Békés Megyei Hírlap, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-16 / 138. szám
Az igazgató változott, a művelődés maradt „Szeretnék rászolgálni a bizalomra” A Mezőkovácsházi Művelődési Központ—az igazgató nyugdíjba vonulása után — közel egy évig működött megbízott vezető irányításával, miközben a helyi önkormányzat pályázat útján próbálta betölteni a megüresedett pozíciót. Végül, több jelentkező közül Virányi Pállal, az akkor még Szegeden élő szakemberrel kötöttek szerződést. Az új igazgatóról sokféle mendemonda kelt szárnyra, amelynek hátterét bizonyára mozgalmas életútja szolgáltatta. A tényekről pedig ki sem beszélhetne hitelesebben, mint maga az érintett. — Kicsi gyerek korom óta szerettem a kulturális munkát — mondja Virányi Pál bevezetőként. A negyedik osztályban jegyet árultam az ifjúsági és gyermekelőadásokra, az úttörőben pedig minden mozgalmas dologban részt vettem. Irodalmi színpad tagja is voltam, ahol egy nagyszerű magyar tanárom volt. Itt kezdődött minden. Szegeden jártam középiskolába, majd a Bebrics Lajos Közlekedési Szakközépiskola könyvtárának lettem az ifjúsági vezetője. Segítettem Varga Sándor tanár úrnak, akitől tulajdonképpen a könyvtárszakmát tanultam. Igazából jogász akartam lenni, de csak 3 évi kemény munka után jutottam be 1979-ben az egyetemre. Előtte történt még, hogy édesanyám meghalt, apám pedig nehéz munka mellett — amelybe bele is rokkant — nem tudott ellátni. Állami gondozásba kerültem, de 18 éves koromban megfogadtam: „nekem nem vágják a fejemhez,hogy lelenc. Nem kérek az állam támogatásából”. A megyei ifjúságvédelemnél fel- mondtam a gondozást, amelynek egyenes következménye lett, hogy nem támogatták a továbbtanulásom. Az akkori osztályfőnököm, Faragó Pé- temé „járta ki”, hogy nem küldtek el az iskolából. Leérettségiztem, majd jelentkeztem a jogra. És ekkor közbejött 2 év katonaság. Pályamódosítással 1983-ban a Csongrád megyei Forráskútra kerültem népművelőként. Ekkor 26 éves voltam és nagyon büszke a munkámra. A törvény szerint diploma nélkül nem lehetett volna, de egy rendkívüli intézkedés kapcsán, a megye beleegyezésével 1984-ben kineveztek intézményvezetőnek. Politikai okok miatt konfliktusom támadt a megyei tanácsnál. Egy év múlva Szabolcs megyébe, Szamosszeg községbe kerültem. Másfél évig dolgoztam ezen a szép kistelepülésen igazgató és könyvtárosként. — Itt tehát jól érezte magát mind szakmai, mind emberi oldalról. Mégis újra változtatnia kellett. Miért? — Erős igazságérzetem és szigorú szakmai kiállásom sok konfliktus forrása volt. A költségvetést különösen fontosnak tartottam, így néha hangos szóváltásra is sor került. Fél évig helyettesítettem Nyírcsaholy községben, majd pedig nevelőtanárként Nagydobosra kerültem egy megyei intézménybe. 1987 októberében Ópályiban lettem intézmény vezető és könyvtáros. Itt töltöttem a leghosszabb időt: 3,5 évet. — Mi történt a rendszerváltáskor? — Pénzhiányra hivatkozva felállítottak a székemből. Hat hónap munkanélküliség kö„Minden művészeti ágban karoljuk fel az amatőr művészeket. Különféle stúdiók létrehozásával egyfajta tehetséggondozást szeretnék megvalósítani” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET vetkezett, miközben megszereztem a diplomát. 1991-től vállalkozó lettem kulturális szolgáltató, idegenforgalmi és kiskereskedelmi profillal, de ez szakmailag nem elégített ki. Szeged-Szőregen népművelői állást kaptam, de ’92. december végén várospolitikai érdekekből félre kellett állnom. Pályázatokat írtam az ország minden részébe és végül a mezőkovácsházi önkormányzat ajánlata tűnt a legkedvezőbbnek. A természetes szakmai presztízs mellett munkámmal szeretnék rászolgálni erre a bizalomra. Rengeteg tervem van. —Említene néhányat? — Megpróbálom megszerezni a volt úttörőtábor kezelői jogát, ahol hangversenyeket, nyári színjátszó és zenei fesztiválokat, filmvetítéseket rendeznénk. Szeretem a fiatalokat és az időseket, így tervezem — különféle stúdiók létrehozásával — felkarolni az amatőr tehetségeket. Mert menedzselni egy-egy művész vagy csoport rendszeres fellépési lehetőségeit (megyén kívül is!) többet jelenthet, mintha 3 évig egy teremben gyakorol. A művelődési központot még nyitottabbá kell tenni, becsalogatni az em-be- reket, csoportokat, valamint egy ötletbörzét szervezve felmérjük, még mire van igény. A ház legyen minden művészeti ág otthona, emellett ingyenes szolgáltatásokat is biztosítson. A szaktanfolyamok, akciók, klubok, táncos szórakozási lehetőségek — amit még bőven sorolhatnánk — mind fontos a programjaink alakításában. Nagy álmom például egy ifjúsági fúvószenekar és egy majorén csoport megalakítása. Tudom mindez pénzbe kerül és nem megy máról holnapra, de céltudatosan előre haladva sokminden megvalósítható. Itt egyetlen szempont lehet csak: az ember. Halasi Mária Románia nemcsak Funarokból áll Hajnalodott, amikor Ion, a román gazda egy baltával állított be magyar szomszédjához, Istvánhoz. — Azért jöttem, hogy megöljelek — mondta tömören. István szemei tágra nyíltak a meglepetéstől: — Olyan jóban voltunk eddig! Mi történt? — Ti, magyarok megöltétek Mihai Blasut. — Dehát annak már 400 éve! — védekezett a magyar szomszéd. — Igen, de nekem csak most mondták meg. Ezt a viccet Szász Zoltán történész mesélte el a magyarországi románok kis közösségének, amikor a közelmúltban a községi könyvtár meghívására Méhkerékre látogatott. Mindenki értette a tréfát, mindenki nevetett. Sajnos túl a könyvtár falain, túl a határokon még nem ilyen oldott a helyzet. Mindkét nép között akadnak olyanok, akik gyanakodva ügyelik, mit mond és cselekszik a másik, hogy azután ideológiákat gyárthassanak annak „gonoszságáról, elvetemültségéről”. Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa nem kevesebbre vállalkozott, mint a román nép ideológiáktól mentes történetének megírására. Az ünnepi könyvhét alkalmából napvilágot látott művének címe: A románok története. „Néhány volt történész kollegámtól már megkaptam, hogy nézeteimmel, látásmódommal nem képviselem elég jól a magyarságot. Szerencsére, sokan gondolkodnak hozzám hasonlóan” FOTÓ: FAZEKAS FERENC Két kakukktojás a szláv „tengerben” Szász Zoltán szerint a két nép közötti feszültséghez (túl a napi konfliktusokon) az is hozzájárul, hogy egyik oldalról sem ismerik kellőképpen a másik nép hiteles, tényszerű történelmét. Szász Zoltán ezt a hiányt kívánta pótolni (legalábbis az egyik oldalról) akkor, amikor elhatározta, hogy megírja a románság rövid történetét. A méhkerékiekkel történt beszélgetés során elmondta, hogy művében az alapvető információk mellett igyekezett olyan epizódokat kiemelni, amelyek a mai napig is vita tárgyát képezik a román és a magyar történészek között. Itt van mindjárt a románok eredetének kérdése. A román történészek szerint őseik már a római hódítások idején a Havasalföld és Dél-Erdély területén éltek. Ezt nevezzük kontinuitás vagy dákoromán elméletnek. Ezzel szemben a magyar (és német) történészeknek az a véleményük, hogy a románok is ugyanolyan „bevándorolt” nép, mint a magyarok, csak éppen ők néhány évszázaddal később és a mostani szerb területekről érkeztek a mai helyükre. Természetesen mindkét magyarázat mögött ott állhat a nacionalizmus. A dákoromán elmélet azt sugallja, hogy a románságnak ősi jussa a mai Románia egésze, míg a másik elmélet ezt a dicső történelmi múltat igyekszik megkérdőjelezni. De nézzük, mit mond erről Szász Zoltán! Mindenekelőtt leírja mindkét elméletet, majd azt mondja: Teljesen mindegy, hol alakult ki a románság. Nem aszerint jár valakinek több vagy kevesebb az ősi kenyérből, hogy kinek szebb a története. Ha bárki el akarná foglalni Erdélyt, az akkof is megtenné, ha van dákoromán elmélet, és akkor is, ha nincs. Egy a lényeg. A szláv „tengerben” évszázadok óta egymás mellett él két nem szláv nép: a magyarság és a románság. Európában nincs még két olyan nép, amelyik ilyen nagy területen érintkezne egymással, mint ez a kettő. Nem csoda, hogy a történelem során számos konfliktus keletkezett e szomszédság kapcsán. Ideológiához történelem A románság középkori története annyira összetett — mondta Szász Zoltán —, hogy abban bőven talált önigazoló példát a későbbi román és a magyar nacionalizmus egyaránt. De ezekben a történetekben megintcsak nem az ideológiákat kell(ene) látni, hanem a történelmi epizódok valódi mozgatórugóit. A legnagyobb baj azonban éppen az, hogy az egyszerű emberekig vagy az iskolapadokig olykor csupán az ideológia jutott el a mindent megmagyarázó tények helyett. A román történelem például szégyelli, hogy a moldvai és a havasalföldi vajdák a középkori magyar királyok határőr vazallusai voltak, ezért aztán keresték a „dicső” példákat arra, hogyan küzdöttek az önállóságuk megőrzéséért a román vajdák, és hogy hány magyar támadást hárítottak el sikeresen. Tény, hogy nagyon sok összecsapás volt a vajdák és a magyar uralkodók között, de ennek minden esetben konkrét, és nem a fenti ideológiának megfelelő általános okai voltak. A vajdák gyakorlatilag független uralkodók, akiket azonban szoros kötelék fűzött az erősebb magyar államalakulathoz —- ez a valóság. Drakula „rémtettei” Sem a magyar, sem a román történetírás nem mentes attól, hogy egy-egy történelmi epizódot a maga szájíze szerint „adjon el” a saját népének. Ezért fordulhatott elő, hogy Mátyás király és Stefan cel Mare moldvai vajda hírneves ütközetéről az egyik történelemkönyv azt állítja, hogy az a moldvai vajda győzelmével végződött, míg a másik szerint Mátyás tért haza győzedelmi zászlókkal. Vagy: Vlad Tépésről, a román történelem egyik legjelentősebb alakjáról egyes leírások azt állították, hogy 100 ezer embert húzott karóba egyszerre. Nos a Te- pes, akiről később Drakula alakját mintázták, valóban kegyetlen, idegbeteg ember volt, de ez az állítás óriási túlzás, hiszen a vajda serege öt-hat- ezer embernél soha nem volt több, így fizikai képtelenség lett volna velük ennyi ellenséget karóba húzatni. Vagy ott van Michail Viteazul vajda, akitől a románok az egységes Románia gondolatát származtatják. Tény, hogy a vajda elfoglalta Erdélyt, de ennek is praktikus okai voltak. Michail Viteazul meggyőződéses törökverő volt, aki úgy gondolta, mint erdélyi fejedelem nagyobb hatalommal bír majd a török ellen. Avram láncú alakja pedig a magyar nacionalisták számára ad jelentős érveket, hiszen „rémtetteiről” vé- ge-hossza nincs történeteket kreálhatnak. Szóval lehet számolni az áldozatokat mindkét oldalon, és lehet történelmet elbeszélni saját „szájíz” szerint, csak éppen értelme nincs, hogy a XX. századi problémákat innen „vezessük le” — mondta minderről Szász Zoltán. A vasgárda és a nyilasok A Trianon utáni történelemnek mindkét oldalon hasonló állomásai vannak, de a csúcspontok eltérnek egymástól. Szász Zoltán itt elsősorban a két ország fasiszta mozgalmait, a zsidókérdést és a szovjet politikához való viszonyt elemzi. Mint mondta, Romániában II. Károly király 1938- ban felszámolta az igen jelentős erőt képviselő vasgárdát, majd a 40-es évek elején Anto- nescu végleg szétzúzza a fasiszta mozgalmat az országban. Magyarországon éppen fordítva játszódik le mindez. A nyilas mozgalom kezdetben jelentéktelennek tűnik, mígnem 1944-ben, a német megszállás idején a nyilasok átveszik a hatalmat. Hasonló a helyzet a zsidókérdéssel kapcsolatban. A német újságok 1942-ben arról cikkeznek, hogy Romániában hamarosan megindul a zsidók deportálása, ám Antonescu még ugyanebben az évben váratlanul leállítja ezt a kérdést. Ezzel szemben Magyarországon a 30-as évek végén nagyon enyhe zsidótörvények látnak napvilágot, ám a helyzet egyre mérgesebb, és ’44-ben már egész zsidótömegeket deportálnak. Ugyanilyen fordítottan jelentkezik a két ország Szovjetunióhoz való viszonya. Románia kezdetben erősen kötődik a sztálini politikához, minden román történelmi epizódban igyekeznek orosz szálakat felfedezni. Az ’50-es években már elkezdődik a csendes szovjetellenes politizálás, majd Ceausescu alatt végleg függetlenednek a Szovjetuniótól. Magyarország éppen fordított utat jár be. S hogy mit bizonyít mindez? Például azt, hogy mindkét nép ugyanazon külső hatásokra hasonlóképpen reagál, ám ahogy az az életben is lenni szokott, egyszer az egyiknek alakulnak szerencsésebben a dolgai, máskor a másiknak. A méhkeréki találkozó utolsó félórájában az olvasók kérdeztek Szász Zoltántól. Töb- ' ben arra voltak kíváncsiak, vajon hogyan lehetséges, hogy az ’50-es években példaértékű volt a kapcsolat a két ország között. A történész szerint ez elsősorban a határok átjárhatatlanságának volt köszönhető, ami miatt nem kerülhettek hosszabb megvitatásra a problémás kérdések, és a Ceausescu-féle nemzetiségi politika a magyar veszedelemről is csak később, a 70-es években bontakozott ki. A szálka ne legyen gerenda! A következő kérdés az volt, vajon a bennünket évszázadokon át iga alatt tartó törökökkel miért jobb a kapcsolatunk ma, mint a románokkal. „Rég volt, messze vannak és rettenetesen kedvesek velünk — válaszolta Szász Zoltán. — A bulgárokkal azonban, akikkel ők is évszázadokon keresztül egymás mellett éltek, már nem ilyen jó a kapcsolatuk. Nyilván ott több volt a konfliktus, ahogy a magyaroknak is a románokkal.” Egy olvasó arról érdeklődött, nem tart-e attól a történész, hogy a könyvét hasonló rosszindulattal fogadják ma Romániában, mint a néhány éve megjelent Erdély köteteket. „Néhány évvel ezelőtt a nacionalista román politikának kapóra jöttek az Erdély kötetek. Ezzel bizonyították, hogy Magyarország »románellenes« politikát folytat, mert mint mondták, Erdély Románia része, hogy lehet arról »külön« írni!? Úgy gondolom, ma már tökéletes sajtó- szabadság van Romániában, és ezért ugyanaz már nem következhet be. Legfeljebb érdektelenül elmennek mellette.” Szász Zoltán végül így összegezte az elmondottakat: — A jó történész nem engedi, hogy a politika kihasználja a történelmet, ezért úgy igyekeztem megírni ezt a könyvet, hogy azzal ne a viták élezését szolgáljam. Az igazi gondok mindkét nép esetében ugyanazok: a privatizáció, a mező- gazdasági nagyüzemek, a szénbányák... Erre kell figyelni. S bár a politika, ha itt kudarcot vall, hajlamos előhúzni a pakliból a nemzetiségi kártyát, azért nekünk vigyázni kell, hogy a szálkát szálkának és ne gerendának lássuk. És ha Funar rossz polgármester is, tudnunk kell, Románia nem csak Funarokból áll. Magyar Mária
