Békés Megyei Hírlap, 1993. május (48. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-08-09 / 106. szám
1993. május 8-9., szombat-vasárnap © A íSrékés megyei hírlap hétvégi magazinja Mondták... Nagyon nagy híve vagyon a közéletben a demokráciának, a népuralomnak, de ezt furcsa módon, vagy nem is olyan furcsa módon, nem vonatkoztatom a színházra. A színház nem működtethető népszavazással, lehetetlen lenne, hogy szavazással döntsék, döntsük el a szereposztások alkalmával, ki milyen feladatot kapjon vagy hogy szavazással döntsük el, kinek mennyi legyen a fizetése. Innen már csak egy lépés lenne, hogy szavazással döntsük el: az egyes jelenetekben a színész mit csináljon, hogyan vigyorogjon, honnan jöjjön be. (Darvas Iván színművész) Egerszegi Krisztina féléves pihenő után most kezdett el ismét úszni. Az egykori csinos „kislány”, Egérke ma már kész nő. Első ránézésre akár manöken is lehetne. Beszédes szemei, mosolygós arca, kiváló alakja harmonikus egyéniségről vall. Krisztina 174 cm magas, 54 kg, s ha teheti, szereti az édességet. Versenyidőszakban sportosan öltözködik, leggyakrabban farmerban és pulóverben jár. Kedveli a nadrágot alkalmai viseletként is. Legújabb ruhái a Monarchiából valók. Kevés ideje marad öltözéke összeválogatására, ezért szereti, ha egy üzletben mindent megtalál. Az természetes, hogy legkedvesebb ruhadarabja az úszódressz! (Ez a Divat) Az a fontos, hogy képeimmel az emberek helyett el tudjam mondani az élet igazságait. Mindenki az igazságra törekszik... legbelül. (Kokas Ignác festőművész, Ez a Divat) Békési tallózó Felismerései nyomán vált lehetővé az új, egyesített téridő mértékrendszer bevezetése, amit a Nemzetközi Méterbizottság 1983. évi konferenciáján — Bay Zoltán életművének mintegy megkoronázásaként — mondott ki: ,,A méter annak az útnak hossza, amelyet a fény 1/299792458 másodperc alatt vákuumban megtesz." A „fényre szabott” méterrel, a radarcsillagászat alapkövének letételével mindörökre beírta nevét a tudományok történetébe. (A Gyulavári születésű Bay Zoltánról — Heti Magyarország) Fürkésző A Gyulára látogató idegen kétkedéssel fogadja, hogy a síkvidéki gyulai várnak valaha is startégiai jelentősége lehetett. Az itt élők jól tudják, hogy az erődítményt egykor — már építése idején — a Sarkadi tó, valamint a Körös különböző ágai vették körül, olyannyira, hogy tavasszal és ősszel csaknem megközelíthetetlen volt. A gyulai vár a XVI. században Magyarország egyik legerősebb építménye volt, Erdély és a Tiszántúl határán, szemben a törökkel. Békés, Zaránd, Arad és Ternes megyék sorsa a vár megvédhetőségétől függött. Memento Kovács Erzsébet felvétele Halló! Beszélgessünk! — Halló, jó napot kivártok, Tóth Ibolya vagyok, a Békés Megyei Hírlap munkatársa. Farkas Endrét keresem Gyo- maendrődön. — Itt Farkas Endre. Parancsoljon! —Egy kis beszélgetésre szeretném kérni, mégpedig arról, hogy örökké sietünk, rohanunk, és közben az igazán fontos dolgokra nem jut idő. — Valóban, magam is mindig rohanok sajnos. A hobbim a horgászat, úgy igyekszem, hogy tudjak rá időt szorítani, de nem megy könnyen. A ház körül mindig volna mit csinálni, de örülök, ha a legfontosabbakat el tudom látni a munka mellett. Tudja, a megélhetés... — A telefonkönyvben az áll a neve mellett, hogy órás. Úgy gondolom, ez nem egy ,,rohanás” szakma, inkább csendes, nyugalmas. — Hosszú idő után visszaadtam az ipart. Tizenkilenc évig voltam kisiparos, a szakmámat most is szeretem, de abból már nem lehet megélni. Jöttek az olcsó kvarcórák, ha elromlik, vesznek újat, nem volt annyi munkám, hogy megéljek. Ráadásul a kiadások megnövekedtek. Majd ha mások lesznek a szabályozók, lehet, újra kiváltom az ipart. —Akkor most mivel keresi a kenyerét? — A kőolajkutatókkal járom az országot, mint geodéta. —Ez aztán a váltás! A csendes órásműhely után az örökös vándorlás! — Hát, távol áll a szakmámtól, az biztos. Most például Nagykanizsán vagyunk. Viszont egy hét munka után egy hét szabad! — Visszatérve beszélgetésünk eredeti témájához, véleménye szerint mi lehet az oka, hogy soha semmire nincs elég időnk? — Azt hiszem, hogy a munka, a pénz utáni örökös rohanás, a félelem a munkanélküliségtől, ez annyira lefoglalja az embereket, hogy egymásra már nem tudnak figyelni. Mindenki el van foglalva a maga bajával. Itt a nagy szabadság, mégse az igazi, mert nincs meg a lehetőség. Ha napi nyolc órában elő lehetne teremteni a rendes megélhetésre valót, biztosan máshogyan élnénk, egymásra több idejük jutna az embereknek. „Megtiszteltetés számomra, hogy ilyen nívós népdalversenyen zsűrizhettem, amelyet Erkel Ferenc tiszteletére rendezett Gyula városa. Mondhatom őszintén, hogy méltó volt Bartók és Kodály szelleméhez, aki feltarisznyáit bennünket ezer esztendőre! Ahogy Sütő András is mondja: »aki nem tud énekelni, bizony nagyon szegény ember — még ha tele van is forintokkal a ládája!« Szeretettel, köszöntéssel: Faragó Laura”. E sorok írója Faragó Laura koncerténekes Hatvan éve ment el Krúdy Gyula A Szindbád megálmodója, Krúdy Gyula író, hírlapíró 1878. október 21-én Nyíregyházán született, és hatvan esztendeje, 1933. május 12-én halt meg. Szind- bád-sorozatával, főként annak első kötetével, A vörös postakocsival óriási közönségsikert aratott. Több mint ötven regényt, mintegy háromezer elbeszélést, hét színdarabot és több ezer cikket írt. Az alábbiakban az „Addig ér az ember valamit, amíg a szüleje él” című Szindbád-történetből idézünk: Szindbád, ez a nevezetes kalandor, azon a napon, mikor a haja olyan fehér lett, mint egy dérlepte fa, amelyre többé egyetlen fekete varjú sem telepedik, még egyszer útrakelt, és fölkereste édesanyját, hogy végre kedve szerint kisírja magát... — Csakhogy itt vagy! — mondta a kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, aki mindig kormos volt, mert folyton a tűznél kellett állongania, hogy éhes gyermekeinek leveskét főzzön. — Csakhogy eszedbe jutott a főztem! — ismételgette lelkendezve, amint megint csak a tűzhöz igyekezett, mint egész életében mindig, ha valamelyik gyerekét megpillantotta. A jégmadár-fejű, régi fényképalbumból előlépett Szindbád elérzékenyülve nézegette a szobában fel és alá mozgolódó ócska szoknyát, mintha valamely láthatatlan szél, az anyai szeretet hajtogatná. Aztán egy zsámolyra ült, amelyre gyermekkorában szokott telepedni, ahonnan anyja szépséges arcában és szépséges mesemondásaiban gyönyörködött. — Hallom, hogy kártyát szokott vetni a parasztoknak — kezdte egy sóhajtásnyi szünet után Szindbád. — Tán nekem is tudna valamely jó tanácsot adni. A kis fazék nevetve pöfögött, mintha örülne a lángnak, amely ismét bekormozza: — O, a vetőkártya csak amolyan bolondság, parasztoknak való mulatság. A füveim, a teáim sokkal többet érnek, mert magamon próbálom ki előbb. Nem fáj tán a gyomrod? Nem hasogat a lábad? — A szívem — felelt egyszerűen Szindbád... — ................................ N F ekete fehéren Tojástánc Dagad a piac, egyre dagad. Már-már vásárnak nézné az ember, annyian vannak. Jönnek az árusok, hozzák kis kosárkában a portékájukat, hátha sikerül belőle valamit pénzzé tenni. Autó autót ér, a kofáknak is alig jut hely. A szokásos hetipiacra akár kitehetnék a táblát: Megtelt! A baromfi- és tojásfelvásárlónál hosszú sor kígyózik. Ki harminc, ki ötven, ki nyolcvan tojást tartogat a kosarában és kínál eladásra. Kettő ötvenért adnák, ha vennék. De nem veszik. „Nem kell — mondja az átvevő —, ám ha kellene se tudnám átvenni, mert nincs tálcám”. A felforrósodott, pattanásig feszült légkörben az asszonyoknak csak arra van fülük, hogy nincs tálca. Szaladnának haza hamarjában, hogy hozzák otthonról a kamra mélyén heverő papírtálcáikat: a tojás mégsem maradhat a nyakukon. Az átvevő azonban „megálljt” int: maradjanak, ne menjenek sehová. Se tálcával, se tálca nélkül nem tudja átvenni tőlük a tojást. Az asszonyok alkudoznának. Már adnák két forintért, talán kevesebbért is, de a tojás nem kell! Nehezen értik meg, hogy ingyen sem kell. Vigyék ahova akarják, vagy — pestiesen szólva — kenjék a hajukra. Morgolódnak egy darabig, szidják a kormányt meg a minisztert, aztán egymást kezdik heccelni, hogy földhöz kellene vagdosni a tojásokat vagy beleborítani az árokba és megtaposni, táncot járni rajtuk. Tojástáncot — szó szerint. Végül belátják: semmi értelme. Füstölögve ugyan, de hazamennek. Egyelőre nem tudják, mit kezdjenek a piaclátta tojásokkal. Alighanem a jószágokkal etetik fel. Még mindig jobb, mintha rájuk zápulna. És még mondja valaki, hogy nem élünk jól. Csak a gazdag országok engedhetik meg maguknak, hogy a tojást a jószágokkal etessék fel... Árpási Zoltán
