Békés Megyei Hírlap, 1993. április (48. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-19 / 90. szám
1993. április 19., hétfő 0 SPOKl MEU-ÉKtET A MASZ elnökségében három vidéki közül egy Békés megyei Elsőrendű feladat az utánpótlás-nevelés „Az ördöggel is cimborálok az atlétikáért!” A sportok királynőjével, az atlétikával immár 32 esztendeje kötött hű szövetséget Marik Lásztóné, aki ezalatt meghatározó egyéniséggé vált e sportágban. Tizenöt évesen középtávfutóként kezdett el (akkoriban ez kezdőkornak számított a sportban) atlétizálni a Hatvani MÁV-ban. A 3x800-as váltóval négyszer nyert magyar bajnokságot, s mindannyiszor országos csúccsal, ám ezeket az eredményeit már a Békéscsabai Dózsa SE színeiben. Sokszoros ifjúsági és nagy válogatott, tíz évig versenyzett. Ezután sportvezetői pozícióra váltotta fel az aktív versenyzést. A hetvenes évek közepén edző az Előre atlétikai szakosztályában, majd végezve a TF szakedzői karán, megyei szakfelügyelővé lépett elő. Tíz esztendeje középfokon tanít edzéselméletet a testnevelési egyetem továbbképző központjában, melynek Békés megyében is működik kihelyezett csoportja. Elnökségi tagság után három éve elnöke a Békés megyei szövetségnek. Az eredményes utánpótlás-nevelésért kapott kitüntetést az OTSH-tól, s kiérdemelte a Magyar Atlétikáért bronzfokozatot. Február óta a Magyar Atlétikai Szövetség elnökségi tagja. Marik Lászlóné fotó: lehoczky péter — Amikor megyei szakfelügyelőként ténykedtem, hátrahagyva az edzőséget, úgy érzem, kapcsolataim révén többet segíthettem a város, a megye atlétikájának — idézi fel a régmúltat Marik Lászlóné, majd így folytatja: — Tapasztalhattam, hogy nem a sa.- lakpálya szélén dől el az atlétika sorsa, s rájöttem arra is, hogy Magyarországon sohasem volt fő cél a nemzedékek testi fejlődése, egészségének megőrzése, generációk nevelése. Ugyanis ha ez kulcsponti kérdés lenne, akkor minden egészen másképpen állna a magyar atlétikában is. Három elnökségi tag vidékről — Korábban kévésén múlt, hogy a MASZ elnökségi tagjai sorába válassza Ont. Most megtörtént. Mi volt az.előzménye? — Jövőre lesz négy esztendeje, hogy átszerveződött az országos szövetség. Módosították a MASZ alapszabályát, amelynek egyik pontja azt írja ki, hogy a tizenegy fős elnökségből háromnak vidékinek kell lenni. Miután Németh Miklós lemondott, Gyulay István pedig az IAAF főtitkára lett, helyükre delegálni kellett aktívan ténykedő embereket. A szavazatok alapján így kerültem az elnökségbe Zsi- vótszky Gyula olimpiai bajnok kalapácsvetővel együtt. Engem úgy ismernek, hogy min- ■ denre képes vagyok azért, hogy valamit tudjak segíteni ezen a területen. Ha kell, az ördöggel is cimborálok az atlétikáért! — A vidék atlétikája érdekében mit tud tenni, milyen lehetősége nyílik annak rangjának visszaszerzésére? — Hárman vagyunk vidékiek az elnökségben. Úgy képzelem el, hogy hármunk között felosztanánk az országot, s ebben az évben mindegyikünk menjen el lehetőleg három-három, de inkább négy megyébe, s utazásunkat úgy készítsük elő, hogy a megyék szövetségeit, legjobb atlétikai szakosztályát, a sportot felügyelő bizottság vezetőjét, a szakembereket — a helyi polgármestert is bevonva — koordináltan hívjuk össze, s közösen beszélgessünk el a problémákról, s arról, hogy nagyobb mértékben támogassák ezt a sportágat. A tehetősebb üzemek, vállalatok, egyéb támogatók anyagi segítsége a magyar atlétikai alapítványba kerülne be, de a vidékről befolyt összeg egyhar- madát visszaáramoltatnánk a megyékhez. Persze a legjobb, s legeredményesebb vidéki élsportolók az alapítványból is részesülnének, s reklámtevékenységre is telne belőle. Ez az elképzelésem, amelyet elfogadásra ajánlok az elnökség felé. Továbbá szeretném, ha a vidékbajnokság olyan rangra jutna el, hogy azon csak vidéki atléták indulnának — tehát ne nyílt legyen —, s ugyanúgy bajnoki pontot kaphatnának, ami beszámítódna a bajnoki pontversenybe. Több vidéki szakosztályban érnek el jó eredményeket a versenyzők, s több településen mondhatják el: van már műanyag pályánk. Egyébként nagy álmom, hogy Békéscsabán is legyen egy ilyen atlétikai pálya, ezt nagyon szeretném megérni! Természetesen a vidék utánpótláshelyzetén is gondolkozom, s a szívemen viselem. Támogatás a vidéki kluboknak — Kapnak-e támogatást azok a vidéki klubok, amelyekben eredményes munka folyik? — Amióta elnökségi tag lettem s bizalmat szavaztak nekem, természetes, hogy a nehéz szituációban is tennem kell az atlétikáért. Pontokba van rakva, hogy ki, miért részesülhet támogatásban. Konkrétan: olimpia, vb. Eb, ifjúsági vb, olimpiai reménységek helyezései után, valamint az atlétikai műhelyek, s az 1992 évi ranglista első tíz helyezett szakosztálya. Ennek alapján az idén osztottunk fel 5 millió 250 ezer forintot cél- feládat-teljesítés címén, s a fentiek alapján a legtöbb összeget a vidékiek közül a Haladás kapott, 650 ezret, míg 400 ezret a Debreceni MTE és a Debreceni Sportiskola együttesen. Tatabánya 200, Békéscsaba 150 ezerrel részesült belőle, míg Balassagyarmat százezret érdemelt. A többi ennél kevesebbet. Jó lenne leírni az adóból —Mit tesznek azért, hogy újra vonzó sportág legyen az atlétika? — A nehéz gazdasági helyzetben is optimista vagyok, s hiszem, hogy mindenkor találunk atlétikabarátokat. Jól tudjuk: a helyi önkormányzatokat nem kényszeríthetjük erőnek erejével, hogy támogassák az atlétikát. Szép szóval, meggyőzéssel talán többre megyünk. Bízom abban, hogy idővel megerősödnek anyagilag a magánvállalkozók is, akik így bizonyára többet áldozhatnak majd a sportra. Persze ehhez az is kellene, hogy a sportra fordított pénzt leírhassák majd az adójukból. A másik része a kérdésnek az, hogy hiába erőltetnénk az atlétikát például Orosházán, ha nincsenek ott megszállott, jó szakemberek, akik azt csinálnák. Ugyanakkor nehéz helyzetbe került néhány nagy szakosztály is, így a Diósgyőr vagy a Debreceni VSC. Én arra kérem a szövetséget, hogy elsőként ezekben a városokban vizsgáljuk meg a helyzetet, s azt, hogyan segíthetnénk. De ahogy megszűnnek szakosztályok, úgy újonnan alakulnak DSK-k. Megyénkben például Mezőberényben, Mezőhegyesen és Gyomaend- rődön, amelyek ugyan nem teljesen egyenértékűek a szakosztályokkal, de ezekből is kinevelődhet néhány ügyes atléta, akik megfelelő menedzseléssel eredményesek lehetnek, ha hittel és szeretettel foglalkozunk velük. Most annak érdekében kell dolgoznunk, hogy ebben az átmeneti nehéz időszakban megmentsük a sportágat, s az erős várakra építkezve szélesítsük az utánpótlást. Ebben hiszek! — fejezte ki reményét Marik Lászlóné. Gyurkó Mihály V Találkozásunk Pásztor Józsival gyümölcsöző... A 47 éves román Silvio Iorgulescu 1991 nyara óta dolgozik pályaedzóltént a Békéscsabai Eló're FC-nél. Az egykori kiváló hálóó'r húsz alkalommal őrizte a román nagy válogatott és az olimpiai csapat kapuját. A közelmúltban távozott magyar szövetségi kapitány, Jenei Imre is volt a mestere, amikor Jenei pályaedzőként segítette a román válogatott felkészülését. Pályafutása befejezése után edzősködni kezdett, több alkalommal volt az aradi UTA vezető edzője, majd több Arad melletti harmadosztályú klub szakmai munkáját irányította. Kétéves magyarországi tapasztalatairól, a jövőt jelentő utánpótlásnevelésről beszélgettünk a minap a halk szavú békéscsabai pályaedzővel. Silvio Iorgulescu FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER —Kérem röviden mutatkozzon be olvasóinknak. — A Dinamó Bukarest együttesénél fiatalon voltam cserekapus. Olyan nagyszerű játékosokkal játszottam együtt, mint a Brescia jelenlegi szakvezetője, Lucescu vagy a román válogatott szövetségi kapitánya, Dinu. A fővárosból Aradra vezetett az utam, ahol az UTA-ban hat éven át együtt rúgtam a labdát a válogatott irányítójával, Flavius Domi- dével, aki egyébként tavaly még Békéscsabán dolgozott a Pásztor József vezette edzői karban. Később a másodosztályú Galacba kerültem, miközben elvégeztem a főiskolát, megszereztem az edzői képesítést. Harmincöt évesen, négy műtétet követően az elsőosztályú Bacau együtteséhez hívtak, hogy segítsek nekik a bennmaradás kivívásában, majd egy félév után végleg befejeztem a labdarúgást. — Pályafutása során szerepelt-e a magyar válogatott ellen a román nemzeti 11-ben? Mely magyar csapatok ellen játszott? — Sajnos a magyar válogatott ellen nem védtem egyszer sem, annál többször az elsőligás klubok ellen. A Honvéddal, a Videotonnal és Békéscsabával nagy csatákat vívtunk. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az évek során a jelenlegi kollegám, Pásztor Józsi legalább négy alkalommal vette be a hálómat, amikor az UT A színeiben védtem az Előre ellen. — Melyek voltak Romániában edzői pályafutásának főbb állomásai? Edzői pályafutása során kikkel dolgozott együtt, akiket hazánkban is ismernek? — Az első osztályú UTA- nál pályaedzőként kezdtem dolgozni 1981-ben. Ekkor a jelenleg Szarvason működő loan Patrascu volt a vezető edző a klubnál. Számomra az UTA az első és utolsó szerelem, nagyon szeretem ezt a klubot. Később két alkalommal töltöttem be a vezető edzői posztot náluk. A válogatott, a BEK-döntőn „tizen- egyesölőnek” elnevezett portás, Ducadam az én kezem alatt fejlődött nemzetközi klasszissá. Az UTA-ban Ci- gan, Negrau és Vancea volt a játékosom a magyar NB I-ben szereplők közül. Több harmadik ligás együttesnél voltam még vezető edző, majd 1987- től három esztendőn keresztül én voltam a román tánpótlás- válogatottak—serdülőtől a 21 éves korig bezárólag — kapusedzője. — Hogyan került Békéscsabára? Kérem hasonlítsa össze a magyar labdarúgást a románnal! — Mivel a feleségem békéscsabai, így kerültem a Viharsarokfővárosába 1991 nyarán pályaedzőnek az akkor az NB I-ből kiesett klubhoz. Ma már igazi békéscsabai polgárnak érzem magam, hiszen magkaptam a magyar állam- polgárságot. Tavaly tavasszal fél évig párhuzamosan az NB 111 -as Gyulai FC vezető edzője is voltam, mivel felkértek rá a helyi vezetők. Azt hiszem elsősorban a mentalitásbeli különbségeket kell kiemelnem a két ország focistáinak összehasonlításánál. A románokban több az akarat, nem véletlen, hogy az erős olasz, német, spanyol és portugál bajnokságban is megállják a helyüket. A jelenlegi1 román válogatott tagjai egytől-egyig külföldön kergetik a labdát. Romániában a nehezebb feltételek, életkörülmények miatt gyakorlatilag a labdarúgással lehet ki ugrani, sok pénzt keresni. Ezért a román gyerekek jórésze mind focizni akar. Magyarországon viszont azt látom, hogy fontosabb a gyerekeknek diszkó és sorolhatnám mi minden. — Milyen a kapcsolata Pásztor József vezető edzővel? — Azt hiszem a mi találkozásunk nagyon gyümölcsöző. Józsi úgy szereti az Előrét, mint én az ÚTA-t. Mindent megbeszélünk és közösen döntünk, természetesen a felelősség a vezető edzőé. Én vezetem a különböző statisztikákat, kimutatásokat. — A magyar labdarúgás az elmúlt évek során lemaradt Európától, ezt bizonyította a görögök elleni vb-selejtező is. Véleménye szerint, hogyan lehetne megkezdeni afelzárkózást? — Ma Magyarországon rendkívül gyenge színvonalú az utánpótlás-nevelés. Talán csak a Videotonnál lehet felfedezni mindazt, ami a felzárkózáshoz szükséges lenne, igaz, ott ahogy hallom, az anyagiak is rendelkezésre állnak. Egyébként napi 3—5 órát kellene a gyerekeknek a focival foglalkozni ahhoz, hogy előbbre lépjen a magyar labdarúgás. Sajnos sok egyéb dolog elcsábítja őket az edzésekről. Az elsőrendű feladatnak tehát az utánpótlás-nevelést tartom. Az elmúlt nyáron Békéscsabán mintegy 200 általános iskolás gyerek — köztük húsz kapus — vett részt a Békés Megyei Labdarúgó Szövetség által szervezett egyhetes táborban. Bár sok szülő szerette volna, hogy az ő csemetéje kerüljön be az Előréhez, a húsz kapusjelöltből mindössze egy, Nagy Robi felelt meg a követelményeknek, így később NB I-es szintű hálóőr lehet. Ót azóta már le is igazoltuk. Háromnégy fiú mutatott olyan erényeket, hogy alacsonyabb osztályban majd védhetnek. A többieknek nincs igazán tehetségük a kapusjátékhoz — fejezte be az Előre FC pályaedzője . V erasztó Lajos Az a bizonyos hatvan százalék Nézem a kis, falusi futballcsapat edzését. Az edző már az első gyakorlat után kitűnő szakember benyomását kelti. Türelmesen osztogatja az utasításokat, a játékosok pedig hallgatnak rá. Szemlátomást együtt él a gárda, edző és tanítványai, ez mindenképpen jó, a siker záloga. HúszJagú gárda koptatja a füvet, a többség megfelelő technikai és taktikai érzékkel rendelkezik. Különböző kombinációk gördülnek végig a pályán. A játékosok játékosan végzik feladataikat, sőt virtusságból még rá is tesznek egy lapáttal, túlkombinálják az elemeket. Az arcokon mosoly. Ez a társaság lelépi a vasárnapi ellenfelét, morfondírozom. És eljőa vasárnapi bajnoki megmérettettés. Ami azonnal feltűnik, az arcokról letűnt a mosoly, helyét komorság váltja fel. Felhangzik a játékvezető sípszava, elkezdődik a mérkőzés. A játék, egy kis jóhiszeműséggel is unalmas, zavaros. Az edzésen látott kombinációknak se híre, se hamva; látszik, hogy a játékosok nem mernek kockáztatni. A legegyszerűbb megoldásokba is hiba csúszik. A közönség egyre hangosabban fejti ki elégedetlenségét, a játék színvonala ezzel párhuzamosan mérséklődik. És ekkor eszembe jut egykori barátom hitvallása, miszerint: ha játékosa a bajnoki mérkőzéseken hozni tudja igazi tudása hatvan százalékát, nyert ügye van, biztos a siker. Lám ez az! Az elmélet nemcsak az asztaliteniszben érvényes. Minden sportág megfellebbezhetetlen alaptörvénye. Az összecsapás időköziben véget ért, eldöntetlenül. Kíváncsiságból ellátogattam a következő edzésre, a pályán vidámság, a játékosokon a vasárnapi merevségből semmi sem látszik, könnyedén kezelik a labdát, túlkombinálják az amúgy is komplikáltgyakorlatokat. __p__
