Békés Megyei Hírlap, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13-15 / 61. szám
1993. március 13-15., szombat-hétfő 1848-1849 áRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Emlékhelyek, szobrok nyomában Hősöket takarnak a honvédsírok is Kossuth Lajos battonyai újoncai Adalékok a szabadságharc történetéhez A történelem viharai időnként elsöprik az emlékműveket. Előfordul, hogy egy-egy új politikai korszakban ferde szemmel tekintenek azokra az emlékhelyekre, amelyeket az előző korban állítottak fel, s ilyenkor megesik, hogy ágyút öntenek a szobrokból... Mi lett az 1848—49-es forradalom szobraival, emlékműveivel? Méltóképpen ápoljuk-e a ’48- as forradalmárok és szabadságharcosok, honvédek emlékhelyeit, sírjait? — érdeklődtünk Ráday Mihálytól, múltunk tárgyi emlékeinek avatott védelmezőjétől. — A kérdés eléggé összetett, hiszen voltak olyan idők, amikor a „nemzeti nekibuzdulások”, főleg a március 15-éhez fűződő megemlékezések nem voltak mindig kívánatosak. Ezzel együtt közelmúlt történelmünkben ez volt az egyetlen olyan korszak, amely mindig kiállta az idők próbáját, és ennek tiszteletét mindig bátran vállalhattuk. A tv-műsorokban igyekeztünk minél több, még fellelhető emlékhelyet megmutatni. Idén az emigrációba kényszerült szabadságharcosok törökországi sírjait, Görgey tábornok születési és halálozási helyét szeretnénk bemutatni. A kegyelet, a hála lerovására nemcsak az országosan ismert szabadságharcos emlékhelyek méltóak, hanem a honvédsírok is. Tekintet nélkül arra, hogy az obeliszk alatt hősi halott, vértanú, száműzött vagy emigrációba kényszerült pihen, netán olyan, akinek megadatott a békés, tisztes öregség. Ilyen sír nagyon sok van temetőinkben. Az iskolák, az önkormányzatok nagy szolgálatot tehetnek nemzeti tudatunk erősítéséért, ha ápolják, gondozzák ezeket a kevésbé ismert kegyeleti helyeket. — Néhágy évvel ezelőtt bejelentették, hogy Budapesten felállítják az 1848-as forradaSzabadságharcos katona teljes díszben lom ,,országos" emlékművét. Úgy vált, hogy az lesz egyben az aradi vértanúk kegyeleti helye is. Azóta nem hallani a megvalósulásról. Miért? — Aradon jó helyen van az emlékmű! A vértanúk emléke előtt kivégzésük helyén lehet a legméltóbban tisztelegni. Az ott nyugvó tábornokok sírját nemcsak március 15-én és október 6-án lehet meglátogatni. Margonyán helyezték 'örök nyugalomba Dessewffy Arisztidet, Elemérben van Kiss Ernő kriptája, jó lenne, ha az országhatárainkon túl nyugvó vértanúink sírjáról soha sem hiányozna a virág! A Budára tervezett emlékművel kapcsolatban több kifogás merült fel: egyrészt a kijelölt Szent György tér műemléki szempontok miatt nem alkalmas a kegyeleti hely kialakítására, másrészt nem messze onnan, a Dísz téren áll a ’48-as névtelen hősök emlékműve. —Mikor állították fel az első szabadságharcos emlékműveket? — Nagyjából az 1860-as években, de valójában az 1867-es kiegyezést követően emelték a legtöbbet. Minden város, község igyekezett méltóan megemlékezni szabadságharcosairól. A mai határainkon kívül eső területeken sajnos több emlékmű elpusztult, ami egyben arra is utal,' hogy Közép-Európában nem mindenütt tekintik magukénak a szabadságért vívott harc, a Petőfi által versben is megörökített világszabadság eszméjét. sz. M., FEB A XIX. század örökösei Az első magyar polgári forradalom leverésének, sikertelenségének egyik tanulsága talán így foglalható össze: nem lehet a nemzetté válás történelmi útját úgy végigjárni, hogy az előrehaladás során más etnikumok veszélyeztetve érezzék létüket. A másfélszázados üzenet jelentőségét azonban mindig csak azok ismerték el, akik a történelmi küzdelmek vesztesei voltak. Kossuth Lajos akkor vetette fel a dunai népek összefogását, egyenjogúságának elismerését, miután emigrált a bukás után. A külföldön élő egykori kormányzó gondolatait az 1867 után hatalomra jutó politikai elit már nem tette magáévá. Miért is tette volna? A kiegyezés után a magyar szupremáciát valló pesti államférfiak győztesnek érezhették magukat. Ettől kezdve ugyanis a nemzetté válás folyamatát semmi nem gátolta. A gazdaság gőzmozdonya előtt ötven éven keresztül —egy-két rövid időszakot kivéve — mindig világított a fejlődés zöld lámpája. Igaz, a felemelkedés szépséghibája az önállóság hiánya volt, azonban a hazai elit ebbe beletörődött. Az a tény azonban, hogy a magyarság területi elhelyezkedése jelentősen eltér, s a nemzetiségek, mozgalmak előbb-utóbb megkérdőjelezhetik az ezeréves ország fenntartásának szükségességét. A XIX. század utolsó harmadában a Kárpátmedencei kis etnikumok egyre erőteljesebben közeledtek az anyaországok felé. Bukarest pénzzel támogatta az erdélyi románokat, hogy azok fölvásárolják az elszegényedő magyar nemesek ősi földbirtokait. A délvidéki szerbek mind több szálat építettek ki a Balkán legsikeresebb nemzetével, melynek vezetői Szegedintői Szalonikiig szerették volna átrajzolni a térség térképét. A horvátok, beleunva a nyolcszáz éves perszonálunióba, Belgrád felé kacsingattak, s a délszláv egység lehetőségét sem vetették el. Az első világégést követően a győztesek átrajzolták Európa térképét. Milliókon léptek át úgy a határok, hogy emberek sokasága lett idegen saját szülőföldjén. Hogyan lehet ezt az ellentmondást föloldani? Talán úgy, ahogy a felvidéki magyar politikusok némelyike gondolja, akik a szlovákok mellett társnemzeti státust szeretnének kiharcolni a hétszázezer magyarnak. Természetesen erről Pozsonyban hallani sem akarnak. Miért is engednének? A kossuthi együttműködés gondolatát idehaza se tanítják érettségi tételként, legfeljebb a történelem színfoltjaként említik a legtöbb iskolában. Vajon miért is emlékeznének az egykori forradalmár koncepciójára — a közös sorsból következő együttműködésre — a szomszédos országokban? Belgrádban Kossuthról a legendás Damjanich János juthat a szerbek eszébe, aki a délvidéken verte le a Vajdaságot követelő délszlávo- kat. A románok ’48-ból Vasvári szabadcsapatára emlékezhetnek, s arra, hogy hiába kértek nemzetiségi jogokat, azt nem kapták meg Kossuth kormányától. A horvát nemzeti hős Jellasics talán Pákozdnál szenvedte katonai pályafutásának legcsúfosabb kudarcát, s úgy halt meg, hogy revansot sem tudott venni. Talán ezért is állt Zágráb egyik terén évtizedekig a bán Budapest felé fordított lovasszobra. Kezében a kard előre mutatott... A nemzetté válás folyamata még mindig nem zárult le a térségben. Úgy tűnik, a régi reflexek is tovább élnek. Egyes helyeken a kisebbségeket csak bűnbaknak használja a politika, talán azért, hogy a gazdasági gondokat elkendőzze. Máshol szeretnének a nemzetiségektől végleg megszabadulni, hogy a nemzeti lét kiteljesedése végre megoldódjék — tovább erősítve így a régi gyűlölködést, amely generációk sokaságán át él a népekben. Úgy tűnik, megállt az idő Közép-Európában. A Lajtától keletre tovább él a XIX. század kirekesztő nacionalizmusa, míg a Lajtától nyugatra a XXI. századra készülnek a nemzetek. Barta Zsolt Amikor 1963-ban Battonya helytörténetével intenzíven kezdtem foglalkozni, elsősorban az a felismerés vezetett, hogy ennek a több nemzetiség által lakott településnek rendkívül érdekes interetnikumi jellegét minél több feltárt ténnyel alátámasztani. Egyik levéltári utam során érdekes adalékra bukkantam. Az 1849-ben Aradra bevonult nemzetőr zászló alatt gyülekező katonákat azzal irányították vissza, hogy azok nem megbízhatóak. Pedig a források szerint nagy lelkesedéssel vállalták volna nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül is a közös harc ügyét. Pár évtizeddel később ezt tapasztaltam az 1891 -es helyi földmunkásmozgalomban is. Már akkor elhatároztam, hogy ennek a kérdésnek alaposabban utána fogok járni. Önkéntes jelentkező Sajnos sem a köztörténetet, sem a szűkebben kezelt hely- történetet sokáig nem érdekelte különösebben nemzeti történelmünknek ez a jelentős szakasza. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem volt illő az 1848—49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről kutakodni. Ennyi évvel az események után talán ma már „megengedhető”, hogy nemzeti történelmünknek erről a szakaszáról jelentőségéhez méltóan megemlékezzünk. Annál is inkább tehetjük ezt, mert újabb bizonyítéka a hely- történetnek, hogy már másfél évszázaddal ezelőtt is kimutathatók az interetnikumi jellegzetességek. Jelen kis írásomnak is az a célja, hogy a „közös dolgok rendezését szolgálja” — ahogyan azt József Attila szép költeményében megfogalmazta volt. Azért is írok az 1848—49-es forradalom és szabadságharc helyi történetéről néhány adalékot, mert kezembe kerültek azok az alapvetőforrások, amelyekkel mondandómat alá tudom támasztani. (Ezeknek az adalékoknak részbeni felkutatása SU ló József barátom érdeme, s meg kell említenem Dusik Péter c. kanonok, battonyai apátplébános nevét is, aki a korabeli római katolikus egyház irataiban feltételezéseinket fellelte és alátámasztotta.) Mindenekelőtt előkerült az egykori Csanád vármegye battonyai járásának az a jegyzéke, amely az 1152. számon a szabadságharcba jelentkező újoncokat tartalmazza. Ebből tényként fogadhatjuk el, hogy Battonya városból összesen A békéscsabai Kossuth-szo- bor 112 egyén jelentkezett önkéntesen Kossuth hadseregébe. (A közigazgatásilag jóval kisebb szomszédos T omy áról 31 újonc jelentkezett, Kever- mest, Dombegyházát ez esetben most nem vesszük figyelembe.) Ami a battonyai újoncok nemzetiségi hovatartozását illeti, elgondolkodtató, hogy a nevek első olvasása után megállapítható, hogy az újoncok között mindhárom Battonyán élő nemzetiség képviseltette megát. (76 kifejezetten magyar, 23 szerb, 13 román családi és keresztnév olvasható a listán. Egyebek között ilyenek: Zsunger Tódor, Mórát Mánya, Tókán Va- szilika, Ráda Róma, Axentie Milenkó, Kiss Vásza, Zima József, Filián Jócza és a többiek.) Nemzetiségi ellentétek nélkül Az első következtetés, amit ebből a jegyzékből kiolvashatunk az, hogy Battonya akkori lakosai valóban nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül és önként jelentkeztek az 1848—49-es forradalom és szabadságharc idején Kossuth Lajo.s hadseregébe, pontosabban annak III. hadtestébe, amely a bácskai és bánáti hadosztályból alakult, hadtestparancsnoka pedig az ugyancsak szerb származású Damjanich János tábornok volt, akit azután Aradon ki is végeztek. De érdekes adalékra bukkantunk Bona Gábor könyvében is. (Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848—49. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1983.) A végig szolgálók között a 364. sorszám alatt olvasható Kiersch- ner Károly nemzetőr őrnagy neve is, aki 1795. október 11- én a Bács megyei Zomborban született, 1868. november 10- én a Csanád megyei Battonyán hunyt el. Vagyontalan, nemesi származású egyén volt. Apja császári-királyi századosként kapott nerrtességet, német anyanyelvű. Kierschner Károly Bécsben elvégezte a hadmérnöki akadémiát. 1813— 39 között a 48. gyalogezredben szolgált Makón. 1848. április 19-étől nemzetőr-őrnagy Csongrád megyében. Zászló- alja révén részt vesz a bánáti harcokban. Később, a szabadságharc végéig Hódmezővásárhely nemzetőrségnek parancsnoka. Nyolchavi vizsgálati fogság után 1850-ben Nagyváradon mentik fel. Fel- tételezéseink szerint Aradon raboskodott, s kiszabadulása után onnan került Battonyára. Az utókor tiszteleg Annak szerettünk volna utánanézni, hogy vajon valamilyen családi esemény fűzi-e településünkhöz? Esetleg felesége battonyai származású lehetett-e? A battonyai római •katolikus egyház 1868—1876 kötetének halotti anyakönyvében a 217-es sorszám alatt megtaláltuk a nevét. A bejegyzés szerint valóban 1868 novemberében halt meg településünkön, foglalkozását tekintve nyugalmazott császári karpaszományos őrnagyként van feltüntetve. Nőtlen volt, 73 éves korában érte a halál, s november 25-én temette el minden katolikus szentséggel Loecchner János battonyai plébános. (Ez utóbbi név is félig francia, félig német eredetű.) Természetesen jó lenne többet kideríteni Kierschner Károly battonyai tartózkodásáról. A korabeli halotti anyakönyvi bejegyzésből csupán azt tudjuk meg, hogy „aggkorban halt meg”. Ez az akkori átlagéletkort tekintve hiteles állításnak tűnik. Hogy a temetőben hol volt (vagy van) a sírja, azt egyelőre nem sikerült megállapítanunk. De eleve az a tény, hogy életének egy részét településünkön élte le az 1848—49-es forradalom és szabadságharc egyik törzstisztje, önmagában is figyelemre méltó. A három nemzetiséglakta Battonya (főleg legújabbkori története) eddig példamutatóan ápolta helytörténeti hagyományait. Az 1848—49-es forradalom és szabadságharcnak egyelőre egy emléktáblája sincs a településen. Pedig az a 112 újonc, aki az első szóra Kossuth mellé állt, és az a nemzetőr őrnagy, aki ezen a településen kapta meg végső nyughelyét, megérdemelnék az utókor elismerését. Olyan ügy mellé álltak, amelynek folytatása a mi korunkban is példaértékű lehet. Dr. Takács László A császár, aki kezet csókolt Magyarországért A honvédsereg győzelmes 1849-es tavaszi hadjárata után diadalmámorban úszott az egész ország. A sikeres hadjárat legnagyszerűbb eseménye Buda visszafoglalása volt a korabeli politikusok szerint, ám katonailag nem volt jelentősége annak, kinek is a kezén van a középkori magyar királyok fővárosa. Még senki sem tudta, hogy azon a napon, amikor a császári zászlók helyébe a magyar trikolórt tűzték ki a várat elfoglaló honvédok, megpecsételődött a forradalom sorsa. Május 21-én a fiatal Ferenc József császár, koronázatlan — trónfosztott — király kezet csókolt az orosz cárnak Varsóban, hogy így elnyerje az Orosz Birodalom támogatását a felkelők ellen. Az osztrákoknak 1849 májusában 166 ezer katonája állt szemben a csaknem ugyanakkora létszámú nemzeti őrséggel. Azaz erőfölényt nem tudott elérni a fekete-sárga haderő. Az akkor 19 éves uralkodónak pedig nem volt más választása — ha meg akarta egyben őrizni az évszázados dinasztikus örökséget —, minthogy segítségért forduljon minden oroszok cárjához, 1. Miklóshoz. A cár egy pillanatra gondolkodóba eshetett, mert tudta, hogy Bécs nem nézi jó szemmel balkáni terjeszkedő politikáját. Ám azzal tisztában volt, hogy ha a magyar forradalom győz, úgy az kihatással lehet a térség többi elnyomott népére is. Ez pedig veszélyeztetheti Szentpétervár kelet-európai érdekeit. A két nagyhatalom koronás államfője május 21-én megegyezett Varsóban, melynek eredményeként rövid időn belül 204 ezer fős intervenciós kozáksereg lépte át a Szent István-i határokat Paszkovics tábornagy vezetésével. Rövid három hónap alatt a két európai nagyhatalom hadai leverték az akkor öt és fél milliós magyarság forradalmát, hogy csak jó két évtizedes késéssel léphessünk a polgárosodás útjára. B. Zs.
