Békés Megyei Hírlap, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-17 / 139. szám
írekes megyei hírlapn EMLÉKEZÉS 1993. június 17., csütörtök ^ r-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ In memóriám Havasi István Ünnepre készül a Gyulai Várszínház. Az ünneplők létszáma azonban nem teljes. A vár kapitánya, Havasi István igazgató úr hiányzik. Alig két hónapja hagyott itt minket. Hosszú évtizedes munkája nyomán olyan nyári színházat teremtett, amely mára a magyar színjátszás elmaradhatatlan részévé vált. Régi nyilatkozataiból vett idézetek segítségével igyekszünk feleleveníteni munkásságát s tisztelegni emléke előtt. Szenvedélyes színházszerető és színházcsináló ember volt. Szervező- munkája nyomán 30 éve indult útjára a Gyulai Várban a színház. Olyan színházat hozott létre és működtetett, amely egyedülállóan képviselte és képviseli a mai napig a magyar színházat és drámairodalmat — a magyarság nemzeti értékeit. Olyan drámai műhely működését biztosította a kulisszák mögött, amely lehetőséget adott, segítő kezet nyújtott a kortárs magyar drámairodalomnak is. „A Várszínház művészeti életünk számon tartott alkotóműhelyévé vált” FOTÓ: KOVÁCS ERZSEBET nem kímélte az idő vasfoga. Jól tudta, hogy e színház különleges értékéhez az is hozzá tartozik, hogy a vár falain belül, különlegesen meghatározó környezetben működhet. ,,A várszínháznak évtizedes hagyományai vannak, s éppen ez kötelez minket arra, hogy valóságos, igazi színházat csináljunk, ne csak olyan nyári látványosságot. Létezni kell egy színházi műhelynek, melynek fő vonulata a várudvaron zajlik, ahol olyan drámai műhely van, amely indítékot tud adni a kortárs drámairodalomnak, egy másik művészetnek. Autonóm művészet az is, a színház és az építészet is. Az élettelen kőfalak csak akkor válhatnak hétköznapi életünk mindennapi részévé, ha a kultúra segítségével és közvetítésével megtaláljuk az összetartozását múltunknak, jelenünknek és jö- vőnknek.” Az elmúlt 30 év igazolta: „Legméltóbb helyszíne e történelmi leheletet árasztó téglavár, igazságot-valóságot közvetítő, a múltunkat faggató alkotásoknak.” A három évtized remélhetően mintát szolgáltat az elkövetkezőkre, a megkezdett utat folytató színházcsinálóknak. Muzslai Katalin A várkapitány ,fíZt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha fennmaradásának és továbbélésének okát mindenekelőtt az alapkoncepcióban keressük. Mi valamennyien, akik így vagy úgy kapcsolatban állunk a színházzal, tudtuk, hogy az a vállalkozás, amely csupán a »színházat viszi szabadtérre«, előbb-utóbb megbukik, sikertelenné válik. Az alapkoncepciót itt a játszási hely, a környezet határozza meg. A Gyulai Várszínház szinte kezdettől fogva a történelmi drámák avatott bemutatóhelyévé vált. Miközben hű maradt a saját maga 'által választott profilhoz, volt ereje a buktatókat elkerülve a szüntelen megújulásra. Jó! tudtuk, szükség van erre, hiszen ellenkező esetben a vállalkozás múzeummá merevedik.” A történelmi drámák bemutatóin túl Havasi fontosnak tartotta azt, hogy a várszínház lehetőséget biztosítson a kortárs magyar szerzőknek a történelmi drámák újraformálására, új drámák alkotására. Olyan neves, ma már klasszikusnak számító irdodalmi nagyságokat sikerült Havasinak megnyernie, mint Száraz György, Ke- resztury Dezső, Görgey Gábor, Páskándi Géza, Nemeskürty István, Hubay Miklós, Gyurkovics Tibor, Háy Gyula. ,Miközben kortárs írók és színházművészek segítségével a várszínház a múlt megidézésével választ keresett és keres a jelen és a jövő kérdéseire fokrólfokra művészeti életünk számontar- tott alkotóműhelyévé vált.” ■ 1978 fontos állomás — elismerték a színház önállóságát. S ekkor Havasi úgy gondolta, itt a pillanat arra, hogy a határainkon túl élő magyar anyanyelvű írók, rendezők lehetőséget kapjanak a bemutatkozásra. Tudta, ösztönösen érezte, mi a feladata e nyári színháznak itt, a határmenti térségben. Tudta, s fel merte vállalni — akkor is, amikor ez még nem volt divat — a minden magyarok hagyományait, azt, hogy határainkon túl élő magyarok kulturális kincsei szerves részét képezik magyarságunknak. Harag György rendezése (Székely János Kaligula helytartója) jelentette a magyar nézők és a hazai drámairodalom számára Székely János felfedezését, mely elindítója lett egy olyan sorozatnak, ahol Sütő András Alomkommandója, Háy Gyula Attilája és Mohácsa jelentette a folytatást. S az, hogy valóban rangos műhellyé vált ez a színház bizonyítja, hogy a magyar színházi és irodalmi élet kimagasló egyéniségei adtak tartást, elkötelezett jelenlétet a Havasi István és Sík Ferenc által választott úthoz. A színházszervezésen túl volt még ideje, energiája harcolni a várért. Hiszen a hosszú évtizedek óta elhanyagolt középkori épületet ,,Tapasztalatból tudom, hogy a színházcsiná- láshoz valamivel több kell, mint amennyit a híres Lope de Vega-i felsorolás tartalmaz. Vagy legalábbis parttalanul ki kell szélesíteni egy- egy összetevőjének tartalmát, megannyi tartozékát felsorakoztatni, hogy valóban színház legyen a sok-sok csatasorba állított anyagi és szellemi energia, tettrekészség végeredménye. Látszólag a szabadtéri színházak fényesen bizonyítják Lope de Vega megálmodott színházalapító „kelléktárát”. Sokszor a „három deszkát” el is hagyhatjuk, persze korántsem azért, mert bizonyítani akarjuk, hogy a színházhoz elég „egy szenvedély” és „két szereplő”. A szenvedélyben, a lelkesedésben nem volt hiány mind ez idáig. Különösen nem, ha ebbe beleértjük minden siker egyik legfőbb feltételét, a hivatástudatot, a szívvel, lélekkel, szakmai hozzáértéssel és alázattal végzett munkát. Eltelt 30 esztendő, a Gyulai Várszínház elérkezett jubileumi évadjához. Elgondolkodtató, milyen hatalmas türelem, szervezőkészség, véghetetlen energia kellett ahhoz, hogy évről évre a névtelen nyári szabadtéri játékból az évtizedek során országosan elismert, nagyvonalú, igazi értékeket, hagyományokat teremtő színházi műhely váljon e középkori vár falain belül. Mindig mosolygós tekintete, rendíthetetlen hite hiányozni fog fotó: ilovszky béla Búcsúbeszéd a ravatalnál „Mert elegek nem vagyunk a ház megtartására...” — így kezdte ama egykori gyulai várvédő kapitány, hogy segélycsapatáért esedezzen az ostromgyűrűbe szorított vár felmentésére. Tisztelt gyászoló barátaim, kik Gyula várának újkori kapitányának végső búcsújára egybegyűltetek! Nem hivatali tisztem szólított Havasi István búcsúztatására, hanem a több mint negyedszázados ismeretség és barátság érzése, hogy elköszönjek tőle. Egyetemistaként ismerhettem meg, majd hírlapíróként megannyi közös együttlétünk és színházi este élménye, s most intézményes együttműködésünk nyomán az időnek s az emberi változásoknak oly megrendítő és kifordító természetét tapasztalva, tanúként kell elmondanom: Havasi István kikezdhetetlen emberséggel, megrendíthetetlen erkölcsi következetességgel védte, építette és szolgálta a Gyulai Várszínházát. Szívszorítóan magányos volt ez a vár — írja szép esszéjében Hubay Miklós, ám jelenkori krónikájában azt kell tudatnunk, hogy a 60-as évektől az ősi románkori erőd gyönyörűséges szellemi, közösségi együtt- létek alkalmává formálódott. És éppen Havasi István rendíthetetlen küzdelmeinek köszönhetően. De sokszor volt pedig szívszorítóan magányos Havasi István! Mert ősztől tavaszig egyszemélyes robotosként töltötte évadját, hogy boldog nyarakat élhessenek itt a művészek és a művészetek; népre, fajra, hovatartozandóságra való tekintet nélkül. Ama Simonyi Imre által is említett tépett, rongyos zászlót szakadatlanul varrta, hímezte, hogy Katona, Madách és Szigligeti mellett új magyar művek szülessenek. Hogy színháza életünket, örömeinket, fájdalmainkat adja hírül. Néhány éve csak: a vártól pár száz méterre a drótkerítés és magaslesen posztoló gépfegyveresek őrizték a gettóországot, mégis Sütő András drámájának kiküzdésével a magyar kisebbség jajdulása életté, egyetemes színházi és emberi pillanattá emelkedett a Várszínházban. Mert Havasi kapitány sem emberi, sem földrajzi értelemben sorompókra nem volt tekintettel. Fáradhatatlanul talpalt, kompromisszumokat kötött, diplomáciázott, utazott, tárgyalt, hogy infarktusos gyötrelmek árán is akár színészek, írók, zenészek, táncosok, hivatalosok és amatőrök örömteremtő együttlétben boldog órákat töltsenek a színpadon, a Park Szálló teraszán és a fürdőben, és Gyula annyi bensőséges színházról álmodott házában és terecskéjén. Havasi kapitány hívására évadonként jöttek felmentő harcosok és seregek; magyarok és nem magyarok. Krecsányi gyulai színházát dicsérve, Havasi István és munkatársai által annyi ostromot megélt meg megtartott Várszínházára is Ady- val mondhatjuk: „Kapnak a gyulaiak olyan fényes előadásokat, amilyenekért sok állandó színház közönsége irigyelhetné őket.” Irigyelték — irigyeltük? Igyekezetét, ügyét kísérő lebecsülő mosolyokat, társadalmi és kommunikációs némaságukat gyakran érzékelhettük. Mégis: irigyeltük — mosolyáért. Hogy annyi lehetetlenség, megalázás közepette is őrizte derűjét. Csak most látjuk igazán, milyen áron. A dráma mélységére döbbenünk: izzó, gyötrő arca, a síró ember arcvonása, mintegy az örök színház maszkjaként, a fájdalom pillanatában merül fel előttünk. Hogy élte a drámát. Nemcsak színházi és emberi, hanem társadalmi méretekben is. Ünnepi évadra készül a Gyulai Várszínház — sa nyár pezsgős bódulatában akartuk elmondani jókívánságainkat. Váratlanul siratni való koraisággal kell megvallanunk: ebben a 30 esztendőben a gyulai vár, várszínházi hivatásában, új történelmét teremtette meg. Ilyenképpen tehát nem értékmentés, hanem pusztítás, ha valami kegyeletitudományos mániákussággal faltöredékek utáni kutatás okából a Várszínház falai között nyári estéken nem gyulladhatnak fel a reflektorok. Mindazoknak, akik tudóskodnak a romok között és hivatalosan felügyelik, papírokkal adminisztrálják az építményt, tudomásul kell venniök: műemlék- védelem helyett a gyulai vár sorskérdése — szellemvédelem. Mert a szellem és az emberi méltóság, népek összetartozásának kikezdhetetlen építményévé és intézményévé vált. Itt, legalább most a ravatalnál véglegesen belátássá emelkedjék, a vár: színház, a nemzet színháza, nemzeti színház. Amely Havasi István jóvoltából olyan időkben is őrizte és felmutatta a nemzeti színház vágyképét, amikor már hivatalosan és szakmai kikezdhetetlenséggel leíratott vagy eldöntetett, a szellemi nemzeti színház pedig nincs többé. Drága Pista! Éppen egy hete, délelőtt, sötét ruhában, ahogy annyi premieres péntekünkön betoppantál, s rohanásunk közepette, ünnepi jelenléted figyelmezetetett először: estére fényesítsük ki szívünket. Csak órák múltán kértem bocsánatot, hogy abban a hivatali zajgásban nem üdvözöltelek. De hiszen mulasztásom oly természetes — mentegettem magam —, hogy közöttünk vagy, a baráti együttlét feloldja a protokoll illemszabályokat. Köszönöm megbocsátó mosolyodat. Este még sietően új darabra szövetkeztünk, hogy Hubay Miklós írná meg az Apor-drá- mát Gyulának, de elköszönni már nem tudtam. Munkatársaim mondják: szokott, bájos eleganciával távoztál; „Nem ajánlhatok mást, csak magamat”: Csak magadat? De hisz ez volt a legtöbb! Életedet ajánlottad és adtad az ügyért, a Várszínház megtartásáért. Drága Bajtársam és Barátom! Fogyatkozásunk döbbenetében az elmaradt és immár végső búcsúként Simonyi Imre indulatával tekintek távozó alakod után: „Igen, magyar akartál lenni. Semmi más. Hát ez aztán sikerült, az Úristenit!" Nyugodj békében. Házat, hazát — műszakiak, színészek, színházcsinálók és közönség — a várvédők, az ittmaradottak árva kis serege, nem adjuk fel! Ablonczy László, a Nemzeti Színház igazgatója
