Békés Megyei Hírlap, 1993. április (48. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30-05-02 / 100. szám
] MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM 1993. április 30.-május 2., péntek-vasárnap Nekem már lőttek „Nem szabad elkeseredni, örüljenek az életnek!” Három évtizeddel ezelőtt, 1962. december 28-án milliók figyelték a képernyők előtt a Ki mit tud? elődöntőjét. Az egyik műsorszámban Tiborc panasza, majd Verdi Misere- réje és még további operarészletek hangzottak el híres művészek hangjának utánzásával. A helyszínen a siker, majd másnap a televízió székházában a botrány leírhatatlan volt. Szegedi Molnár Géza így emlékezik az akkor történtekre: — Az Operaház hivatalosan kérte, hogy tiltsák le a műsoromat, mert becsületsértő, erkölcsromboló, a megidézett művészeket személyiségükben sérti a paródia. Az első tehetségkutató versenyt abszolút győztesként nyertem meg, egyebek között Mezey Mária, Honthy Hanna paródiájával. — A korabeli sajtó egyik legtalálóbb jelzője szerint Szegedi Molnár Géza ,,a férfi Y ma Sumac”. — A híres énekesnőhöz hasonlóan négy oktávot tudok kiénekelni. Ezért is gondoltam arra, hogy a továbbiakban a világot jelentő deszkákon keresem meg a kenyerem. A működési engedély zsűrijének viszont nem ez volt a véleménye. Eltanácsoltak: jövőre ismét próbáljam meg! Építészmérnöki diplomával a tarsolyomban a szegedi színházhoz szerződtem, ahol szerepek sokaságát játszottam. A szerencse Komlós János személyében szólt közbe, ő hívott vissza a fővárosba, a Mikroszkóp Színpadra. És attól kezdve, amibe fogtam, minden bejött... Már az ország egyik legnépszerűbb művésze volt, amikor 1985 szilveszterére Izraelbe indult vendégszereplésre. A bécsi repülőtéren terroristák eltévedt golyója találta el... Azóta is deréktól lefelé béna, csak tolókocsival tud közlekedni, fájdalmak kínozzák. — „Nekem már lőttek” címmel írtam meg pályám történetét. Bodrogi Gyulának köszönhetően a közönséggel a Vidám Színpadon találkoztam újra, ahol azóta is fellépek. Örülök, hogy a közönség nem felejtett el, s ma is mosolyt tudok csalni az arcokra. Nemrégiben felkértek, hogy vegyek részt a hátrányos helyzetűek, a hozzám hasonló mozgássérültek és a kispénzű nyugdíjasok utazásának támogatására létrehozott alapítvány munkájában. Boldogan vállaltam, mert hiszek abban, hogy valóban mindenkinek esélyt kell adni a teljes élethez. A kuratórium elnökeként csak egy tanácsot adhattam: nem szabad elkeseredni, örüljenek az életnek! A fénynek, mindennek a világon! sz. M., FEB „Hiszek abban, hogy mindenkinek esélyt kell adni a teljes élethez.” Lipcse után a következő állomás a bécsi Staatsoper Szabó Borisz Godunovot rendez Újra operát rendez az Oscar-díjas magyar filmrendező Szabó István a Tannhäuser rossz emlékű párizsi színrevi- tele után megfogadta, hogy nem fog többé rendezni operát. Ám nem telt el tíz év, s Lipcsében, a fennállásának 300. évfordulóját ünneplő városi operában az ő elképzelésének megfelelően mozog az „orosz nép” a színpadon. Az Oscar-díjas magyar filmrendező Muszorgszkij Borisz Go- dunov-ját rendezi a szász városban, a próbák februárban kezdődtek, premier a hét végén, szombaton lesz. Mint a Der Spiegel hétfőn megjelent számában írja, Szabó visszatérése felizgatta a német médiumokat, már az első zongorás próbán egy tucat televíziós kamera követte a mester minden mozdulatát. „Örülök, hogy látok itt néhány kamerát” — mondja a felvevőgép mögött naggyá vált filmkészítő jóságos szarkazmussal —, s halkan hozzáteszi: „vicces lenne, ha éppen nekem volna kifogásom a kamerák ellen” — festi le a Der Spiegel a próbák egyik jelenetét. Szabó „csipetnyi hervatag k.u.k.-bájjal demonstrálja a próbákon a decens magatartás magasiskoláját”, s halk zsörtö- lődéssel veszi tudomásul, hogy „a televíziósok hatalmi jelvényeikkel mindenütt ott vannak”. Ugyancsak a hamburgi hírmagazin pletykálja el, hogy a lipcsei opera intendánsa, Udo Zimmermann eredetileg Andrzej Wajdát akarta felkérni a Borisz Godunov betanítására, de a lengyel filmrendező nem vállalta a felkérést, s helyére Szabó ugrott be szívesen. A párizsi Tannhäuser-rende- zés viszontagságait Szabó István a Vénusz-filmben örökítette meg, s hogy 1984-es fenyegetőzése nem volt túlságosan komoly, jelzi: Lipcse után a következő állomás valószínűleg a bécsi Staatsoper, „egy valódi bolondokháza”, ahol Verdi Trubadúrjának rendezésére kérték fel. Az opera egyszerre taszító és delejesen vonzó világáról nem változott meg a véleménye: „Mindenütt marakodások és hatalmi harcok. Mindenütt roppant barátságos emberek, késsel a hátuk mögött”. Itthoni látogatóban Róna Viktor Anyák napi beszélgetés József Etelkával A mamáról - prózában Sokan azt mondják róla: a hazai balettművészet utazó nagykövete. Ritkán van idehaza, akkor is csak rövid ideig. Most alig egy hónapot tölt Magyarországon Róna Viktor. — Dolgozni vagy pihenni jött haza? — Természetesen dolgozni. A Csipkerózsika koreográfiáját én állítottam össze, kicsit fel kellett frissíteni a régi előadást. Új, tehetséges fiataloknak szeretnék bemutatkozási lehetőséget teremteni, mert meggyőződésem, hogy egy-egy darabban több művésznek kell fellépésre készen állnia, hogy a színház vezetésének lehetősége legyen akár a repertoár darabon belül is némi frissítésre. A balett kegyetlen életforma, bármikor közbejöhet egy sérülés is, a beugrásnál színvonalasabb, ha ott a tartalék szereposztás. —A Budapestre látogatón. Erzsébet angol királynő is ezt az előadást szeretné megtekinteni... — Őszintén örülök ennek a megtiszteltetésnek. Azt hiszem, ebben az előadásnak is van némi szerepe: a budapesti Csipkerózsika híre talán a Buckingham palotába is eljutott. A lehető legjobb előadásra készülünk. — Ha nem tévedek, On már találkozott a brit uralkodóval. — így van. Éppen 31 esztendeje annak, hogy Dame Mergot Fonteyn partnereként a Royal Academy gáláján táncoltam. Akkor bemutattak a királynőnek. De hát harmincegy év nem kis idő. Talán már nem is emlékszik rám. Azóta biztosan számtalan művésszel találkozott. —Mit ír elő az ilyen találkozásra az angol protokoll? — Szinte mindent szabályok írnak elő. Milyen mélyen kell meghajolni, hová tegye az ember a kezét, amikor az uralkodó előtt áll, mikor szólalhat meg, mikor nem. — Másként kell viselkednie a táncosnak és másképp a koreográfusnak? — Már csak azért is, mert ezúttal az Operaház bejáratánál az igazgató és a balettigazgató társaságában én fogadom. Természetesen szmokingban leszek és ebben másképp mozog az ember, mint amikor az előadás végén jelmezben vezetik a királynő elé. — Fogadást is adnak az uralkodó tiszteletére4 —A szünetben a Vőrös Szalonban. Egy szűk körű protokoll vendégkörnek. — Talán beszélgetni is fog II. Erzsébettel? — Csakis akkor, ha ő megszólít. Nagyon örülnék, ha erre sor kerülne. Amikor a királynő részt vesz valamilyen fogadáson, az udvartartásából valaki- nak az a feladata, hogy bemutassa a jelenlévőket. Talán megemlítik rólam is, hogy már találkoztunk, hogy a legendás Fonteyn partnere voltam..., hogy műsorom volt a BBC- ben... — Hová készül a budapesti „vendégszereplés” után? — Japánba utazom, vissza a tokiói baletthez. Maurice Bejárt új darabot készített a számunkra, nehéz hónapok várnak ránk. Ősszel vendégjátékra indulunk Európába. —És Budapest? — Sajnos kimarad a programból. A magam részéről mindent előkészítettem, de az Opera olyan magas árat kért a fellépésért, amit már a japánok sem tudtak megfizetni. László Zsuzsa, Ferenczy Europress Arizona Színház — névváltozás Törőcsik Mari, az Arizona Színház igazgatónője pályázatában rögzítette, hogy új, prózai színházát Művész Színház elnevezéssel szeretné működtetni. Folytatni akarja az 1945 és 49 között Apáthy Imre és Várkonyi Zoltán által vezetett legendás hírű Művész Színház hagyományait. Kelet-európai zsidóság a XX. században A varsói felkelés nem volt hiábavaló az eleve bukásra ítélt népi felkelések sorában. Az első példa, ahol több tízezer zsidó tudatosan vállalta a reménytelen harcot a rejtett remény jegyében—mondta Ha- nák Péter történész a varsói gettófelkelés 50. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésen, ahol lengyel és magyar történészek a keleteurópai zsidóság XX. századi sorsáról tanácskoztak. Megnyitóbeszédében az MTA TTI igazgatója, Glatz Ferenc azt hangsúlyozta, hogy a szakmai beszélgetésnek a ’90-es évek Közép-Európájá- ban aktuálpolitikai jelentősége is van, mert a jelenlegi útkeresés, a tanácstalanság sok esetben rossz receptek fel- használását sugallják. Kifejtette, hogy ma, a varsói gettó felkelésének évfordulóján nemcsak a zsidóság történelmének méltatása, hanem a humanizmus, az emberi bátorság példájának a felelevenítése is fontos. Mama... A becéző megszólítás József Attila gyönyörű verse révén fogalommá vált. Most látom, milyen óriás ő — írta édesanyjáról a költő. De milyennek látta a Mamát, Pőcze Borbálát Attila nővére, a most 90 éves özv. Makai Ödönné József Etelka? — Szabadszálláson született édesanyánk a falu legszebb lánya volt — mondja Etus néni, aki korát meghazudtoló frissességgel idézi a családi emlékeket. A szerelemben azonban a családnak, s neki sem volt szerencséje. Sok kérője akadt, de egyikhez sem akart hozzámenni. Inkább feljött Pestre, cselédnek. Itt ismerkedett meg apánkkal. — Róla írta Attila, hogy „...félig székely, félig román vagy tán egészen az..." Nagyapánkat ugyanis Josifu Ristá- nak hívták. Nos, József Áron beleszeretett Pőcze Borbálába, a szerelemből házasság lett és öt gyerekük született. Két testvérünk egészen kicsiny korban meghalt, így maradtunk hárman: Jolán, Áttila meg én. Apánk azután eltűnt, amit Attila viselt legnehezebben. Sokáig azzal vigasztalta magát, hogy Amerikába vándorolt és majd onnan segít bennünket. Nos, az igazság az, hogy az Újvilág helyett csak Temesvárig jutott, onnan írta: „Kedves mamátok elkergete a tik kedves kenyérkereső apátok.” Számomra is csak ebből derült ki később, hogy szüléink nem éltek jól, olyannyira nem, hogy anyánk inkább vállalta a gyerekek egyedüli nevelését, mint apánkkal az együttmaradást. Hogy miért, azt már valószínűleg soha nem tudom meg. A ma ipa apánk távozása után került olyan lehetetlen helyzetbe, hogy kénytelen volt Attilát és engem Öcsödre, menhelyre beadni. — Két évig voltak ebben a tiszazugi faluban. Találkoztak közben az édesanyjukkal? — Igen. Emlékszem egyik nyári látogatására, én éppen egy eperfa tetején csücsültem. Gombai néni, menhelyi gondozónk szólt, hogy keresnek... Visítva rohantam Attilához: „Gyere, azt mondja kedvesanyánk, hogy itt az édesanyánk...” Azt láttuk, hogy elválásunk óta sokat öregedett. Szegénykém, hogyne öregedett volna, hiszen éjt nappallá téve mosott, vasalt, hogy ki tudjon váltani bennünket. Két esztendei küzdelmébe került, míg ismét együtt lehetett a család. — Tudtak súlyos betegségéről? — Nagyobbacskán igen... Attila reménykedett a csodában, mindent megtett a Mamáért. Szenet, fát lopott, vizet árult, szatyrot cipelt — küzdött érte. De tulajdonképpen a legnehezebb kamaszkorban döbbent rá, hogy árvák lettünk. Mert akkor még egyikünk sem tudta, hogy apánk Romániában új családot alapított, sőt féltestvérünk is született. —szabó— A balett kegyetlen életforma
