Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-21 / 168. szám

JtT

TÉNY-KÉPEK

1993. július 21., szerda

O

évet kért az Istentől, s eddig tizenkettőt kapott

Tíz

Ha a 88 esztendős zsadányi Nagy Károlyról regényt kellene írnom, most könnyebb helyzetben lennék. Károly bácsit (ahogy a faluban szólítják) ugyanis olyan fordulatos életúttal áldotta meg a sors, hogy annak elbeszélésére egyetlen újságírói műfaj sem alkalmas igazán. Minthogy azonban jelenleg csak egyetlen újságoldal áll rendelkezésemre, így érdeklődő olvasóinknak is be kell érniük egy regénynél szerényebb terjedelmű olvasnivalóval. íme:

Távol a családtól

Az első világháború utolsó évében járunk. Még nem írták alá a trianoni békeszerződést, amikor egy Zsadány nevezetű tiszántúli kisközségben a 13 esztendős Nagy Karcsi így kö- nyörgött az édesanyjának:

— Édesanyám! Én nem akarok parasztember lenni. Engedjen el engemet tanulni. A rossz suszter is sokkal jobban él, mint a legjobb a földműves. Valami szakmát szeretnék tanulni.

A kis Karcsi addig-addig plántálta az otthoniakba a vágyát, amíg valaki rá nem kérdezett:

— Qszt hát mégis mi szeretnél lenni?

— Kerekgyártó — mondta boldogan a gyerek, mint aki már régóta várja, hogy megválaszolhassa ezt a kérdést. — Olyan, aki hintókat is gyárt.

Nemsokára olyan fiatalokat kerestek a faluban, akik szívesen tanulnának Nagyváradon. Ekkor már komolyan fontolóra kellett venni a dolgokat. Károly győzött. A család odaadta a gyereket a nagyváradi ipari iskolába bognártanulónak. A kisfiú olyan boldog volt, mint még soha. Az örömöt azonban hamarosan üröm váltotta fel. Hideg februári szél fújt a város felett, amikor a mi kis bognártanulónk hiába várta a zsadányi kocsit a vásártéren. Hiába várta a moziravalót, a megszokott kis tiszta inget, pantallót, amit az édesanyja szokott küldeni a kocsi utasaitól cserébe az általa összecsomózott szennyesekért. 1919-et írtak. A könnyes szemű kisfiúnak egy kocsmáros magyarázta el, hogy többé nem jöhetnek a zsadányiak Váradra, mert lezárták a határt. Károly csak a mesterével osztotta meg a bánatát, aki teljes ellátással vigasztalta, ha elszegődik hozzá egy pár évre. A fiú ügyesnek és talpraesettnek bizonyult. A kuncsaftoktól gyakran kapott pár lej borravalót, amiből néhány hét múlva szappant, egykét hónap múlva pedig egy nagyobb pantallót tudott vásárolni a régi kinőtt helyébe. Találékonyságán, takarékosságán még a mestere is csodálkozott. Többszöri próbálkozás után, 1924 őszén sikerült átjutnia a határon a hivatalos magyar földre.

Újra itthon

Magyar földön bekopogtatott az első kivilágított házba. A házigazdák szívesen látták. Beszélgetés közben szóba került a mestersége.

— Az én apósom is bognármester volt Mezőgyánban — kiáltott az egyik vendéglátó. — Sok jó szerszáma van, de ő maga már nagyon idős, nem dolgozik velük. Ajánlom, menj el hozzá, és vedd bérbe a

műhelyét. Lesz munkád meglásd, nagyon elkél ezen a vidéken egy bognár.

Nagy Károly nyakába vette az országutat. Hajnalban már Zsadányban volt az édesanyjánál. Az összeölelkezés után egy Zsíros kenyeret kért, s már indult is Mezőgyánba. Úgy volt, ahogy a határ után mondták neki. Az öreg bognár bérbe adta a műhelyét. Hamarosan úgy meglepték a kuncsaftok, hogy alig győzte a munkát. Az összegyűjtögetett pénzecskéjét, önbizalmát azonban a továbbiakban már Zsadányban kamatoztatta. Átalakította az édesapja istállóját műhelynek. Húszéves korára három tanulóval és egy segéddel dolgozott. Nemsokára teljesült a gyerekkori álma is, hiszen az okányi uraságtól hintó- készítésre kapott megrendelést.

Az első házasság

Igen ám, csakhogy az inasokat, a segédet kosztolni kellett. Elkélt volna mellettük a szorgos asszonyi kéz. Nagy Károly úgy határozott, megnősül. Sajnos azonban ezúttal nem jól választott. Az elkényeztetett úrilány feleség nem sokat törődött a házimunkával. Néhány évi házasság és huzavona után elváltak.

A második házasság

Másodjára egy mezőgyáni lányt vett feleségül a fital bognármester. S bár ezúttal teljes volt az egyetértés a fiatalok között, a házasságuk mégsem volt felhőtlen. Születendő gyermeküket mindketten egyforma örömmel várták, a kicsi azonban nem jöhetett világra. A feleség súlyos műtéten esett át, s ettől kezdve a Nagy családban meg kellett tanulni együttélni a betegséggel.

Az oroszok fogságában

Lassan elperegtek a harmincas évek, s kitört a második világháború. A hadifogságtól, mint oly sokan, Nagy Károly sem menekült meg. Az első három hónap nagyon nyomorúságosán telt. A hideg és az éhezés következtében legyengültek az emberek, s naponként öten- hatan meghaltak. Nagy Ká- rolynak mentő ötlete támadt. Tolmács segítségével megértette a lágerparancsnokkal, hogy neki szakmája van, s szívesen alakítana 30-40 ember segítségével egy kis javítóműhelyet, ahol ruhákat foltoznának, csizmákat fejelnének, asztalos munkát végeznének, vagy éppen olyasmit, ami egy ilyen 2000-es táborban szükséges. A terv sikerült, s ezzel mindenki jól járt. A műhelyben dolgozóknak meg egyenesen fejedelmi életük lett. Nagy Károly néhány évi kaukázusi fogság után 84 kilósán és egészségesen tért vissza Zsa- dányba.

Az árvalány

— Ha már a Jóisten így megsegített, még egy gyermeket is szeretnék felnevelni — sóhajtotta otthon hűséges feleségének, akinek azonban már soha többé nem lehetett gyermeke. Egy este elhatározták, hogy örökbefogadnak egy kislányt, és felnevelik. Nagy Károly biciklire ült, és elkerekezett a gyulai gyermekotthonba. Az intézmény gazdasági igazgatója szívesen fogadta, és azt tanácsolta, látogasson el többször is közéjük, és válasszon, így is lett. A gyerekek lassanként megismerték a „bácsit”, és már szaladtak elébe, ha meglátták:

— Bácsi kérem! — kiabálták. — Engem tessék kivenni, jó gyerek leszek.

A választása Orbán Gizikére esett. Ám a gazdasági igazgató ezúttal a fejét ingatta:

— Rosszul tetszett választani. Ezt a kislányt nem hagyták el a szülei, csupán a határzárás miatt szakadt el a mamájától. Amint javul a helyzet, keresni fogják. Ez biztos.

Akkor hát kit válasszon? — nézett a férfi tanácstalanul az igazgatóra.

— Mondok valamit —javasolta az. — Van egy hatéves kislányunk, akit már többször is kivittek, de mindig olyan szerencsétlen körülmények közé került. Most például egy igazi boszorkánynál van, aki libapásztomak használja. Azt kellene hazavinnie, meglátja, nagyon hálás lesz.

A seprunyargalónál

A szőlőskertben lakók csak úgy nevezték boszorkánylelkű szomszédjukat, hogy „a seprűnyargaló”. Erzsiké, a hatéves kis árvalány nála szolgált. Mivel „seprűnyargaló” harciasán csattogni kezdett Nagy Károly kérésére, a férfi elhatározta, hogy keményebben lép fel az öregasszonynál.

— Idefigyeljen! Én háborús katona vagyok, s ha a fronton nem volt bűn öt-hat gyerekes családapákat agyonlűni, hát magát még kevésbé lesz bűn felpofozni, ha nem adja azt a gyereket.

Úgy látszott, emberére akadt a szőlőskerti vénasszony, mert erősen meghökkent, és megígérte, hogy előhozza a kis libapásztort. Nevének hallatán hamarosan meg is jelent a kerítésnél egy kócos, szurtos, mezítlábas kislány. „Uramatyám! — képedt el a férfi, majd ezt gondolta: — Hogy viszem én ezt haza a feleségemnek, aki egy háromnégy éves, szőke fürtös, dundi

kislányt akart!?” A kislány morcosán összehúzta a szemöldökét, mint aki ezt gondolja: „Na mi a rosseb van már megint!?” Nagy Károly a szívébe zárta ezt a vad kis tekintetet. r

— Gyere közelebb kislány! — mondta neki szelíden, ám a leányka nem mozdult. Piszkos kezecskéjét végighúzta az orra alatt, majd indult volna a dolga után. A férfi azonban utánakiáltott:

— Én vagyok az édesapád. A háború alatt elveszítettelek.

Mintha villám csapott volna a kisgyerekbe. Megfordult és rohanni kezdett a férfi felé, egyenesen a karjaiba:

— Édesapám, édesapám! Tudtam, hogy egyszer eljössz értem! — kiáltotta. A férfi szeméből könnyek gördültek elő.

Erzsiké

Nagy Károly és felesége soha sem érezték olyan boldognak magukat, mint azokban az években, amikor Erzsikét ne- velgették. Gyönyörű ruhácskákban járatták, taníttatták, kerékpárt vettek neki és csupa olyan holmit, amit nem minden szülő engedhetett meg abban az időben. Szerencsére Nagy Károlynak továbbra is jól jövedelmezett a bognármesterség, így futotta a kényelmes életre. Egy alkalommal, nem sokkal azután, hogy Erzsiké hozzájuk került, az újdonsült apuka verset írt a kislánynak, amit annak a hadifogoly-szövetség egy ünnepségén kellett elszavalnia. Nagy Károly még ma is kívülről tudja a rímelő sorokat:

Árva voltam, igaz árva, senkim nem volt nékem.

Úgy nőttem fel, mint vadvirág odakinn a réten.

Nem érezte kicsi arcom édesanya csókját, örültem, ha felvehettem más eldobott rongyát. Hazatért egy hadifogoly nagy;

Oroszországból,

megszabadított engem a nagy árvaságtól.

Azóta van szép új ruhám, Édesapám, édesanyám,

minden;

hazatért egy hadifogoly, áldja meg az Isten!

Az ünnepségen nem volt ember, aki ne siratta volna meg e sorokat.

Zsadány három napot kapott

Nagy Károlyról a mai napig is legendák keringenek az ’56-os

forradalom idejéből. A bognármestert forradalmi tanácselnöknek választották. Mint mesélte, ők nem esküdtek fel Nagy Imrére, mindamellett, hogy semmi bajuk nem volt vele. Nagy Károly három szempontot tartott szem előtt: a személyi bosszú megakadályozását, a közvagyon megőrzését és a közellátás biztosítását. Nem is csattant egyetlen pofon sem Zsadányban ez idő tájt. S bár később egy időre őt is elfogták a pufajkások, s vizsgálati fogságban is volt, ennek ellenére mégis őt nevezték ki a megalakítandó „Új Élet Termelőszövetkezet” élére. Hogy hogyan történt, arra Károly bácsi így emlékszik vissza:

— A gyűlésen, amelyre összehívták a falut, egy gumibotos illető így fenyegetőzött: „Van öt-hat emberem rá, hogy még ma téesz legyen Zsadányban.” Az emberek bökdöstek: „Károly, szólj már valamit!” Valakinek meg kellett szólalni, jelentkeztem hát: „A minisztertanács határozatával egyetértek, mert azok biztos jót akarnak, de azzal, ahogy az elvtárs akarja, nem értek egyet. A téesznek nem azért kell megalakulnia, hogy legyen, hanem azért, hogy eltartsa a várost, a népet. De összetörni a termelőket nem megoldás. Békés úton, meggyőzéssel kell közeledni az

emberekhez. Adjanak három napot, megpróbálok agitálni.”

Megadták a három napot, ami még le sem telt, amikor a faluban kidobolta a hírvivő, hogy Nagy Károly az Új Élet Téesz elnöke.

Meghallotta ezt a bognármester, és nagy dühösen berohant a tanácsházára. Odaállt a tanácselnök elé. és ezt mondta:

— Hát ez meg mi, Jóska!? Milyen emberek vagytok ti? Én nem mondtam, hogy elnök akarok lenni! Mit szól majd a családom?

Két nyomozó állt a tanácselnök mellett, akik nyomatékosan csak ennyit kérdeztek a bognártól:

— Nem tetszik valami, elvtárs?

Nagy Károly köszönés nélkül ment ki a községházáról. Három nap alatt megalakult a téesz, annyian jelentkeztek az Új Életbe. Hónapokkal később valaki megkérdezte Károly bácsit, mi a csudát csinált, hogy egy szóra beléptek az emberek. „Megmondtam nekik az igazat — válaszolta a kérdezett. — Azt mondtam, ne kockáztassák a feneküket, mert odahánynak.” Nagy Károly azonban hamarosan lemondott a téeszelnöki tisztről, ami — mint mondta—, nem az ő egyéniségének való feladat.

/

Újrakezdés 76 évesen

A 70-es években egyre betegebb lett a bognármester felesége. Hamarosan le kellett vágni az egyik lábát is. Nagy Károly összetört. Nagyon szerette a feleségét. Nem volt elég a cukorbaj, az érszűkület, most még a lábát is el kellett veszítenie. 1981 februárjában, 46 évi házasság után meghalt a társa. A bognármester egyedül maradt. Erzsiké ekkor már régen férjnél volt, Zsadányból is elköltöztek. Az asszony halála után Erzsiké hívta a nevelőapját, költözzék hozzájuk, de a mester még gondolkodott. Nem akart teher lenni senki nyakán. Lassanként újra dolgozgatni kezdett. Egyszer aztán váratlan elhatározásra jutott. Megnősül — gondolta. Már ki is nézte a „jelöltet”, csak a családdal kellett elfogadtatnia. Sokan kérdezték tőle: „Megbolondultál? Hetvenhat évesen ilyesmibe vágni?” Nagy Károly azonban erőt érzett az újrakezdéshez, és csak 10 esztendőt kért a Jóistentől. Ma már 12 éve boldog házasok. Károly bácsi a mai napig is aktívan dolgozgat. Mértékkel persze, mint mindig, hiszen ez a hitvallása:

— Az embereket, akik a kezem alatt dolgoztak, sohasem hajtottam. Mert mit ér egy agyonhajszolt, ideges ember? Mindig pontosan reggeliztünk és ebédeltünk. Egy percet se engedtem senkit tovább dolgozni, ha eljött az étkezés ideje. Dolgozni, enni, pihenni kell, de mindent mértékkel. Ha valaki mértéktartó, és ismeri azt az alapigazságot, hogy a körülményekhez neki kell alkalmazkodnia, és nem fordítva, akkor esélye van, hogy hosszú életű, nyugodt ember lesz.

Magyar Mária

A szakmához nemcsak tudás kell, hanem lelkiismeret is — hangoztatja a bognármester FOTó: fazekas ferenc