek. Képei eljutottak Svédországtól Párizson át Koreáig. Legutóbb arra a bemutatóra is válogattak műveiből, amelyen a kortárs magyar alkotók munkáit tekintette meg II. Erzsébet angol királynő. Képei szemléletéhez a művész nem a látványt felölelő, de nem is a forma önmozgását követő úton jutott el. A többszörös áttételeken is ható túlzott általánosság és túlzott egyediség világába merül el. Azt érzékelteti, amióta és ameddig a világ létezik, változatlan a jelenvalóság, mindig ma van. Művein mozgásteret kereső képlékeny motívumok s a térben elfoglalt pozíciójukat véglegesen stabilizáló kompozíciók választkereső izgalommal fogalmazódnak meg. Ellentétek csapnak össze képein: a zárt és nyílt, a szilárd és a képlékeny, az átalakulni kész, mégis önmaga helyzetéhez ragaszkodó motívumok vallanak Lukoviczky létezésfelfogásáról. Hol rejtőzik konfliktus a természeti jelképek és a művész által kifejezett festői gondolat között? Milyennek kell annak a képnek lennie, amely az ember által épített környezet és az alkotói intuíció következtében jön létre? A kiállított akvarellek, festmények azt példázzák, a formaalakítás és a kompozíció jelentése másutt keresendő. A művész személyes életében, a képzőművészet történelmi, társadalmi helyzetében, illetve az alkotó erkölcsi alapelveinek tisztaságában találjuk a valóságban létező dolgok konfliktusának megoldását. A korszerűség irányában kitömi akaró magyar művészek közé sorolhatjuk a geometrikus absztrakt útján messzire jutott kiállítót. A békéscsabai főiskolán bemutatott képei 1986 és napjaink között keletkezett alkotások. Sorozatának közel a felét láthatja szülővárosa közönsége. Az amerikai világvárosról, New York városról sokféle kimértséggel fogalmazott műveket, amelyeken mindenekelőtt két téma érdekli: a művészet és az építészet. Ezeken az akvarelleken a formák eltolódnak, deformálódnak a festő meglátása szerint. Adva van a felhőkarcoló egy csoportja, de nem a látvány érdekli, hanem az az erő, mely a tömbök mögött az épületek egymáshoz való viszonyát alkotja. Viszonyítások e művek térben és időben az univerzumhoz. A mértani alakzatok hálózata mögött szorongó formákban jelen van az ember. Olyan szívszorítóan jelennek meg feszültségek, mintha az emberi létben meglévő ellentmondásokkal találkoznánk. A Kompozíció I—V. sorozatán a tisztulási folyamat és a dinamika elemi erővel van jelen. És ez megint tovább vezet ugyanazon a csapáson, amelyet a kiállító évtizedek óta művel. Kutatja a maga kristálygömbjét, kiolvasva belőle a kiegyensúlyozott rendet. Azok a jelformák, amelyek megfogalmazást nyernek ezen a sorozaton, egy konzekvens képzőművészeti megközelítés alapján jöttek létre. A művész eszköze a gondos, alapos munka, a pontosság, a mesterségbeli tudás. Ezekkel uralkodik a világban létező káosz felett. Az ezredvég szétesett életérzését akarja ellensúlyozni a maga eszközeivel. Ezek a genetikus formák figyelmeztetnek: az élet a legmegrázóbb dráma. Méltán remélhetjük, hogy egyszer gyűjteményes tárlaton is megtekinthetjük Lukoviczky Endre komoly életművét szülőhelyén. Cs. Tóth János A Művészetek—Társadalom oldalakat Niedzielsky Katalin szerkeszti Kiss Ottó: „A szavakkal van dolgom...” Emberes írások Lisa veszi a búcsút Jön az árvíz, mondta Lisa. Jön az árvíz, mondta, és félrenézett. Jön az árvíz!, idézte riadt tekintettel Petőfit, pedig akkor még csak patakokban folyt arcáról a könny. Új könyvvel ad életjelt magáról a költő. Mindig egy-egy pályaszakasz lezárását látjuk abban, ha írásait összegyűjtve elibénk áll a szerző. Ugyanakkor nem kis örömmel tapasztaljuk, hogy az eddig lírikusként számon tartott Kiss Ottó új kötetében a versek mellett néhány novellát is olvashatunk. Éppen ezért nem véletlen, hogy a kötet alcíme ez: Emberes írások. Ez pedig legalább két dolgot jelent. Az egyik, az írások alatt magát a szöveget értjük, azt a rögzítési módot, ahol a líra és a próza határát nem tudjuk — főként, mert nem is akarjuk — élesen meghúzni. S a másik, hogy a szövegek írója igen kevéssé akar búsongani és magyarkod- ni, inkább „embereskedik”. Mint írja: „A szavakkal van dolgom; a volt, van, lesz szócskákat elfogadni, mint igéket, feltételezni és — a lehetőségekhez mérten — megélni bennük a cselekvést.” Amennyiben mi is azt valljuk, hogy az író féltékenyebb anyanyelvére, mint hazája bármely más értékére — úgy a gyulai író nem jár rossz úton. Mert minden egyéb helyett alanyban és állítmányban gondolkodik, és mégsem hazátlan bitang. A kötet szerkesztése rendhagyó. Az egymást követő lírai és prózai darabok, valamint ezek ötvözetei között apró szösszenetek kötik össze könyvének kalandjait. Ez a Kaland immár nem az élet; mert az sokkalta szürkébb, semmitmondó és alig-valaho- vá-vezető, hogy megillesse a reménykeltő, izgalmakkal teli élni vágyás. Talán az utolsó, tehát az egyetlen kaland a szerelem. Ezért bújik elő a lapok közül hol Lisa, hol Anna, hol egyáltalán a nő. A kötet talán legerősebb és legegyenletesebb írásában, az Új kötetében novellákat is olvashatunk FOTÓ: KEREKES ISTVÁN „Egy idézet elmaradásában” éppen Anna. A feszesen megírt novellában költői erényeket csillogtat Kiss Ottó. Elmondja úgy a történetet, hogy közben nem fecseg, sokadszori olvasásra sincs egy balul-sikerült mondata, egy meg nem gondolt szava, rosszul használt jelzője. A végkicsengése pedig gúnyos fricska úgy maga, mint olvasója felé. A történet csak lehetőség, és könnyen lehet, a cselekmény lehetséges szellemi utazás, csupa-csupa „ha”. A történet az, hogy nincs történet. Másutt orrunk alá dörgöli mindennap használt szavainkat. Rákérdez valós jelentésükre, válaszolni ő sem tud, de kérdése elhangzott, és a válaszolni kívánók körében fölöttébb nagy a csend. Éppen ezért annyira létezik valóságosan szabadság, mint amennyire cselekvőképes a kezünk és idegzetünk egy vers megírására, az általa felajánlott körülmények szerint a Szabad vers kipontozott tizennégy sorában. Semennyire. Hiba volna az írások közötti összekötő szöveget egy-egy ciklusként értelmezni. Másról van szó. A kalandok szövevényes egymáshoz tapadásáról, a kaland utáni kalandról és az azok közötti szünetekről. Kiss Ottó a merészen kísérletezőkhöz tartozik, ilyenkor óhatatlan, hogy fáradtabb megoldásokkal is próbálkozik. De a létrehozott szövegek egyiké- ből-másikából előbukkan a valódi jelentés. A kísérleteiben is komoly, ötleteiben nem ötlettelen, néhány mondatot a valóságból az irodalomba átmenteni tudó író előtt kitapo- satlan út áll. És nagyjából-egé- széből nem az úton, nem a cipőjén, hanem rajta áll — vagy bukik —, hogy az irodalom mezején átevickélve lát- juk-e majd a lábnyomát? Bőd Tamás Lisa mint sirálylány Legyek fogoly egy királyi bárkán. A királynak legyen Ppffeteg feje. És támadjon nagy szél a part felől, hogy ballonkabátom kincses versekkel tömje tele. A bárka alján pedig ringó bár legyen, hol a rab zongorista ringva zongorái.
