Békés Megyei Hírlap, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-08 / 131. szám

1993. június 8., kedd HAZAI TÜKÖR/SOROZAT áRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Felvételi előkészítő Az 1993-ban felsőoktatási in­tézményekbe jelentkezett kö­zépiskolások és érettségizet­tek számára önköltséges szó­beli felvételi előkészítő tanfo­lyamokat indítanak a Debre­ceni Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem Természettu­dományi Karán matematiká­ból, fizikából, kémiából, bio­lógiából, földrajzból, történe­lemből. Előkészítő a szóbeli vizsgákra: június 16—25 kö­zött naponta 8—14 óráig. A szóbeli előkészítőre korláto­zott számban kollégiumi férő­helyet biztosítanak (120 Ft/ éjszaka). Étkezés az egyete­men készpénzért megoldható. Az önköltség — a kiscsoportra létszámtól függően — 130— 140 forint óránként. A foglal­kozások helye: Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debre­cen, Egyetem tér 1. Érdeklőd­ni és jelentkezni az egyetem tanulmányi osztályán lehet, telefon : (52) 316-666,2351 -es mellék. Miskolci nyári fesztivál A miskolci nyári fesztivált jú­nius 21. és augusztus 8. között rendezik meg. Négy helyszí­nen négy különböző műfaj mutatkozik be. A rendezvény- sorozatot ünnepi hangverseny nyitja meg a diósgyőri várban. Ott mutatják be Verdi Nabuc- cóját is, Bruno Berger osztrák művész rendezésében. Anne Randine Overby norvég hölgy lesz a karmester. A háromna­pos nemzetközi folkfesztivá- lon 20—25 hazai és külföldi — többek között szicíliai, ír, francia, cseh és svéd — együt­tes lép fel. Embargós „haszontalanságok” Részeg törököt fogtak a határon A Kis-Jugoszlávia ellen beve­zetett újabb kereskedelmi szi­gorítások miatt kerülőútra kényszerült kamionosoknak a KRESZ-táblákon kívül az út-, menti fosztogatókra is ügyel­niük kell. Görög- és Törökor­szág, valamint a Közel-Kelet felé korábban a Hungarocami- on is havonta mintegy 700 jára­tot indított az egykori Jugoszlá­vián keresztül. Jelenleg Romá­nia és Bulgária kátyús útjain kénytelenek oda-vissza össze­sen 600 kilométeres kerülőt megtéve haladni a szállítmá­nyok. A havi 14 millió forintnyi többletkiadáshoz hozzájön még a nehezen bizonyítható, ám csaknem rendszeresen előfor­duló kamionfosztogatásból származó kár is. A rossz úton, lassan haladó járműveket köny- nyen megállítják az idegen or­szágok betyárjai, és csak az „ön­kéntes” adományok leadása után engedik el a járművet. Rá­adásul a megnövekedett tranzit- forgalomból a román és a bolgár állam is igyekszik minél na­gyobb hasznot húzni. Bulgáriá­ban például alacsonyabb a súlyha­tár, így a magyar fuvarozók száz­kétszáz, sőt néha ezer márka túl­súlydíjat kénytelenek fizetni. Az embargó miatt vasúton se jobb a helyzet, a MÁV bevé­telkiesése idáig 6 milliárd fo­rintra rúg. Az Al-Dunán közle­kedő MAHART-hajók hiába is keresnének kerül őutat, pre­dig már 1992 elején is szívesen kikerülték volna a tűzvonalát. A szárazföldi határátkelő­kön az embargó tavalyi életbe léptetése óta a határőrök és vámosok mintegy 400 szállít­mányt fordítottak vissza. Emi­att a kis-jugoszláviai átkelő­kön sokszor egymást érték a visszautasított szerb kamiono- sok blokádjai. A román határ- szakaszra kényszerült kamio- nosok predig nem egykönnyen nyugodtak bele a hosszú vára­kozásba. Előfordult, hogy egy részeg török kamionsofőr megféke­zésére a magyar határőrizeti szervek építettek blokádot: „formabontó” módon azért kellett megkérni egy magyar és egy német kamionost, hogy járműveikkel torlaszolják el a Romániába kitömi készülő tö­rök útját. Az ittas vezetőre a sorban várakozó kamionsofő­rök hívták fel a forgalmat irá­nyító rendőrjárőr figyelmét. Igazoltatás után másnapra szó­ló idézést kaprott cserébe az elvett útleveléért és egyéb ok­mányaiért. A sofőr a rendőri intézkedéstől sem józanodon ki, mert a kamionoszloppal együtt tovább araszolt a vám- ellenőrzésig. Innen visz- szaküldték volna a járművet a kamionparkolóba, de a sofőr ekkor nekiindult a határnak. Szerencsére néhány méter után meggondolta magát... Deák J., Ferenczy Europress A földprivatizáció kellemetlen meglepetése A termőföld privatizációja során kárpótlás címén mintegy kétmillió hektár szövetkezeti tagi részaranytulajdon nevesítése címén továb­bi kétmillió hektár földet mérnek ki az országban. A kárpótlás és a részaránytulajdon kiadása során mintegy kétmillióan válnak új tulajdonossá. A családtagokat is számolva a földprivatizáció az ország lakosságának több mint a felét érinti. Zsámboki SándortóL a Földművelésügyi Minisztérium főosz­tályvezetőjétől megtudtuk, hogy a földhivatalok április végéig 2883 településen 13,5 millió aranykorona értékben, több mint 700 ezer hektár kárpótlásra kijelölt termőföldet készítenek elő árverés­re. Az eddig lezajlott 4221 árverésen 73 ezren jutottak összesen 7 millió aranykorona értékű földhöz. —A privatizáció lezajlása után várhatóan milyen lesz a nagybir­tok és a kisbirtok aránya hazánkban ? — Egyelőre még csak tendenciák látszanak, de máris tapasztal­ható, hogy erőteljesen növekszik a kisbirtokok száma... Eddigi felméréseink szerint a kárpótlás címén visszakapott területeknek több mint a fele megmarad magántulajdonban, a többit az új tulajdonosok nem maguk akarják művelni, hanem felkínálják bérletre eddigi használójának, a szövetkezetnek. A részarány­tulajdonosoknál fordított a helyzet. Azok, akik kihozzák a szövet­kezetekből a részaránytulajdonukat, általában maguk akarják meg­művelni a földet is, esetleg többen összeállnak és kisebb-nagyobb farmszerű területet kialakítva közösen gazdálkodnak. Többségük tőkével rendelkezik, nem félnek attól, hogy problémát okozhat a művelés. — A földtulajdonok rendezetlensége a jelek szerint késlelteti a mezőgazdasági munkákat... — A privatizálástól függetlenül művelni kell a földet, hiszen az hasznot terem. Érthető az új gazdák türelmetlensége: az árverés útján szerzett bevetett földet nem vehetik azonnal a tulajdonukba, hanem majd csak akkor, amikor a régi tulajdonos már learatott. Figyelembe kell venni azonban más jogos érdekeket is: meg kell hagyni azt a lehetőséget, hogy aki vetett, az arathasson. Az új tulajdonosoknak még egy tényezővel kell számolniuk: nem biztos, hogy a zöldleltár kifizetődőbb! — A szövetkezeti földek jelentős részét jelzáloggal terhelték meg... — Valóban. A részarány-tulajdonosok, akik ki akarják vinni a szövetkezetből a földtulajdonukat, nem fogadják el a jelzálogot, hiszen nem is tudtak róla, hogy a téesz vezetősége milyen kölcsönö­ket vett fel és azt a téesz területén milyen táblára terhelték. A minisztérium most méri fel, hogy mennyi jelzálog van ezeken a földeken. Elképesztő összegekkel találkozunk! Hajdú-Bihar me­gyében például 5 milliárd forint van ráterhelve a részarány tulajdo­nokra. Még rágondolni is rossz, milyen eredményt kapunk, ha valamennyi megyét megvizsgáljuk. De a felmérés nélkül aligha találhatunk megoldást a jelzálog gordiuszi csomójának feloldására. Újvári Szántó László: Egy éjszaka a piros lámpás házban Első fejezet - Margó története 7. A harisnyanadrág már csak a bokámig ért, a talpa elszakado­zott és foszlányokban lógott a lábamon. A ciprőt még mindig a kezemben szorongattam, bár a közvetlen veszély valószínű el­múlt. Nem fordíthatott volna vissza már senki és semmi. Fel­vettem volna a harcot magával az ördöggel is. Kezdett erősebben világo­sodni. Enyhén feltámadt a szél, majd apró szórt csepprekben ele­redt az eső. Úgy látszik, minden jó nem jöhet össze. Ennek az esőnek egy évben 365 alkalom kínálkozik arra, hogy essen, de neki front ez a nap, ez a hajnal kellett. Elviseljük, mindent el­viselünk. Száz nap inkább az erdőben, mint egyetlen este an­nak a patkánynak a fedele alatt. Erősödő, majd halkuló zajra lettünk figyelmesek. Megáll­tunk, behúzódtunk egy bokor alá. Csak nem minket üldöz­nek? Nem lehet, ez a zaj nem olyan, mint amikor autóval vagy motorral száguldoznak az erdőben. Ez egy forgalmas út­vonal zaja! Igen, ezek száguldó kocsik. Ahogy tovább halad­tunk, a zaj egyre erősödött. Ez jó jel! Micsoda szerencsénk van! Gyorsan ki az útra és stoppol - junk. Stopproljunk a végtelensé­gig! El innen, minél messzebb! Be egy városba vagy akárhová, ahonnan tovább mehetünk. Ahogy erősödött a zaj, úgy las­sítottuk lépteinket: mi van, ha ezek a száguldozó autók éppren bennünket keresnek, mi meg pront őket stoppoljuk le? Lehet ilyen véletlen? Ki tudja, most már nem szabad kockáztatni. Egy darabig az út szélén lapulva néztük a tovasuhanó kocsikat és egyre azon töprengtünk, le­intsük őket, vagy ne. Nekünk ez most nehezebb kérdés volt, mint a bős—nagymarosi vízmű sorsa. Visszahúzódtunk, nem mertünk integetni. Közben teljesen kivilágoso­dott. Úgy tűnt, pár száz méterre tőlünk az út elkanyarodik az erdőtől. Mező vagy szántó kez­dődhet ott, esetleg ház is lehet arrafelé. Gyerünk, nézzük meg! Először csak óvatosan, lapulva — nehogy az útról észrevegye- nek bennünket —, majd föl­egyenesedve siettünk az erdő­szél irányába. Elmerész­kedtünk az utolsó fáig. Előttünk gyümölcsfák, rét, szántás, vala­mi növényfélé —- hál ’ Istennek, ez lakott hely, biztosan az. Nem mertünk az erdőből kimerész­kedni. Először terepszemlét tar­tottunk. Úgy tettünk, mint a fel- derítők az ellenség állásai mö­gött. Mégiscsak jók voltak vala­mire ezek az örök győzelmet hirdető szovjet háborús filmek. Akaratlanul is ragadt az ember­re belőlük valami. Persze a jó­zan gondolkodás felér egy Ara- fat-szintű szellemi „nagyság­gal”. Hogy jutott eszembe pront most ez a kis gusztustalan em­ber? Nem tudom. Ha már ha­sonlatokat keresek gondolat­ban, mozoghatnék jobb körök­ben is. Mindegy. Mozgó alakot vettünk észre a rét szélén, a gyümölcsfák mellett. Egy férfi — valamit kapirgál. Vetett vagy kalapált, nekünk mind- egy, egyedül van, nem jelenthet veszélyt. Irány a megmentünk! Megleprődött, amikor közeledni látott bennünket. Középrkorú, harmincas férfi, nem kövér, nem sovány, amolyan gazda­kinézetű. Megszólítottam. Mit bántam én, hogy érti, vagy sem amit mondok, majdcsak elmagyará­zom valahogy, mit is akarok. Nem bírtam a könnyeimmel. Gigi pár lépréssel hátrébb egy fának támaszkodva zokogott. Mindketten felszabadultunk, most jött ki belőlünk minden- Talán azért, mert ez az úr őszin­te, barátságos, egyben kérdő arccal figyelt bennünket Igaz emberismeretből az elmúlt he­tekben megbuktam, mégis bíz­tam benne. — Drága uram... bácsi... jó­ember, segítsen rajtunk! Be­csaptak, átvertek. Frankfurtból futunk. Strici... maffia... értse már meg, könyörgöm... Most segíts meg uram, Isten... Ugye, érti, menekülünk, lokál, kupi- mit mondjak még? Ha hazame­gyek megtanulom a nyelvete­ket, ha másért nem, hát azért, hogy meg tudjam köszönni, ha segít nekünk... Bonn... Un- gám... konzul... nagykövet... Bonn... —Á, gút, gút... Nem lelkesen, inkább meg­értőén mondta. Megértett! Hur­rá! Megértett. Elővettem a prén- zemet, a megspórolt márkát. Ha tudná ez a görény, hogy a tőle kaprott prénz a menekülésünket szolgálja... A gazda intett, hogy menjünk utána. Az úthajlattól pár méter­re állt a kocsija. Az autó mellett megállt egy kicsit és elgondol­kodott. Rossz előérzetem tá­madt Meggondolta magát vagy üzletet ajánl? Valamit valami­ért? Szorosabban markoltam a ciprőt. Ha ő is olyan, mint az elődjei, úgy vágom fejbe, hogy nem építi tovább a kapitaliz­must. Élkezdett magyarázni és mutogatni. Elszégyelltem ma­gam, de azok után amin ke­resztülmentünk, talán megbo­csátható volt ennyi bizalmat­lanság. Lehajolt és egy pálcával odarajzolta az útra a mondóká- ját. Mutatta, hogy most hol va­gyunk, majd az autóra bökött és rajzolt egy kört. A közeprébe írta: FRANKHJRT. Úgy lát­szik, ezt az átok helyet újra érin­tenünk kell. Ezután húzott két párhuzamos vonalat, majd újabb kört rajzolt. Abba azt írta: BONN. Nehezen jöttem rá, hogy a párhuzamos vonalakkal a vasutat illusztrálja. Össze­néztünk — bólintottunk. Nem működött jól az időérzékem, rendszertelenül kalandozott a gondolatom, néha értelmet­lenül, üresen, összefüggéste­lenül. Nagyon fáradt voltam. Hosszú autózás után ismeret­len helyen, ismeretlen épület előtt álltunk meg. A frankfurti vasútállomáson voltunk. A szétszakadt harisnyanadrág maradványait már menet köz­ben leszedtem a lábamról. Le­het, hogy a kézitáskámban van másik, de nem foglalkoztam ve­le. A mi jó német segítőnk prénzt kért tőlünk, elvett egy százast bement vele az állomásra, meg­vette a vonatjegyeket majd visszaadta a megmaradt prénzt. Rámutatott a jegyre és azt mondta: Bonn. Ezután bekísért bennünket a pályaudvarra, ahol az induló vonatok táblájára bökve megmutatta, 9 óra 27 prerckor indul a vonatunk Bonn- ba. Elköszönt indulni készült. Megfogtam a kezét őszinte me­legséggel szorítottam meg, kedvem lett volna megcsókol­ni. Rámutattam az autóra és prénzt kínáltam neki a fuvarért. Nem fogadta el. Legyintett, hogy hagyjuk, aztán beült a ko­csiba és elhajtott. Hogy sikerült rátalálni az elmúlt naprok sok konkolya között egy szem bú­zára? Van Isten! Van Isten! Van Isten! — hajtogattam magam­ban. Behúzódtunk egy csendes sarokba és figyeltük az ajtókat, majd kiugrott a szemünk: min­den prercben elhagyott házigaz­dáinkat vártuk. Hátha már ke­resnek bennünket Egyáltalán, észrevették eltűnésünket? Ott elég későn szokás kelni. Lehet hogy még nem tudnak semmit? Bár úgy lenne. Ha mégse, ha már tűvé tették utánunk a kör­nyéket? Ha itt is keresnek min­ket? Ahányszor nyílt az ajtó, mindannyiszor összerez­zentünk. Még fél óra, még húsz prerc, még tíz, még 5 — végre, beszállás. Megkérdeztünk egy vasutast: Bonn? Bólintott Be­szálltunk. Pár prerc múlva a vo­nat lassan, méltóságteljesen ki­gördült az állomásról. Gyerünk, gyerünk, gyorsabban, képzelet­ben valósággal toltam a szerel­vényt. Tizenkét óra, egy óra, kettő... Örökkévalóságnak tűnik a Bon- nig tartó út Mi van, ha ők is itt vannak a vonaton? Ha nekünk eszünkbe jutott, hogy így hagy­juk el Frankfurtot, nekik miért ne juthatna ugyanígy eszükbe? Annyira azért nem hülyék. Ki­hez fordulhatunk segítségért? Körbenéztem a fülkében: két idősebb hölgy, egy diákforma lány és egy procakos, szemüve­ges öregúr. Hogy tudtunk ilyen szar fülkét választani. Ezek ki se merik nyitni a szájukat. Menjünk át máshova vagy ma­radjunk? Mit tegyek, ha benyit­nak, kiabáljak, jajgassak? Az én, mutogatásokból álló német tudásomat két értelmes, jól szerkesztett mondatta] leszere­lik. Ne jöjjenek! Könyörgöm, Istenkém, ne jöjjenek ! A Bonnba érkezés kész meg­váltás volt. Ha eddig megúsz- tuk, most már biztos, hogy meg- ússzuk. Nem jöttek utánunk! Több mint száz kilométer vá­laszt el bennünket Kicsit meg­nyugodtam, bár ettől a fajtától az Északi-sarkon sem érezheti biztonságban magát az ember. Leszálltunk, a kijárathoz ro­hantunk. Teljes biztonságban csak a nagykövetségen érezzük majd magunkat. Milyen jó, hogy Bonnban is van egy kis Magyarország. Nem volt nehéz taxit találni. Ahogy beültünk a kocsiba, lassan levetkőztük a pánikot, csak egy kis szorongás maradt bennünk. Bemondtuk a címet: Ungám konzulátus. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom