Békés Megyei Hírlap, 1993. augusztus (48. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-11 / 186. szám
•SjiEkés megyei hírlap exkluzív 1993. augusztus 11., szerda Vukovárra rátört az iszonyat Az éjjel álmomban Vuko- várban jártam. A városban, ahol boldogan élnek egymás mellett horvátok, szerbek, magyarok. A városban, ahol a Vuko folyó kanyarog, majd szelíden egyesül a Dunával. Ahol 55 ezer ember él, dolgozik, szeretkezik, többségében egy élet munkájával szerzett családi házában. Az éjjel álmomban vuko- vári gyerekekkel találkoztam. Boldog sikongatással vették birtokukba a város fő- terén épült játszóteret. S játszottak önfeledten, a mamájuk vigyázó szemei előtt. Az éjjel 2 óra 15 perckor felijedtem álmomból. Kóvályogtam az álmosságtól és az átélt benyomásoktól. Sokkoló volt a valóságba csöppenni. Ugyanis Vukovárban jártam! Határ a híd közepén Augusztus 6—7-én az Országos Békeszövetség szervezésében két autóbusszal, 80 tagú delegációval indultunk az elpusztított városba. Újságírók, orvosok, jogászok, pedagógusok, adminisztrátorok zarándokoltak el, hogy meggyőződjenek arról, milyen borzalmakat kell ártatlan embereknek átélniük a XXI. század küszöbén. Útban Vukovár felé a kép idilli. Megművelt földek, karbantartott házak. Nyitott üzletek, üzemelő kocsmák. Sétáló emberek. Körülbelül száz kilométer megtétele után, a Duna kellős közepén, egy hídon katonák állítottak meg. Ez a határ. Itt kezdődik a Krajinai Szerb Köztársaság területe. Figyelem az ellenőrzést, két kéksapkás katona végzi. Vállukon gépfegyver. A váll-lapjukon: Russia felirat. Tehát oroszok. Ketten sem lehettek idősebbek 40 évesnél. Az ENSZ-csapa- tok tagjai. A határőrök nyomatékosan felhívják a figyelmünket, hogy ne fotózzunk. Fegyelem ide, fegyelmezetlenség oda, ugyan melyik újságíró, fotós állja meg, hogy párszor el ne kattintsa a gépet? Vukovár előtt pár kiloméVajon hányán éltek, dolgoztak ebben a házban? S vajon maradt-e életben valaki közülük? terre változik a békésnek látszó kép. Bár fel voltunk készülve a legrosszabbakra, a látvány lebénította a társaságot. Asszony feketében Áll a busz a vukovári rendőrség előtt. Engedélyre várunk. Arra, hogy bebocsátást nyerjünk a szétlőtt városba. Állítólag mi vagyunk az első csoport, akik látogatóba érkeztünk. Az árokparton idős, nagyon idős asszony feketében. A gyomot tépkedi. Odaguggol mellé egy fiatalasszony, megsimogatja a fejét. A néni nem észleli, tépi, húzza tovább a csonttá száradt gazt. Ki tudja, mióta cibálgatja egy tenyérnyi területen, miközben a szeme valahol a meghatározhatatlan távolba tekint. — Talán megtébolyult! Valakije meghalhatott — szólal meg mellettem az útitársam, kitalálva messzeka- landozó gondolataimat. Lassan e 1 i n d u - lünk. Keresztül a rommá lőtt vá- roson. Megrázom a fejem és belecsípek a karomba. Ébren vagyok? A valamikori benzinkút tetőszerkezete nyolcvan fokos szögben dől az út felé. A házak teteje beomolva, a falakon egyetlen ép négyzetméter sincs. Golyó- és ágyúnyomok minden négyzetcentiméteren. Mintha egy rossz háborús film díszletei közé érkeznénk. Leparkolunk a Duna partján lévő szálló előtt. Legtöbben beülnek az épen maradt hallba, hogy meghall- gassák Vukovár polgár- mesterének sajtó- tájékoztatóját. Szeretnék egyedül bolyon- gani. Figyelmeztetnek, be ne menjek a házak udvarára, mert nem vállalnak értem felelősséget. Fel nem robbant bombára léphetek. Elhagy a veszélyérzetem. Járom a régvolt utcákat. Memorizálom, amit erről a szörnyűségről tudok. Pontosan két évvel ezelőtt, 1991 augusztusában Vukovárra rátört az iszonyat. Három hónapig lőtték, bombázták az akkor 85 ezer lakosú települést. A város két vezetője, akik busszal vittek végig a városon, elmondták, hogy 1970-ben usztasák költöztek Vukovárra. A szerbek és a horvátok mindaddig békességben éltek egymás mellett. Az usztasák provokálták és egymásnak uszították a békében élőket. Felrobbantott gyerekágy Elveszítem gondolataim fonalát. Egy udvarra tévedek. A gyommal benőtt homokozóban műanyag játékok. Vajon él-e a kis gazdájuk? A lakásban a mennyezet egy rácsos kis gyerekágyra szakadt. Ha a támadás éjjel történt, és a ház lakói még nem menekültek el, képtelenség, hogy abban a kis ágyban élve maradt a baba. Vajon hány áldozata volt csak ebben a városban ennek az esztelen háborúnak? Senki nem tudja! Áz utcákat rajtam kívül vagy húsz fiatal járja. Ok Európa sok országából jöttek. A háborút — hála istennek — csak a filmekből ismerik. Ellentétben a szokásos fiatalos hangoskodással, csöndben menetelnek, döbbent arccal szemlélik a halott város elpusztult házait. 11 ezer lakás volt Vuková- ron. Egy sem maradt épen. Ki tudja hol élnek a házak volt lakói? Nálunk? Németországban? Vagy Karlovácon egy vagonban? Élnek egyáltalán? A múzeum gyönyörű épületét szitává lőtték. Enyészetté vált a gazdag gyűjtemény. Olvastam, hogy a várost 1231-ben alapították. Kelet- Szlavónia és Horvátország iparilag és mezőgazdaságilag nagy jelentőségű városa... volt! A Duna Szálló előtt két idősebb asszony siet valahova. — Tud magyarul? — szólítom le egyiküket. — Nem! — válaszolja és ijedten figyeli a rendőröket, látják-e, hogy szóba állt velem? — Szlavóniából jöttünk — tisztán ejti a magyar szavakat, aztán lemondóan int egyet a kezével és magamra hagy. * * * A sajtótájékoztató végére érkezem. Megtudom, ami számomra még lényeges lehet. Azt, hogy jelenleg a városban 25 ezren élnek. Többségében szerbek. Az ide menekültek megkapják azt a lakást, amit kiválasztottak. „Ideiglenes megőrzésre!”, amíg a horvá- tokkal meg nem egyeznek, hogy mi legyen az elhagyott javakkal. Lassan, de a városban megindult az élet. És Szarajevóban? És a többi területen? Hány ártatlan embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy béke legyen? Ki segít ezen a szerencsétlen országon? Ki ad választ a kérdésekre ■ Béla Vali Erről a szószékről nem is olyan régen a békéről, a békességről Maradtak-e hívek, akik majd újjáépítik ezt a templomot? beszélt a pap... Az ágyúgolyó az isten házát sem kímélte FOTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELEI
