Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-21 / 220. szám

feRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP SPORT 1993. szeptember 21., kedd Egyik zsebükbe beteszik, a másikból kiveszik A tanár úr otthonában a nyitott garázsajtón keresztül lövöldöznek Kati néni, aki nagyon értette, hogyan kell megszerettetni a kézilabdát „Ezzel nem járt autó vagy éppenséggel többszázezer forint” — Hogy vannak, mint élnek a sportlövők? — kérdez­tem Mitykó Györgyöt, a Békéscsabai Lövészklub ve­zetőjét, amikor nemrégiben összetalálkoztunk. A várt köszönöm, jól! helyett azonban kesernyésen jegyezte meg, hogy hosszú-hosszú idő óta semmi sem válto­zott alapvetően, s hogy tulajdonképpen csak rosszat tud mondani a jelenlegi helyzetükről. Ennek apropóján kértük meg őt és Frontó Andrást, a Technikai és Tömegsportklubok Szövetségének Békés megyei elnökét, hogy avassák be gond­jaikba olvasóinkat. — Az MHSZ annak idején or­szágos klubhálózatot épített ki a tömegsport terén, de három év­vel ezelőtt jogutód nélkül meg­szüntették—kezdi Frontó And­rás, majd így folytatja: — Olyan rendelkezés látott napvilágot, ami kétszeresen sújtotta a klubokat: az egyik, hogy a létesítmények vonatko­zásában minden átkerült a Kincstári Vagyonkezelő Szer­vezet kezelésébe, ugyanakkor megjelent a fegyverekkel kap­csolatos kormányrendelet belügyminiszteri végrehajtási utasítással, ami nagymértékben gátolta az újjászerveződést. Ugyan a huzavona és a hosszú tárgyalások eredményeképpen az első lépcsőben kaptunk egy kedvező elbírálást, ami így tel­jes mértékben nem vágta agyon a klubokat. Akik élni és dolgoz­ni akartak, azok újjászerveződ­tek. Napjainkban mintegy ki­lencven klub maradt talpon, de a megélhetés az, ami problema­tikus. „...felélési időszakot élünk” —Konkrétan milyen gondokkal küzdenek a klubok? — Azok, akik a székházak­ban úgynevezett ingyenes hasz­nálatbavételi jogot kaptak, azok vagy elhagyták a létesítménye­ket vagy kitették őket, ugyanis a bérleti jogot és a rezsit azt fizet­ni kellett, amíg bírták. Utóbbi volt a legjellemzőbb eset. Nem részesül semmiféle támogatás­ban sem a szövetség, sem a klu­bok, vagyis amolyan felélési időszakot élünk. Rendkívül megnövekedtek az utazási és versenyzési kiadások is. A klu­bok többsége szeretne tovább élni és dolgozni, s bíznak abban, hogy egyszer valaki(k) csak odafigyel(nek) arra, hogy a tö­megsport jellegű tevékenysé­gekre szükség van. Hiszen ide­tartoznak a modellezők, a rádió- technikai klubok, s a búvárú­szók is. Az ifjúsággal való törő­dés és a sportba történő bevoná­sa társadalmi feladat. Ugyan hallani hangokat, hogy most már a kormány is foglalkozik valamilyen szinten a dologgal, hogy meg kellene oldani ezt a kérdést. Legalább egy kevéske támogatást kapna ez a kétezer­ötszáz taglétszámú megyei szö­vetség. „Ha egyszer majd...” — És hogyan befolyásolja mindez a megye minőségi klub­ját, a Békéscsabai Lövészklu­bot? — fordulok Mitykó Györgyhöz. — A Magyar Sportlövő Szö­vetség bizonyos mértékben nyújt ugyan eredményességi juttatást, de ez minimális, éves szinten mintegy 60—70ezer fo­rint. De most lényegesen keve­sebb a pénze a szövetségnek, mert nem kapja meg az olimpiai kiemelt támogatást. A klubunk működik ugyan, de megcsap­pant létszámmal. Országos szinten is ugyanez a helyzet, ami azért is nagy baj, mert után­pótlás egyszerűen nincs! Ez a kormány, amelyik hatalomra került, nyilvánvaló, hogy a sporthoz nem ért, mert ha érte­ne, akkor ezt nem tette volna! Ha egyszer majd hozzáértő em­berekből kerül ki a kormány, akkor feltétlenül át kell látnia a jelenlegi helyzetet. Itt mindenki társadalmi munkában dolgozik, s ha nem lennének megszállot­tak a sportvezetők, az edzők és a sportolók, akkor még ennél is rosszabb lenne a helyzet. Béké­sen, a Dr. Hepp Ferenc Általá­nos Iskolában vagy Csanádapá- cán példás munka folyik. Utób­bi esetében például még helyi­ség sincs, a gyerekek Bánfi Mi­hály tanár úr otthonában, a nyi­tott garázsajtón keresztül lövöl­döznek, azaz edzenek...(!) Ami még kétségeket ébreszt az em­berben, az az, hogy az ország- gyűlési képviselők megszavaz­ták a társadalmi szervezetek va­gyonának, kezelői jogának a megszüntetését. Ez azért is ér­dekes, mert ingyenes használa­tot biztosít a törvény, de ezt a képviselők nem tudták. Kérdem én: tudták egyáltalán, hogy mire szavaznak? A másik verzió az lehet, hogy tudták, s megsza­vazták, de a Kincstári Vagyon­kezelő Szervezet a hátuk mö­gött vetette ki az úgynevezett ingyenes használati jogért Fize­tendő összeget, amit bérleti jog­nak mondhatunk. Itt kettősséget érzek. Jó lenne, ha egy képvise­lő válaszolna, hogy gondoltak-e arra, az egyesületek milyen ne­héz anyagi helyzetbe kerültek emiatt? Mondják ki kerek pe­rec, hogy meg kell szüntetni a klubokat, egy tollvonással, mint annak idején az MHSZ-t! Ha nem, akkor pedig kapjunk mű­ködési lehetőséget és támoga­tást. —Ten’ükben szerepelt, hogy a bevonulok számára lövész- előképzést tartanak. Ez is meg­rekedt? — Korábban ígéretet kap­tunk arra, hogy a klubok műkö­désének elősegítése érdekében ezen szerződések alapján hon­védségi előképzést kell végez­niük a kluboknak, amelynek ér­telmében a személyenként meghatározott összeget a Hon­védelmi Minisztérium a klub tevékenységéért átutal. Ez gya­korlatilag megakadt. Pillanat­nyilag minden más fontosabb a kormánynak és a pártoknak, semhogy ezzel foglalkozzanak. Ez úgy tűnik, fölöslegesen el­hangzott kijelentés volt, külö­nösebben nem is kívánom kom­mentálni... Segítséget várnak —Alapvetően mire lenne szük­ségük ahhoz, hogy zavartalanul dolgozhassanak, s látnak-e re­ményt erre mindezek után? — Segítséget többféle mó­don kaphatnánk — folytatja Mitykó György.—Az épületek és a létesítmények tulajdonjo­gát végérvényesen rendezni kell, a fentartásaihoz pedig ön- kormányzati segítség szüksé­ges, mert a klubok a tagdíjakból és a versenyeztetés díjból nem bírják ezt fedezni. A másik pe­dig: verseny szinten érdemi munkát heti két edzéssel nem lehet végezni. Éppen ezért a minőségi kluboknál két-három főfoglalkozású embert alkal­mazni kell(lene). Konkrétan gondolok itt az ország legna­gyobb klubjaira, ahol szintén nincs főállású szakember. — Újra át kellene gondolni a fegyvertartással kapcsolatos rendeletet — veszi át a szót Frontó András. — Ezen belül kedvező lehetőséget kellene biztosítani a minőségi szinten működő kluboknak, de ugyan­úgy a fegyvertartási engedé­lyek, a lőtérbiztosítási engedé­lyek, a fegyvertároló helyisé­gek engedélyeztetésének a kér­désében. Mert hiába a minimá­lis támogatás, ha még azt is ezekre kell kiadnunk. Egyik zsebünkbe beteszik, a másikból kiveszik. Ennek így nincs sem­mi értelme! Egyszer tényleg megunja az ember, akár mennyire szereti és elkötelezett ebben a sportágban. Mostohán kezelt terület lett a sportlövé­szet... A csabai fedett lőtéren. Életben marad-e a lövészklub? Laurinyecz Katalin párduc módjára vetődött a kapura tartó labdákért. Sportpályafutása alatt kevés gólt kapott a kitűnő portás, s méltán érdemelte ki a világbajnokság legjobb kapu­sának járó díjat is. Itt éppen Chemnitzben véd a Németország elleni mérkőzésen j Ancsin Mihály né La­urinyecz Katalin so­káig meghatározó egyénisége volt a magyar kézilabdasportnak, s jelentős szerepet vállalt Bé­késcsaba sportéletében is. A Békéscsabai MÁV-ban kez­dett kézilabdázni, majd a Pa­mutszövőben, azaz a BSZSE színeiben folytatta, s ott is hagyta abba az aktív sport- pályafutását. Összesen 46 esztendőt töltött el a kézilab­dapályán és közvetlen kör­nyékén, miután 20 évig után­pótlás-nevelőként tényke­dett a Békéscsabai Előre sportiskolájában. Talán kevesen tudják róla, hogy csupán négyszeres válo­gatott (akkoriban Európán kívül nem volt nagypályás női kézilabda, s egy évtized alatt játszottak annyi nemzetközi és válogatott mérkőzést, mint manapság egy-egy közepes idényben — A Szerk.), ám ez is elégségesnek bizonyult ah­hoz, hogy 1949-ben nagypá­lyás világbajnoki csapat tagja­ként őrizhette a hálót. A ma­gyar kézilabdasport „repre­zentánsával” a Békés Megyei Kézilabda Szövetség megala­kulásának 50 éves jubileuma alkalmából beszélgetünk. Futballmeccsek előtt Talán érthető, hogy a régmúlt­ról beszél a legszívesebben, felidézve a számára felejthe­tetlen válogatott mérkőzések hangulatát, amikor tízezrek előtt játszották mérkőzéseiket általában futballmeccsek előprogramjaként. Persze, hogy szívesen gondol vissza a Budapesten rendezett világ- bajnokságra vagy az ’53-as Népstadion-avatóra, amikor a Budapest—Vidék válogatott találkozón védett a hét és fél méteres kapuban. Sikerként könyvelheti el emlékei között az országos döntőt, amelyen másodikok lettek. Most is sze­retettel beszél egy-egy hétkö­zi első osztályú mérkőzéséről is. — Ezek mindegyike kelle­mes emlék és mind szép volt — mondja, miközben könny­csepp tükröződik a szemén. — Azt hiszem, hogy rossz korban születtem, már ami manapság a körítéseket, a nagy csindrad- rattát illeti... Minket egyszerű­en csak tudomásul vettek és kész. Mi ezért nem kaptunk semmit, ezzel nem járt autó vagy éppenséggel többszáz­ezer forint. Mi a válogatottsá­got is munka mellett vállaltuk, s nem ismertünk olyat, hogy munkaidő-kedvezmény... À világért sem akarom bántani a ma valóban eredményes spor­tolókat, akik dicsőséget sze­reztek hazánknak, dehát min­den komák voltak bajnokai, ha úgy tetszik sporthősei, akik a jó szónál azért többet érdemel­tek volna! (Egy mostani mi­niszteri rendelkezés szerint az egykor világbajnok sportolók­nak 2500 forinttal megemel­ték a nyugdíjukat — A Szerk.) — Milyennek ítéli meg az akkori és a mai kézilabda spor­tot? — Hatalmas fejlődésen ment keresztül a sportág, talán elég, ha csak a pálya méreteire gondolunk. Mi nagypályán játszottunk annak idején, s a felállás és a játék hasonlított a futballhoz. A mezőnyben ugyanúgy lehetett cselezgetni, szöktetni és indítani. Több ak­ciót vezettünk, egyszóval vé­dő- és támadójáték folyt a pá­lyán. Emlékszem, hogy édes­anyám kertjében kidobálgat- tam a nagy göringyeket azért, hogy a labdát minél hosszab­ban ki tudjam dobni, s úgy indítani. A kapu előtti kör 11 méterre volt, a büntetőket 13 méterről dobták. Mondogat­tam is sokszor, hogy ebbe a mai kicsi kapuba nem szabad­na tíz méterről gólt kapni!... Nekem annak idején, hál’istennek, kevés gólt dob­tak. Pedig akkor is voltak már nagy lövők! Én vetődtem a labdáért, ma pedig kicsúsz­nak, meg szemaforoznak, ami persze a gyorsabb játéknak kö­szönhető. Akkoriban nagyon jó érzés volt telt ház előtt ját­szani, ugyanakkor lehangoló, amikor csak pár száz ember kíváncsi ma már egy-egy NB I-es bajnokira. Hat generáció — A két évtizedig tartó után­pótlás-nevelés terén mire, mely sikerekre emlékszik vissza szívesen? — Ezalatt az idő alatt hat generációt neveltem fel — há­roméves periódusonként ad­tam át a csoportokat —, s or­szágos viszonylatban ott vol­tunk az első három-négy kö­zött. A Békéscsabai Előre ké­zilabda-utánpótlása mindig az élvonalban szerepelt, s ebben én is „bűnös” vagyok végül is, hiszen két évtizedig én nevel­tem, képeztem a fiatalokat és tíz éven át egyedül. Erre az időszakra vagyok talán a legbüszkébb, hiszen sok-sok tehetséges fiatalt adtam to­vább, többen voltak közöttük ifjúsági válogatottak. Sokan elvesztek, de közülük néhá­ny an hallattak magukról, sőt, Jakab Gabi a felnőtteknél is helyett kapott, s az ezüstérmes világbajnoki csapat tagja volt. Én anyáskodtam a gyerekek­kel és nagy szeretettel nevel­tem őket. Tudtam az ő eszük­kel gondolkozni, s a nyelvükön beszélni. Egyik- kel-másikkal összefutunk né­ha, ahogy kis csemetéjüket to­logatják az utcán. Olyankor mondták is nekem: „Kati néni nagyon értette, hogyan kell megszerettetni a kézilabdát!” Nagyon sok múlik az edzőkön, szinte nem is hiszik el ! Én min­denkor úgy voltam vele, hogy a játékosok érezzék jól magu­kat, s ne én. Példamutatással neveltem, meggyőzéssel fe­gyelmeztem. Én ilyen voltam. „Kicserélődtem” — Egy ideje nem látni Ont a pálya szélén, de még a mérkő­zéseken sem... — Négy évvel ezelőtt ad­tam át az utolsó csapatomat. Nyugdíjas vagyok, s egészen kicserélődtem. A sportot egész egyszerűen abba kellett hagynom, mert másképpen ta­lán sohasem szabadultam vol­na tőle. Nem volt és nincs is bennem tüske vagy valamiféle dac, csak már vágytam a ki- kapcsolódásra, s túl akartam lenni a sok felgyülemlett feszültségen. Elhatároztam magamban, hogy elég! Abszo­lút távol tartom magam a kézi­labdától, csupán a televízió­ban nézem a meccseket és más sporteseményt. Nincs ideges­kedés, stressz, férjemmel együtt élvezzük a nyugdíjas életet. Igaz, nagyon hiányoz­nak a gyerekek, de most már így jó, ahogy van... Gy. M. A negyvennégy évvel ezelőtt Budapesten rendezett világbaj­nokság győztes csapata. Állnak balról: Schaffer Gusztáv vezető edző, Górenz, Kiss, Kerezsi, Váradiné, Kardosné, Szloska, Váradi Andor edző. Középen: Somlai, Lesták, Mol­nár. Elöl: Balázs, Laurinyecz, Bártfainé. A képről hiányzik a békéscsabai Hámori

Next

/
Oldalképek
Tartalom