Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-07 / 208. szám
1993. szeptember 7., kedd OLVASÓINK ÍRJÁK A politikai vitakultúráról A klasszikus demokráciákban a politikai vita valahogy úgy zajlik le, hogy állításokkal szemben állításokat, érvekkel érveket szegeznek szembe. Hát igen, a klasszikus demokráciában. Nálunk, a most kifejlődő demokráciában egyelőre még nincs így. Akár a parlamenti vitákat veszem, akár a sajtóban időnként megjelenő vitacikkeket, azok stílusa nem éppen követésre méltó. Vannak, akadnak olyan vitapartnerek, akik ha elfogynak érveik (ha egyáltalán voltak neki), felhördülnek, vagdal- koznak, fröcskölnek, itt-ott még burkoltan fenyegetnek is. Vajon eszébe jut-e manapság valakinek az aczéli három TIT? Én úgy látom, hogy most a második T, a tűrt van soron. Nagyon szeretném hinni, hogy az elsőT-re nem fog sor kerülni, amikor a kritikai hangot a harmadik T-vel küldik padlóra. Egyszerűbben: belefojtják a szót a kritikusba. A demokrácia azt is jelenti, hogy nemcsak nekem, de másnak is lehet igaza, de legalábbis megfontolható érvei. Ha mániákusan ragaszkodunk saját kizárólagosnak vélt igazunkhoz, az csak az indulatok elszabadulásához vezethet. A mániákusok gondolatvilágát jól jellemezte Radnóti, amikor így írt: „...s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / Befonták életét vad kényszerképzetek.’’ Metlicsák István Tanítsák a tízparancsolatot! Tisztelt szerkesztőség! Mostanában minden tömegkommunikációs eszköz ontja az istenhitre felhívó műsorait — úgy is mondhatnám, hogy ma-holnap a vízcsapból is az folyik. Ezentúl az utcán is gyakran leszólítanak, sőt a házamba is betolakodnak a térítők. „Természetesen” minden vallás, istenhit stb. a maga „legigazabb” tanait hirdeti. Zöme az egyistenhitet (ami nem is annyira egyistenhit, hisz millió szent van még mellette, mint őseinknél a bálványok). Mit is ígérnek nekem, ha megtérek? Azt, hogy az isten megbocsátja bűneimet. Tehát én tehetek bármi rosszat, felelősségem sehol, csak az Istennél, mert ő nekem megbocsát. Hát ezen vagyok én fennakadva, de nagyon. Valamikor a hittantanításon belül nagy fontosságot tulajdonítottak a „tízparancsolat”, az Isten Mózesnek kihirdetett törvényeinek tanításaira. Mi van most? A megbocsátás hirdetésén túl szidják az elmúlt 40 év erkölcsi tanításának hiányát, s ezzel egy időben az elmúlt három évben soha nem tapasztalt mértékben rosszabbodott az erkölcsi morál minden téren. Ezért hívnám fel az egyházi ige és tanítások hirdetőinek figyelmét arra, hogy foglalkozzanak többet a „tízparancsolat” előírásaival, főleg azzal a hattal, mely az embertársakhoz való kapcsolatokról szól (5-től 10-ig). Ezek röviden a következők: Tiszteld a te atyádat és anyádat; Ne ölj; Ne paráználkodjál; Ne lopj; Ne mondj a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot; Ne kívánd a te felebarátod házát... és semmit, ami a te felebarátodé. Ezekről kellene többet beszélni, hirdetni és magyarázni a miértet, ahol csak mód nyílik rá. Továbbá arról is, hogy mi a következmény, és nem örökké csak a megbocsátásról. Erősíteni kell e téren is az emberi felelősséget. Természetesen a prédikátoroknak is a „tízparancsolat" szerint kellene élni, bármely poszton is hirdetik az igét. Szerintem ennek is lehetne jó eredménye is, az ilyen „agitációnak”, az egyre rosszabbodó erkölcs ellen, és javíthatná az emberi kapcsolatokat is. Nem árt néha a lelkiismeretre erről az oldalról is hatni, például a szülőgyermek kapcsolatoknál akár konkrétan is, de az emberi élet tiszteletére nevelésben, a más emberek iránti viselkedésben stb. Tudom, hogy ebben a megbomlott és felfordult világban csak ezzel nem lehet az emberiséget jó útra téríteni, de az örök megbocsátással, a felelősség másra kenésével sem, az örök amnesztiákkal sem. A napi sajtó rendőrségi hírei, s a szociális gondozók és elfekvő intézetek erre bő példákat tudnak adni. Molnár Lajosné, Békéscsaba — Hát mégis igaz. hogy munkanélküli lettél, fiam? Nincs e díjra érdemes? Az augusztus 30-ai, hétfői Békés Megyei Hírlapban olvastam, hogy Békéscsabán volt a Városvédők, Faluvédők és Városszépítők Szövetségének 12. országos találkozója, és Podma- niczky-díjakat osztottak ki az országban lévő legaktívabb városvédőknek és városszépítőknek. Én nagyon szégyellem magam, hogy békéscsabai vagyok, mert egy 70 ezer lakosú városban egyetlen aktív városvédő és -szépítő nincs, aki ezt a díjat megérdemelte volna. SZOLLÁRJENŐNÉ Óvodás lesz a nagyfiam Nagy eseményre készültem a minap. Életem első szülői értekezletére—szülőként. Pedagógus agyamban hónapok óta zakatolnak a gondolatok: mikor is teszek jót a gyerekemnek; akkor, ha beadom óvodába (3 és fél éves elmúlt, érett minden szempontból és unatkozik otthon), ha beadom, félnapos legyen, hol aludjon— ott vagy itthon? Stb. Hosszas dilemma után úgy gondoltuk, hogy csak délután járjunk érte. Az döntötte el a kérdést, hogy csaknem mindegy, hol alszik, s ha így van, akkor minek rángassuk feleslegesen — az ebédig amúgy is elfáradó, s otthon is rögtön evés után ágyba szoktatott gyereket — még haza; felöltöztetve, levetkőztetve, közel ébredési időben lefektetni. Besegített a döntésbe a másik gyermek is — a kicsi. O még egyéves sincs, korán ebédel, korán elalszik, még 12 óra előtt. Kár lenne mindkettőjük kialakult szokásait felborítani. Az eddig leírtakból is kitalálható: gyeden vagyok, s hogy mi a gondom, ami miatt mindezt a magánügynek tűnődolgot leírtam? Az, hogy az első szülői értekezleten az óvoda vezetője tolmácsolta az önkormányzat „kérését”, miszerint jó lenne, ha az otthon levő anyukák ebéd után hazavinnék a gyerekeket. Ugyanis így csoportösszevonással, kevesebb óvónővel — kevesebb bérkifizetéssel megoldható lenne a délután. Tényleg olyan sokat nyom ez a latba a költségvetésben? Annyit, hogy megéri esőben, hóban húzgálni majd egy csomó kisgyereket? Hiszen nemcsak én vagyok egyedül gyeden, gyesen azok közül, akik óvodába íratják a nagyobbat, bár tudom, sokan néznek ránk már ezért is rosszallva. Nem értem, hogy miért feltételezi bárki is, hogy ez a „bedugjuk, hogy ne legyen otthon” tipikus esete. Szerintem amennyiben felvételt nyert a gyermekem az intézménybe, ugyanannyit fizetek, mint bárki más, s gondolom, ezért ugyanannyi szolgáltatás illet meg, ha itthon vagyok is. Szeretném, ha az én jogom lenne, hogy kiválaszthassam az én gyermekemmel—az én gyerekemnek jó megoldást. Kölcseyné Balázs Mária, Békéscsaba Olvasóink írják ■ Az itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Társadalmi alpolgármestert nem javaslunk A Békés Megyei Hírlap 1993. szeptember 3-ai, pénteki számában megjelent „Variációk egy alapolgármesteri posztra Békéscsabán" című cikkben elhangzottakra—fontosnak tartva a választópolgárok pontos tájékozatását—az alábbiakat kívánjuk tényszerűen megjegyezni. Az önkormányzati választások után városunkban valóban SZDSZ—MDF—Eidesz nagykoalíció alakult, főállású polgár- mesterrel és alpolgármesterekkel. Ez év elején Molnár György igazgatói kinevezése miatt e kérdés újratárgyalásra került. Szervezetünk a főállású alpolgármester megtartását szorgalmazta, s erre megfelelő személyt is javasolt. Sajnos ez a közgyűlésen nem került napirendre, és döntés született a tisztség társadalmi — tiszteletdíjas ellátásáról, mely egy megyei jogú város esetében önmagában véve is elgondolkodtató. Ezzel az SZDSZ—MDF— Fidesz nagykoalíció megszűnt létezni. 1993. április 1-jén kilenc önkormányzati képviselő, melyből öt szervezetünk támogatásával jutott be a testületbe, bejelentette a Kereszténydemokrata Önkormányzati Kollégium megalakulását. A csoport az MDF helyi szervezetétől teljesen függetlenül politizál. Tehát a városunkat jelenleg SZDSZ—Fidesz és KÖK koalíció irányítja. Vélhetőleg az áprilisi bejelentés elkerülte Békéscsaba polgármesterének a figyelmét, ezért nyilatkozik a nem létező SZDSZ—MDF—Fidesz nagykoalíció esetleges megmaradásáról. Reméljük, hogy a közgyűlés a lehetséges variációk közül most valóban a város polgárait legjobban szolgáló megoldást fogja választani, s a továbbiakban nem nyit teret — még rövid távon sem—-egyéni egzisztenciális érdekek érvényesülésének. MDF Békéscsabai Szervezetének elnöksége A Munkáspárttól nem kell félni Munkás, paraszt, értelmiségi találkozóra hívta augusztus 21-éré a Munkáspárt az érdeklődőket Orosházára. A rendezvény megtartása ellen az orosházi képviselő-testület 14 tagja tiltakozását jelentette be, mondván, eme szent napon azoknak nincs joguk ünnepelni, akik az elmúlt 40 évben „tönkretették” az országot. A tiltakozás belőlem olyan érzést váltott ki, mintha a hatalom részéről a félelem motiválná a tiltakozási akciót. Mivel részt vettem a találkozón, különösen kiábrándító és ízlésromboló volt, amikor a sárkányrepülőről a tömeg közé szórt röplapokkal próbálták megzavarni az ünneplés nyugalmát. A provokáció nem sikerült, felesleges pénzpocsékolás volt az ötletgazdák részéről. Fölvetődik a gondolat, hogy távol van még az 1994-es választás és máris eléggé el nem ítélhető módszereket alkalmaznak egyes pártok a leendőpolitikai ellenfeleikkel szemben félelemből vagy megfélemlítés céljából, nem tudom. A Munkáspárt elkötelezte magát a valódi demokrácia mellett, amelyben minden olyan politikai áramlatnak helye van, amely a nemzet boldogulását, a fejlődést szolgálja. Visszautasít azonban minden olyan törekvést, amely a kirekesztést, megbélyegzést szolgálja. Nem tagadjuk azt sem, hogy másként vélekedünk az elmúlt 40 évről, a jelenről és a jövőről, mint a mai hatalom urai. A valódi demokráciában az természetes, hogy vannak másként gondolkodók, szocialisták, uram bocsá, kommunisták is. Elismerjük, hogy a múltban követtek el hibákat és bűnöket, attól azonban a Munkáspárt elhatárolja magát. Nagy Sándor, Gyula Békéscsaba bombázásáról 1944. augusztus 1-jén vonultam be a békéscsabai gyalogsági laktanyába. Folyt a kiképzés, de voltak később légiriadók is mind sűrűbben, naponta többször is. A katonáknak ki kellett menni a laktanyából. Nem így a civileknek, akik csak néztek bennünket, lovakat vezettünk az Arany utcán, ki a gát felé. Azt mondták, Békéscsabát nem fogják bántani, ezt mondták a civilek. De egy napon, amikor is egy rajt kivezényeltek a Kétegyhá- zi útra, már nagyon sok menekültet és sok sebesültet hoztak Nagyszalontáról. Én is közte voltam a készültségnek. Meg kellett akadályozni a tömeges menekülést. Természetesen ebből semmi sem lett. És aznap 11—12 óra közötti időben éppen pihenőben voltam, Jamina felől óirási robajjal, vörös felhővel megkezdődött a bombázás. Néhány percig tartott, még alig tudtunk a tengeriben elbújni, vége lett. A föld mozgott, a várost vörös porfelhő borította. És amikor Virág örv. parancsára mentem a laktanyába élelemért, egy lelket sem találtam. Annál nagyobb pusztítást. A laktanyában már semmink nem volt, csak kenyér és a szakácsok még ott főztek, de sok mindent már elvittek. A G. H. épület sarkát érte egy bomba, a szőnyeg az emeletről csüngött, a rohampályára körülbelül 11 kisebb bomba hullott, a mai garázsok helye azt hiszem, ott volt. De a többi. A laktanya hátsó kapujánál jártunk ki mindig, ha riadó volt, még aznap a támadás után volt légiriadó. Hiszen emlékeznek rá a csabaiak azt hiszem (Baja, Bácska), ahogy a rádió mondta a berepüléskor. Akkor éjjel is szolgálatban volt Bállá András szkv. vezetésével egy raj, mely ügyelt a rendre. Azon az éjjelen sokan a szabadban töltötték az éjszakát. Kisgyerekek sírtak, halk beszélgetést lehetett hallani. Másnap már költözködtünk, és Kaposváron kötöttünk ki. Ott búcsúztam el Bállá szkv.-től, aki kemény, de jóságos ember volt. Később fogságba kerültem és Sztálingrád lett a végállomás. De ez egy másik téma. Koós JÁNOS, Füzesgyarmat * *■ * Számomra is borzasztó volt maga a bombázás is, pedig én a VI. kerületben, a Szőlő utcában, a főnököm bunkerjében éltem át, de még ott is óriási robaj, földmozgás stb. volt. Amikor utána beértem a városközpontba, akkor tudtam meg, hogy Jaminára esett sok bomba. Említették a Tompa utcát és a Levente (most Egység) utcát is. Ekkor döbbentem rá, hogy érhetett minket is baj (szüléimét, öcsémet, nagyapámat), mert nem messze laktunk az emlegetett helyektől. Kebelbarátnőm pedig a Ludwig utcán lakott, rá is félelemmel gondoltam. Ekkor megszállt egy borzasztó hazarohanási vágy. Gyalog jártunk ekkor. Irány az Andrássy úton át a repülőhídra. Borzasztó volt látni a régi Kakas étterem és szálló helyét, a szinte teljesen lebombázott vasúti bérházat. Ott halt meg egy volt osztálytárs- nőm. Ott láttam egy fiatal nőt kibújni a romok alól rongyosan, piszkosan, tépetten. O még ma is él, de ha találkozom vele, még most is ez a kép tolul elő az emlékekből. Irány a repülőhíd. Ott a város felőli oldalon egy katona posztolt és nem akart felengedni, mert szerinte átjutni lehetetlen. Azt láttam, hogy a vasszerkezete végig áll. Nem voltam hajlandó lemondani az átkelésről. A katona látva elszántságomat, utamra bocsátott azzal, ha mindenképpen meg akarsz halni, menj. A híd város felőli kétharmadán simán át lehetett jutni. De azután maga volt a pokol. Ugyanis alatta égtek a vagonok és azok tartalma, ami feltehetően élelmiszer és ruhanemű lehetett. A palló, ami fából volt akkor végig, a híd körülbelül egyharmadán az előbb említett tűz miatt elégett, csak a híd vasváza volt meg, az is melegen. Én ekkor ruháim levethető darabjait a kezeimre csavartam, hogy a vas ne égesse meg kezeimet és így a vastraverzeken lépkedve és a korlátba kapaszkodva—alattam az izzó vagonok— jutottam a híd túlsó végére. A híd túlsó oldalán a lépcső me gvolt, de teljesen be volt tapasztva a mocsárba dobott bombák által okozott sár- és agyagtapasztól, ami a bombatölcsérből került oda. (Megjegyzem, hogy volt fel nem robbant bomba is sokáig megjelölve, remélem, később felszedték.) így szinte csak csúszva, a sáron tudtam lejutni. Már fent láttam azt a rombolást, amit a gazdasági iskola lebombázásával okoztak. A híddal szembeni trafik is áldozatul esett. Mentem tovább, a Ludwig utcai sarki ház is telitalálatot kapott, szerencsére a tulajdonosok másik épületben voltak, így élve maradtak. Szegény Csontos néni ott zokogott a rom tetején, és kereste az esetleg még menthető dolgokat. Éppen az aznap eltett savanyúság maradványaiból akadt valami darab a kezébe. Barátnőmék néhány házzal beljebb laktak, hozzájuk is beszaladtam. Az ő házukat elkerülte a bomba, de a légnyomás és a rettenetes földrázkódás óriási kárt okozott az egész házon. Elhívtam hozzánk, hogy egy kicsit megnyugodjon és pihenni tudjon, mert ekkor már tudtam, hogy a Tompa utcát a város felőli végén érte a bombázás, mi meg városszéli felén laktunk (és lakunk most is). Ahogy mentünk, mindenütt romok, a romok alól igyekeztek kimenteni az élőket és természetesen szedték ki a halottakat. Volt olyan, akit hófehér hajjal szedtek ki a romok alól, pedig előtte nem volt ősz. A Táncsics utca végénél már több halott feküdt az út szélen,felnőttek és gyermekek. Ezek az emlékek, képek életem végéig elkísérnek. Aztán siettünk haza, megnyugtatni az otthon levőket, volt sírás az örömtől, hogy élünk mindnyájan. Az illetékes hivatalok bizonyára meg tudják mondani, hogy ennek az angol bombázásnak hány halottja volt. Megérdemelne legalább egy egyszerű emléklapot az a hely a Vasúti temetőben, ahová tudomásom szerint zömüket közös sírba temették. Persze voltak, akiket csak jóval később találtak meg, így például a Kakas romjainak végleges eltakarításakor. Molnár Lajosné, Békéscsaba
