Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31-08-01 / 177. szám
ASbekes megyei hírlap hétvégi magazinja A tűz hatalma Jelinek Lajos tusrajza Halló! Beszélgessünk! Mondták... Egyet azonban kérünk mindenkitől, aki csak egy kicsit is rokonszenvezik velünk: írja meg eldobott vagy visszaküldött MDF-tagkönyve számát, vagy közölje a szervezetből kiebrudalt Magyar Út-osok- kal. Ezt csak azért kérjük, mert az MDF a párttörvényre való hivatkozással nem hajlandó a becsületes osztozkodásra. Ez kétségkívül jogszerű, de messze van a szóba hozott békés elválástól. Nem, ez kommunista szellemű elválás: minden az enyém, amit közösen hoztunk össze. De ha már így van, legalább a csúf igazságtalanság ne essen meg újra, hogy az MDF hivatala a holt emdéef-lelkekért is felveszi az állami támogatást és öt százalék kiválót jelent. (Csurka István országgyűlési képviselő) Békési tallózó Nyilatkozik a képviselő (Varga Zoltán, Orosháza ország- gyűlési képviselője — a szerk.). Szervezete 1994-ben nem indítja a választásokon, a helyi önkormányzat nem erősítette meg könyvtárigazgatói posztján. „Nem féltem a jövő- met. S nem azért nem, mert a képviselők jogállásáról szóló törvény biztosítja, hogy a képviselő visszatérhessen eredeti munkakörébe, s ilyenformán még az is kétséges, hogy egyáltalán jogszerű volt-e ennek az állásnak a meghirdetése. Azért vagyok nyugodt, mert engem az utóbbi időszakban négy párttól is megkerestek, hogy színeikben induljak a jövő választásokon. S miután a saját pártom ilyen helyzetbe kényszerített, nekem is választanom, illetve lépnem kell.” No comment. (Élet és Irodalom: Az elvek embere) Fürkésző' A nagy történelmi kataklizmák mindig sokakat ihlettek versfaragásra. Nem volt ez másként 1848-ban sem. Egy kevésssé ismert, már-már elfeledett gyulai költő is írt verset forradalmi hevületében. A békési toborzó című költeményét a Hortobágyi pusztán fú a szél, vagy az Akkor szép az erdő, mikor zöld című nóták dallamára kellett énekelni: Sötét az ég, dúl már a vihar, Veszélyben van a hon, — a magyar. Gaz pártütők veszett csordája Romlásunk már régen munkálja. Hóha, megállj! — nem megy ez tovább, A magyar faj tán nem délibáb. Vér, nem savófoly még ereibe’ Fegyvert ragad vitéz kezeibe. Öl, vág vele, mint az oroszlán, Megmutatja: hogy ur e hazán. Ide pajtás a zászló alá! Három színét a nemzet adá. Magyar haza, magyar katona, Magyar ruha, beh szép lesz rajta! Magyar tisztség, magyar vezényszó, Nem kell itt a tokhencz Commando. Ne szólj többet, vérem, barátom: Életem hazámért elszánom! Itt a kezem, — most írjanak be. Fegyvert ide, hadd megyek tiizbe! —Jó napot kívánok! Heidt Jó- zsefné Bélmegyerről? — Igen. — Kiss A. János vagyok, a Békés Megyei Hírlap munkatársa. Egy szombati rovatunkba szánt beszélgetésre szeretném kérni. —Tessék! — Szerda délelőtt lévén, hogyhogy otthon találom? — Szabadságon vagyok, általános islolában dolgozom. —Készülnek nyaralni? — Bár 12 éve nem voltunk, az idén igen. Három gyermekünk van. József 17, Tamás 14, Edina 7 éves.-—O a család kedvence? — Nem teszünk különbséget, de hát két fiú után született, s a férjem lányt várt. Igen, nem könnyű anyagi körülmények között élünk, egyik OTP- kölcsönből a másikba csú- szunleát. De másként a szükséges, nagyobb értékű háztartásban szükséges cikkeket nem tudnánk megvásárolni. Ezért mozdulunk ki nehezen, s jószágaink is vannak. Mátra- szentlászlóra megyünk 10 napra, a pedagógusüdülőbe. Aztán majd böjtölünk két-há- rom hónapig. —Mit tanít? — Matematikát, de kémia szakos is vagyok. — Nem kell a faluban a kémiatanár? — Kellene, de a munkaköröm miatt kevesebb az óraszámom. —Netán ön az igazgató? — Igen, egy éve. — A falubeli gyerekek kirándulnak, eljutnak üdülni? — Nagyon kevés család üdül. Az iskolában szerveztünk kirándulást, de sok gyerek ilyen két-három napos útját sem engedhetik meg maguknak a szülők. Jövőre igyekszünk segítséget találni, hogy minden gyerek eljöhessen velünk. Lassan olyan tanulóink is akadnak, akik elvégzik a nyolcadik osztályt, s még nem jutottak túl a megye határain. —Köszönöm a beszélgetést, jó pihenést kívánok! Természet óh, csak te vagy nékem / Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, / Melynek én örökös földesura lettem, / Mihelyt teáltalad embernek születtem. (Csokonai) — Bitskey Tibor” E sorokat Bitskey Tibor kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes művész írta olvasóink emlékkönyvébe. Legutóbb a Gyulai Várszínházban Sütő András Az ugató madár című történelmi drámájában láthattuk a katolikus lelkész szerepében. 1993. július 31-augusztus 1., szombat-vasárnap Százharminc éve született Gárdonyi Géza Az egri csillagok, A láthatatlan ember szerzője, Gárdonyi Géza író, költő, akadémikus 1863. augusztus 3-án Agárdon született, és 1922 .október 30-án Egerben halt meg. Rövid ideig pedagógusként dolgozott, majd több lapnál volt újságíró. 1897-től Egerben élt. Nevét történelmi regényei tették igazán ismertté. Az egri várban temették el. Gárdonyi újságíró korszakából való a következő írás Egy diurnista naplójából címmel: „Tetszik tudni, én csak olyan szegény napidíjas vagyok a városházánál. Pontosan ott vagyok a hivatalomban nyolc órakor, pontosan kimegyek hat órakor, pontosan megkapom a harminc forintomat elsején, és pontosan elköltőm tizenötödikére. Hónap közepéig én vagyok a világ legvidámabb embere, írok vicceket a Garabonciásnak, humoreszkeket a Győri Hírlapnak, nem közli ugyan egyik sem soha, de azért még éjjel is mosolyog az orcám, amikor alszom. Hanem mikor a tizenötödike elmúlt, egyszer elfog a sötét világfájdalom, gyűlölni kezdem a legkedvesebb barátomat, gyilkos düh fog el, ha a szabómat látom, hosszúnak találom a Kazinczy utcát, drá- gállom a kapucínert, és keresem a pékboltokat, hol árulnak nagyobb zsemlyecipót. Ennek a hónapnak a tizenötödike pláne keserű volt. Máskor, ha több nem, egy flóres legalább lapult a zsebemben, de most nincs több pénzem két krajcárnál. Mit vegyek rajta? Kötelet vagy subickot? Ha kötelet veszek, akkor a jövő elsején nem kapom meg a harminc forintot, ha subickot veszek, akkor mindig azon folalHli fehéren I Emberünk nem érti Emberünk több mint tíz éve vállalkozó, szerény jövedelmű kiskereskedéséből tartja el családját. Feldúltan hajtogatja: „Sok mindent megértem már ebben az országban, de ilyet még nem, tudja, ha tíz évvel fiatalabb lennék, úgy elmennék innen, mintha itt se lettem volna.” Emberünket a jövedéki törvény „akasztotta ki.” A jogszabály ellenőrizhető keretek közé igyekszik terelni a dohány és a szesz előállítását és forgalmazását. A kaotikus állapotok, amelyek ezen a téren uralkodnak közismertek. Emberünk felvilágosult, ezért nem a törvény szelleme borította ki, hanem annak harmadik fejezete, amelyik arról rendelkezik, hogy jövedéki engedélyt kell kérnie mindenkinek, aki dohány és szesz előállításával és forgalmazásával foglalkozni. Tehát neki is, aki immár tíz éve naponta húsz csomag Symphoniát elad. A törvény az törvény, elindult hát emberünk engedélyt kérni. A vám és pénzügyőrségen nyolcvan forintért vásárolt egy nyomtatványt, utána a közjegyzővel hitelesíttette — természetesen nem bagóért — a vállalkozói igazolványáról, a bérleti szerződéséről és a bolt működési engedélyéről készített másolatokat. Tehát mindazon okmányok másolatát, amelyeket illetékesék adtak ki. Beszerzett továbbá egy erkölcsi bizonyítványt, élete talán ötvennegyedik erkölcsijét. Amikor mindez megvolt, az egész paksamétát benyújtotta 300 forintos okmánybélyeg kíséretében a jegyzőhöz. Emberünk a történtek után nem érti, kinek jó ez a cirkusz? Nem érti, hogy miért nem kapnak engedélyt automatikusan azok, akik eddig is engedéllyel forgalmaztak szeszt és dohányt. De legfőképpen azt nem érti, miért kell benyújtania erkölcsi bizonyítványt, amikor tíz évvel ezelőtt, kereskedése megnyitásakor, már egyet beadott. Akkor az állambiztonság, a KGB, a CIA és a líbiai zöld forradalmi elhárítás kutakodott múltja iránt és egy tizenkét éves korában adott pofonon kívül mást nem tudtak bűnéül felróni. Emberünk tehát semmit nem ért. Emberünk egészen egyszerűen sajnálja, hogy nem tíz évvel fiatalabb. Árpás: Zoltán gok búsulni, hogy lám, a csizmára van mit kenni, de a kenyérre nincs. Szinte részeg voltam a keserűségtől. Végre elhatároztam, hogy kölcsönkérek valamelyik barátomtól. És ez iszonyú dolog volt előttem, mert az az egyedüli büszkeségem, hogy sohasem kértem kölcsönt senkitől. íme, hova jutottam, el kell adni a büszkeségemet talán egy rongyos forintért. No de van nekem egy igen nyájas barátom, azt valahogy megkérem, hogy tartsa titokban a dolgot. Olyan drukkot álltam ki, míg végre találkozhattam vele a Rába-hídon, mintha halálos ítélet alatt állottam volna. De mégis nagy örömmel siettem eléje. Olyan jó, olyan biztató volt az arca, hogy a hónapi koplalás felől lehetetlen volt tovább aggódnom. — Szervusz, Samukám! — kiáltok feléje. — Szervusz, pajtás ! — kiáltott ő is, és mintha esztendők óta nem látott volna, megölelt. Nagyot nyeltem, hogy kirukkoljak a kéréssel. O, bár ne nyeltem volna! Az én Samu barátom e nyelés ideje alatt fordult hozzám, s így szólt: — Ugyan jó, hogy találkozom veled: légy oly szíves, adj nekem kölcsön öt forintot. Gvőri Hírlan 1 888"
