Békés Megyei Hírlap, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-16 / 62. szám

1993. március 16., kedd TALLÓZÓ &RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Bertha Bulcsu: Kié Magyarország? Manapság gyűléseken, újságban és elektronikus sajtóban sok szó esik er­ről, hogy ki a magyar? Időnként sértett, máskor indulatos szóváltásokat olva­sunk, hallunk, s alig értjük a magyar— magyar párbeszédet. Egyik fél gyanak­szik, hogy az országban valakik, itt-ott nem igazi magyarok, a másik fél, mi­közben magyar anyanyelvű, Magyar- országon született magyar állampol­gár, arra gyanakszik, hogy ez a gyanú éppen rá irányul, ezért kikéri magának. De nemcsak kikéri, azon is felháboro­dik, hogy Magyarországon a „magyar” szó túl gyakran szerepel. Most az ez­redfordulón? Micsoda parasztság ez? A telefonkönyv ugyan tele van ilyen címszavakkal: „Magyar Rádió, Ma­gyar Televízió, Magyar Posta, Magyar Aszfalt” stb., de ezen a helyen a szavak belemosódnak az intézménysokaság szürkeségébe. Annál, hogy ki a magyar, kellemet­lenebb kérdést is fel lehet tenni. Jó lenne most már elgondolkodni azon is, hogy kié Magyarország? Magyar- ország kinek a tulajdona? A hat parla­menti párté? Az Alkotmánybírósá­gé? Az Állami Vagyonügynökségé? A bankoké? A koalíciós kormányé? Vagy esetleg megfelelő arányban azé a tanáré, kutatóé, ózdi munkásé is, akit kidobtak az utcára? Vagy akit nem dobtak ki, de már a kenyeret, tejet, s a keleti népélelmezési alap­cikket, a káposztát sem tudja meg­venni. — Kié Magyarország? Elmentünk szavazni, s ezzel a hat párt nagyon sokféle képviselőjét jut­tattuk be a parlamentbe. Fiatalokat és öregeket, művelt humanistákat, szakembereket és szakbarbárokat, sok doktort és sok nehéz gondolkodá­sú, nehezen beszélő embert, de könnyen beszélőket is, akik talán fia­tal korukból eredően, nem elég érthe­tően fejezik ki magukat. De ezzel még nem mondtunk le az állampolgá­ri jogainkról. Nem adtuk beleegye­zésünket az ország javainak kiárusí­tásához, a mezőgazdaság, az egész­ségügy lehervasztásához, a kamion­csordák átvezényléséhez falvakon, kisvárosok főutcáin és a Balaton part­ján. Nem adtunk felhatalmazást ah­hoz, hogy 35—40 éves munkavi­szony után, a megfáradt emberek ese­dékes nyugdíját regresszív szorzók­kal addig gyötrik, míg egy kegydíj sem kerekedik ki belőle. — Mi, ami­kor elmentünk szavazni, arra adtunk megbízást a képviselőknek, hogy tör­vényeket hozzanak. Jó törvényeket, az ország és minden állampolgár ér­dekében, akár igazi magyar, csak fé­lig, vagy egyáltalán nem az. Az ál­lampolgár ma, függetlenül attól, hogy jó magyar vagy éppen csak egy unott „átlag magyar”, rosszkedvű. Nem így képzelte el az általa megvá­lasztott tekintélyes testületek műkö­dését. Más jött ki a dologból, mint amire számított. No nem arról van szó, hogy minden esetben rosszul vé­gezték a dolgukat. Nagyon sok jó törvényt, jó határozatot is hoztak. De valahogyan az egészből nem jött ki az új Magyarország, inkább a régi sze­rencsétlenség folytatódik. Személy szerint még azt sem vonom kétségbe, hogy a részint hózentrógeros, más­részt farmeros, garbós, hirtelen sza- kállú és szakálltalan gyülekezet ere­dendően jóindulatú. Bizonyára a jó ügy szolgálatára gondoltak, de a po­zitív lelki hajlandóságukat elmosta a múltból építkezés dühe, a gimnáziu­mi önképzőkörök hecchangulata, a szereplés mámora, és egymás gyűlö­lete. Ma már világos, hogy a képvise­lő urak egy része, akiket beszavaz­tunk a parlamentbe, nem minket kép­visel. Talán magukat, rögeszméiket, egy-egy diszkóklub jópofa hajnali bandáját vagy más, előttünk örökké titokban maradó érdekcsoportokat. Vasárnap délelőtt azt mondja egy értelmiségi a rádióban, hogy szerinte nincs szükség hadseregre. Hát persze, elvontan... Nincs szörnyűbb, mint az egyenruha, a kincstári körülmények, szabályzatok... Csakhogy, hosszú idő óta, most először, tényleg dörögnek az ágyúk a határaink mentén, s nem­csak a vajdasági magyarok vannak veszélyben, hanem azok is, akik Ba­ján vagy Pécsett laknak. Berepülé­sek, kazettás bombák Barcsra, beté­vedő, élelmiszert zabráló járőrök. Magyarország kiszivárogtatott bom­bázási terve... Lihegve szaladgál a miniszter a világban: „Mi békét aka­runk, mi nem gondolunk a határok revíziójára, mi ott szeretnénk a ma­gyaroknak egy kis nyugalmat, ahol éppen vannak. Mi ellene vagyunk az embargó szigorításának, mi békében akarunk élni a szomszédainkkal...” — De az ágyúk tovább dörögnek, az aknák eltévednek és ezen az olda­lon csapódnak be. És akkor feláll a műveltség gyanújába keverhető fia­tal képviselő és nehezményezi a cse­kélyke magyar haderőt is. Nem kell, az emberi jogokat sérti, ha behívják a fiúkat katonának. És ha már ez el­kerülhetetlen, miért kell bent tartani őket tizenkét kemény hónapig. Elég lenne csak a kiképzés idejére, két hónapra, két hétre. Utána hazamen­nének, tennék a dolgukat, s ha egy­szer baj lenne... Döbbenten néznek maguk elé a főtisztek, levegő után kapkodnak. De az alföldi tanyákon is kiesik a pipa az öreg parasztok szájából. Mindenki tudja, hogy pár hét alatt nem lehet sem katonát, sem üzletembert „előál­lítani”. Nincs ilyen. A kiképzetlen katona, akinek nem alakul ki a fegyel­me a végtelen várakozásokhoz, lövé- szárok-élethez, az az első ütközetben elesik. Ugyanígy persze a türelmet­len, két diszkó között szaladgáló üz­letember is rosszul jár. Egy modem fegyver kezelését rövid idő alatt meg lehet tanulni, de kegyetlen körülmé­nyek között a helytállást, a túlélés fortélyait nem. Aki a katonaidő to­vábbi rövidítését követeli, az valójá­ban halálra ítéli ezeket a fiatalembe­reket. Nem lesz tréningjük, idegi, fi­zikai állóképességük az egyszerű túl­éléshez sem. Demokratikus parlamentünk nem­csak ilyen „katonai szakértőkben”, de mezőgazdasági, privatizációs, ipari mindentudókban is bővelkedik. Ákik nem „szakértők”, azok ideoló­giai marakodással vannak elfoglalva. Másfél évvel a választások előtt már több párt szövetkezett, mások nyilat­koztak a taktikájukról, szószólóik be­jelentették, hogy a következő válasz­tást megnyerik. A marakodó és hatalomra éhes pár­tokat, a hózentrógerosoktól a farme - rosokig, a jelek szerint nem nagyon izgatja, hogy az ország biztonsága veszélyben van, hogy a mezőgazda- sági földterület jelentős része parlag, a gyerekek napi tej-, túró- és sajtadag­ja után még a fővárosban is órákat kell szaladgálni. Nyereséges üzleteket, vállalatokat teljesen feleslegesen „privatizáltak” és a munkásokat ki­dobták az utcára. Mezőgazdasági or­szág létünkre arra kényszerültünk, hogy gabonát és húst vásároljunk kül­földön. A kórházak, az emberek or­vosi ellátásának ügye egyre inkább elbizonytalanodik. Miközben a tisz­telt képviselőház hosszan kérődzött a médiatörvényen, a múlt rendszer bű­nöseinek felelősségre vonási ügyén, kárpótlási jegy zűrzavarokon, priva­tizációs botrányok részkérdésein, nyilas maskarába öltözött ipari tanu­lók és szkinhed ifjak jelvényeiről, egyszerre kell betiltani a nyilaske­resztet és a vörös csillagot vagy külön, az összes szakszervezetet ajánlatos szeretni vagy csak a Nagy Sándor-félét, mindenki köteles fi­zetni a társadalombiztosítást vagy csak az, akinek kedve van hozzá, konokul ragaszkodjunk a vízlépcsős döntéshez vagy még konokabbul, szereti-e Csurka a zsidókat vagy tényleg nem? — közben az ország Csáki szalmájává változott. Mi történt valójában? — A nép, az istenadta nép azt hitte, hogy a rossz fiúk majd rendbeteszik a dolgokat. Másként alakult az élet. A régi fiúk egy része elkeveredett az új fiúk kö­zött, így a határozott rendszerváltás helyett szürkén egymásba mosódott a két képződmény. A karakterisztikus régi és a képzeletben élő, de megfog­hatatlan új. Mindenki demokrata lett, s a demokrácia bajnokaiként vadul riszálni kezdték magukat Nyugat előtt. Aláírtak egy csomó jó, de szá­munkra előnytelen szerződést is. Nyugat unottan elfordult, a foga kö­zött talán sercintett is egyet. Nagy igyekezetükben, lihegve megígérték a világbanki hivatalnokoknak, akik lényegében csak kurvázni jártak hoz­zánk, hogy jó tanítványok leszünk, azonnali kapitalisták. Ez már volt, csak fordítva. A világ­háború után, amikor a szovjet tankok támogatásával Rákosi Mátyás Kom­munista Pártja megszerezte a hatal­mat, azonnal elhatározták, hogy a szocializmust, amivel a nagy Szov­jetunió képzett kommunistái már har­minc éve kísérleteznek, Magyaror­szágon három év alatt megvalósítják. 1919-ben Kun Béla és társai hat hó­nap alatt igyekeztek átállítani az or­szágot. Ehhez képest a három év már nagy türelmi idő volt. Most éppen a kapitalizmust akarjuk felépíteni há­rom-négy év alatt, méghozzá a szoci­alizmus alapjaira, amit Kádár János és elődei állítólag már leraktak. A fordulat éve után minden kutyaólat államosítottak. Most mindent ma­gánkezekbe erőltetnek. A privatizá­ció lobog, mint egy zászló, csattog a szélben és végigvág rajtunk. Gyárat, szállodát, orvosi rendelőt, kultúrhá- zat, ruhásboltot, kis büfét, útszéli bó­Gyökerek dét, mindent privatizálnak. Erőltetett menetben, s közben újra és újra fel­hördülnek egyes képviselők: „Nem elég gyors a privatizáció! Lemara­dunk ! ” — Honnan vajon? Csehországban mindezt körülte­kintő óvatossággal végzik, így az át­menet időszakában is működik a gaz­daság, s a munkanélküliség mind­össze 3 százalék. Amerikában az új Clinton-kabinet az egészségügy álla­mi kézbe vételét fontolgatja, mert a privát körülmények között a lakosság nagy része ellátatlan maradt. Angliá­ban, a nemrég még ünnepelt Vaslédi privatizációs hadjárata most hozza a gyümölcsét, a munkanélküliség hiva­talosan is elérte a 10 százalékot, de a valóságban állítólag a 13-at. Nyugat sok országában éppen most mérlege­lik, hogy az állam szerepét az ener­giaellátásban, kulcsiparágakban ajánlatos lenne növelni. Magyarországon minden eladó. Olcsón. A nemzeti kótya-vetye híre idecsalta a fél világ szélhámosát. Kisüzemet és nagy élelmiszer-ipari gyárakat röpke egy év alatt kifosztot­tak, tönkretettek az új tulajdonosok. Nyugaton rég kiselejtezett gépsoro­kat hoztak Vas megyébe, és a manu­faktúra körülményei között dolgoz­tatnak nőket és férfiakat. Aki öltözőt, mosdót reklamál, azonnal kirúgják. Nálunk megtörtént az a csoda, hogy egy négymilliós öröklakás áráért szállodát privatizáltak annak az olasznak a kezébe, aki éppen erre járt. Nagyobb üzlet Budapesten alig ma­radt hazai kézben. Kleider Bauerék- től a Meinl-en át, Hemingway úrig, mindenki árat emelt. Nyereséges, jól működő gyárakat, üzleteket miért kell mindenáron, erőltetetten privatizálni? Ez alig ért­hető. Volt itt a közelünkben egy ABC-áruház. Jól, közmegelégedésre működött tíz éven át. Váratlanul elad­ták. Az új tulajdonos vonalkódos pénztárgépeket állított be, de az áru egyharmada kódtalan, így a pénztár­nál állandó a torlódás. Az árukészlet a felére apadt, megszűnt a választék. Eltűnt a megbízható félbarna kenyér, helyette maszek pék, maszekfehér kenyérimitációit árulják, nagyon drá­gán. A Zalahús friss, gusztusos felvá­gottal is eltűntek az üzletből, s vala­milyen barna, félig elfeketedett gusz- tustalanságokat árulnak helyette. A borválaszték megszűnt, az üveg­visszaváltó nem működik. A Pam- pers-pelenka viszont hegyekben áll. JELINEK LAJOS RAJZA Az asszonyok újabban buszra száll­nak, más városrészekbe járnak vásá­rolni. Nagy kérdés az is, hogy a gyár, üzlet, épület, amit eladnak, kié? Aki éppen bent ül? Vagy a Vagyonügy­nökségé? Talán a képviselők tulajdo­na? Esetleg a munkásoké is, akik erősen csökkentett bérért robotoltak bent évtizedeken át? Ez szóba sem kerül. Pedig nyugodtan kijelenthe­tem, azokban a gyárfalakban, melye­ket most fillérekért odaajándékoznak egy-egy külföldinek, az én verejté­kem is bent van. Ezek a nagyüzemek, szállodák, üzletek abból az extrapro­fitból épültek, amit a mi munka­bérünkből elvontak. De vannak olyan államosított üzemek, épületek is, me­lyeknek a tulajdonosai élnek. Az el­veszem, odaadom, eladom játék to­vább folyik. A tulajdon körül a jog- biztonság bizonytalan. Képviselőink nem adták vissza a földet azoknak a parasztoknak, akik vállalkoztak a gazdálkodásra. He­lyette kárpótlási jegyeket osztogat­tak. Aki előbb megkapta, lecsapott a jó földekre, aki ezután jut hozzá, an­nak az értéktelenebb parcellákkal kell beérni. A közös gazdaság és a magánfarm között ingadozik a vidék. Tanakodnak, várnak, marakodnak. A földet közben felveri a gaz, az istálló­ból kidöglenek az állatok. Mindenki viszi, ami éppen a keze ügyébe kerül, így aztán hol van tej, hol nincs, gabo­nából már az állami tartalékot is meg­őröltük. A nagybani piacon 180 forint egy kiló zöldség. Amikor kiderült, hogy a nép által befizetett tb-járulék beolvadt a ko­rábbi pártállami költségvetésbe, s így eltűnt, tervek születtek a társadalom- biztosítás vagyonhoz juttatásáról. A mai napig megoldatlan az ügy. Sok gyárat, üzlethálózatot eladtak, de a társadalombiztosítás még nem kapott semmit. A vállalkozásokhoz infrastruktú­rára van szükség. Szó volt a hazai telefonhálózat gyors kiépítéséről. Szó volt, de nem történt semmi. Ma ugyanolyan keserves vagy lehetetlen a telefonálás, mint három évvel ez­előtt. Szó esett állampolgári hitelről is, amivel a munkavállaló az üzletből vagy gyárból, ahol évtizedek óta dol­gozik, megvásárolhatná a maga ré­szét. A hitel ügye lekerült a napirend­ről. Az embereknek ma kényszerű­ségből egyszerre kellene megvásá­rolniuk a tanácsi lakásukat és a mun­kahelyüket. Erre hitel nélkül képtele­nek, így másodosztályú állampolgár­rá válnak a saját hazájukban. A munkanélküliség és az infláció demoralizálja a lakosságot. Az or­szágra szabadult csaló bandák, s a bűnözés fokozatosan elveszi a mara­dék életkedvét is az embereknek. Működik persze a szentgotthárdi Opel gyár, az esztergomi Suzuki üzem, ahol a 700 ezer forintos ma­gyar népautó készül (viccnek is rossz), sikeresek a Pintér-, Morvái-, Kovács- és más vállalkozások, ma­gánkézben talpon maradt a Videoton, Ózdon is egy kis gyárrészleg. Itt-ott a magánkereskedők tisztességes ha­szon mellett is képesek továbbélni. Képviselőket választottunk, s azok döntő ügyekben nem, vagy csak rosszul képviselik érdekeinket. En­nek ellenére nem értettem egyet Va- lencsik Ferenc parlament-feloszlató mozgalmával. Ha sok minden késik is, a parlamentáris demokrácia leg­alább megvalósult. Legközelebb job­ban megnézzük, hogy kire szava­zunk. Pár éve éppen egy taxiban ültem, amikor egy szökött orosz katona, va­lahol a városban lelőtt egy taxist. Az én sofőröm felsóhajtott: „Ha ezek kimennének, egy kis Ausztria lenne itt...” — A kis Ausztria árakban, por­tálokban azóta megvan, csak koszo­sabb, nyikorgóbb, mint az igazi. Az a baj, hogy mi, a „kis-Ausztriában” tízszer kevesebbet keresünk, mint az osztrákok az igaziban. (Megjelent az Elet és Irodalom cí­műlapban) iW .ov >, -à-ir\. 7w íw^ r .v f ( \ / \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom