Békés Megyei Hírlap, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-08 / 32. szám

1993. február 8., hétfő & SVOH}, .ÉKLÏ3 I HÍRLAP „Jó tanuló, jó sportoló” kitüntetettek Hatvan esztendő labdarúgása él emlékezetében Bacsa Szilvia: „A legbüszkébb a csapatbajnoki címekre vagyok...” Gyakorlati tanításon a gyerekek között fotó: kovács Erzsébet Hagyomány, hogy minden évadban kitüntetik azokat a spor­tolókat, akik sportágukban és tanulmányaik során a legki- emelkedó'bb teljesítményt érik el, s eredményeikkel élen járnak. Ezt a kettős eredményességet ismeri el évenként az Országos Testnevelési és Sporthivatal, valamint a Műveló'dé- si és Közoktatási Minisztérium a , Jó tanuló — jó sportoló” díjjal. A múlt év végén Budapesten, a Néprajzi Múzeumban megtartott ünnepélyes díjkiosztón Gallov Rezső, az OTSH elnöke nyújtotta át az erről szóló plaketteket 15 sportember­nek, köztük két Békés megyeinek: a Békéscsabai ÁG SE válogatott kerékpárosának, Bacsa Szilviának, valamint Seres Árpádnak, a Békési SE NB Il-es asztalitenisz-csapata ver­senyzőjének. Seres Árpád a Budapesti Mű­szaki Egyetem hallgatója, míg Bacsa Szilvia a Békéscsabai Körösi Csorna Sándor Tanító­képző Főiskola általános taní­tó és német tanítói szak har­madéves hallgatója. Utóbbi­val nyílt alkalmunk beszélget­ni a díj kapcsán, s talán sikerül őt még inkább megismer­tetnünk olvasóinkkal. Mások jobban odafigyelnek rám — Meglepett, hogy én is egyi­ke voltam azoknak, akit erre a díjra érdemesítettek — kezdte Bacsa Szilvia. — Tudtam, hogy van ilyen, de nem ezért tanultam meg kerékpározni, s nem is ez ösztönzött arra, hogy jól tanuljak. Erre nem készül­tem, ez nem lehetett a célom. Máskülönben a mosonma­gyaróvári Izsák Éva sokkal jobb versenyző nálam. Külö­nösebben nem jegyzem az eredményeimet, úgy tűnik, mások jobban odafigyelnek rám. A kerékpározás amúgy sem központi sportág és so­sem éreztem azt, hogy minket túlbecsülnének vagy mene­dzselnének. Talán ezért is esett jól, hogy egyáltalán ke­rékpáros versenyző is van a „kiválasztottak” között. Ami­re büszke vagyok, az a három 50 kilométeres csapatbajnoki cím, ezt tartom a legtöbbre. — Miként tudod össze­egyeztetni a sportot a tanulás­sal vagy fordítva? — Megtanultam, hogyan kell tanulnom, és így könnyebb. Minél magasabb fokú iskolába jártam, annál jobban ment, s annál inkább láttam magam előtt a célt. Ko­rábban nem volt jellemző rám. Botos Gábor kerékpáros edzőmmel rátaláltunk arra, hogy hogyan lehet és kell a kettőt együtt csinálni, s úgy érzem, mindent megtett azért, hogy minél sikeresebb legyek. Tartoztam ezzel a szüleimnek s mindazoknak, akik bíztak, bíznak bennem, s ez számomra sokat jelent. Én nem születtem kerékpáros őstehetségnek, s nekem nagyon sokba kerül az, hogy jól csináljak valamit. Nyelveket tanulni —Mi az életcélod, mi szeretnél tenni? Nincs még kialakult, ha­tározott elképzelésem, de min­denképpen nyelveket szeret­nék tanulni, minél többet, an­nál jobb. A főiskolára azért je­lentkeztem, mert nem akartam elmenni Békéscsabáról, úgy is mondhatnám, hogy ragaszko­dom a szüléimhez. Szeretek utazni, versenyezni bárhol, de idegen környezetben nem tud­nám elviselni az életem. Meg aztán a csabai kerékpársporttól sem szeretnék elszakadni, amelyet már kilenc éve űzök, s ez most már életformám lett. — A díj mennyire kötelez vagy ad biztatást a továbbiak­ban? Hisz’ többször is el lehet nyerni! — Úgy értékelem az elis­merést, mint egy lezárását a tavalyi periódusnak. Az elért eredményeimnek természete­sen örülök, ugyanakkor azok mindenkor és mindenütt köte­leznek, s ezeket nagyon nehéz megtartani, s ezt érzem is né­ha. Azt sem fogom elfelejteni, mert mindig bántott, hogy egyszer-kétszer jól „oldalba” rúgtak, s volt aki úgy állt hoz­zám, hogy kerékpározni ő is tud! Úgy érzem, nem vagyok irigyelt személy, s nem is kívá­nok az lenni. Sokan nem is ismernek, nem is tudják, hogy mi történt velem, de aki szá­momra fontos, az örült neki, s nekem csak ez számít! Iskolánk joggal lehet büszke rá Iványi László, a Békéscsabai Körösi Csorna Sándor Tanító­képző Főiskola testnevelő ta­nára így vélekedik tanítvá­nyukról: — A díj odaítélésé­nek magasak a kritériumai. In­tézményünk történetében első ízben terjesztettünk fel hallga­tót Bacsa Szilvia személyé­ben, akinek sporteredményei korábban már napvilágot lát­tak a sajtóban. Én — aki első évben tanítottam őt — el­mondhatom, hogy fizikális alapjai nagyon jók, s ami meg­ragadott, az a szerénysége. Példamutatóan viselkedett úgy a társaival, mint a tanárai­val szemben, s a tanulásban is élen jár. Tudom, hogy ez az elismerés sok energiájába került. Úgy érzem, hogy isko­lánk joggal lehet büszke rá, s azt kívánhatjuk magunknak, hogy hozzá hasonló mentalitá­sú hallgatóink legyenek. Hi­szem, hogy szorgalommal, példamutató emberi mentali­tással magas szinten lehet összeegyeztetni a tanulást a sportolással. Gy.M. „Szemüveget nem hordok, rokonaim nincsenek és nem megyek sehová!...’ A túrkevei születésű 75 esztendős Tóth István — aki hosszú ideje Békéscsabán él — jó egészségnek és szellemi frisseség­nek örvend. Esetünkben ez utóbbinak van jelentősebb szere­pe, ugyanis irigylésre méltó memóriája révén például képes percek leforgása alatt elsorolni több tucat futballcsapat összeállítását hatvan esztendőre visszamenőleg is. A sok minden iránt érdeklődő, de a sportot kiváltképp kedvelő és ismerő nyugdíjas szívesen oszt meg olvasóinkkal néhány kuriózumnak számító, már-már feledésbe merült sporttörté­neti érdekességet, sztorit, amelyek egyikének-másikának szem és fültanúja lehetett, s ma is úgy emlékszik mindenre, mintha csak tegnap történt volna. Otthonában hosszasan beszél­getve elevenítettük fel a rég­múlt idők legnépszerűbb sportágát, a labdarúgást. — Egykor magam is tevé­kenyen részt vállaltam a sport­ban, ugyanis a ’40-es évek kö­zepén a Békéscsabai MÁV SE titkára voltam—mondja.—A későbbiekben is mindenkor megragadtam az alkalmat, hogy belekóstoljak a sport va­rázslatos világába, s hogy sportoljak, még ha csak ama­tőr szinten is. Természetesen rám is a labdarúgás volt a leg­nagyobb hatással, képzelje el, már két éves koromtól édes­apám rendszeresen kivitt ma­gával a T úrkevei AC mérkőzé­seire. Később, mikor Békés­csabára költöztünk, mint vasu­tascsaládnak, az állomás épületében biztosítottak la­kást. Ez valóságos kirakat volt számomra, hiszen szemtanúja lehettem több egykori sport­nagyság fogadásának, így Énekes István ökölvívó olim­piai bajnoknak, a szintén olim­piai győztes Pelle István tor­násznak, Toldi Géza, Korányi I. Lajos futballistáknak vagy az Egyiptomból éppen győzte­sen hazaérkezett Bohn SC csa­patának, hogy csak néhányat említsek. Ezeket a híressége­ket látni is gyönyörűség volt! A Bohn SC sikerei olasz földön — Még kikre emlékszik vissza szívesen abból az időből? — Mint már említettem, a futballt kedveltem a legjob­ban, így természetesen a város akkori négy csapatának — Bohn SC, Csabai AK, Előre, MÁV SE — minden meccsén ott voltam. Utóbbiban olyan kitűnőségek futballoztak, mint Mester, Mankó, Bayer, Babinszki, Peczenka, Nagy, Kiszely, Kopricza, Ancsin, Laczkó,Bös. A ’30-as években ők képezték a gerincet. De a legeredményesebb futballcsa­pat a legendás jaminai Bohn SC volt, akik Jánosi Béla edzőségével sikert sikerre hal­moztak. Például a Dél Bajnoka címet is kiharcolta a Bayer, Mágori, Gottre, Ladányi, Ber­ger, Botyánszki, Szigeti, Ker­tész, Szaniszló, Juhász, Kopp, Engelhardt, Kliment, Neyedli keret, de nagy visszhangja volt akkoriban az olasz turnén ara­tott sikersorozatuknak is, olyannyira, hogy néhány kora­beli sportlapban profiváddal illették a csapatot. Pedig becsületes téglagyári dolgo­zók voltak ők! A játékuk való­sággal elbűvölt! — De a másik két csapatban sem akármilyen focisták rúg­ták a bőrt, gondoljunk csak a Csabai AK megszokott tizen­egyére, amely a Jelenka — Bogdán, Saguly, Majoros, Ba­logh III., — Rosman, Pong- rácz, Kohan—Tomka, Balogh L, Kovács összetételben futott ki legtöbbször a pályára. Az Előre színeiben többnyire Kucsmik—Mátyás L, Mátyás IL, Lipták, Botyánszki — Nagy, Blahut, Sajben — Szpe- vár, Pagurka, Varga kezdte a játékot. Ugyanakkor a környe­ző pályákra is elkísértem a csa­baiakat, közülük leginkább a Gyulai AC elleni 90 percek maradtak emlékezetesek, amelyeken szikrázott a leve­gő! Á Góg, Bengeri, Galbács csatársornak alaposan meg­gyűlt a baja a — bocsánat a szóért — „favágó” Mátyás testvérpárral, akik igen kemé­nyen bekkeltek. De volt papri­ka más mérkőzésen is. Palotai szabadrúgásgólja — Él-e emlékezetében Békés megyei jelentősebb labdarú­góesemény a korábbi időkből? — Több ilyet tudok említe­ni, például a Magyarország— Németország B-válogatott mérkőzésre talán mások is szí­vesen emlékeznek, amit a Ka­zinczy utcai stadionban ren­deztek. Ezen a mérkőzésen Palotai Károly, a későbbi si­keres FIFA-játékvezető volt a balfedezet, s éppen az ő jobb felső sarkos szabadrúgás gól­jával győztünk 1—0-ra. Kevésbé volt örömteli ugyan, de mégis említésre méltó a Ferencváros és a Kis­pesti AC Csányi utcai vendég­játéka, amikor először játszott az Előre a legmagasabb osz­tályban. A Fraditól 4—1-re, utóbbitól 9—1-re kaptunk ki. Élmény volt látni Toldi, Sáro- si, Puskás, Kocsis .S’., Bozsik, Budai II. és a többiek már-már zsonglőri ügyességét. — A játékvezetőkkel milyen ,,viszonyban” voltak akkori­ban? — A sípme'stereknek nehéz dolguk volt akkor is. A múlt­ban is előfordult néhány úgy­nevezett hirig mérkőzés, pedig olyan nagyszerű sípmesterek bíráskodtak akkoriban, mint például Aranyosi, Bircsák, Bí- róczki, Emsberger, Miincz, Petry, Vadas, Vezér L, Vezér IL, Zsolt..., soroljam a teljes­ség igénye nélkül. De az is igaz, hogy a szurkolók kultu­ráltabban viselkedtek, s legin­kább a játék kötötte le minden figyelmüket. Kevesebbet fog­lalkoztak a bírókkal, egy ízben ugyan az is megesett, hogy a zöld újság hasábjain Vadas György játékvezető többek között ezt üzente a Vörös Lo­bogó—Debreceni VSC bajno­ki mérkőzés leendő közönsé­gének: „Tisztelt nagyérdemű! Közlöm, hogy mindkét szemem jó, szemüveget nem hordok, rokonaim nincsenek és nem megyek sehová!...” Azt már nem tudom, hogy erre hogyan reagált a szurkolósereg. A bőség zavara — Végezetül állítsa össze min­den idők magyar válogatott­ját, illetve a Békéscsabáét, amellyel Ón szerint bármikor, bárkinek egyenrangú ellenfe­lei volnának! — Hű, ez borzasztóan ne­héz, hiszen egy tucatra való csapatot is kitennének azok, akiknek játéka elkápráztatta a nézőket! Most valóban a bőség zavarával küzdők, de a játék kedvéért mégis szívesen meg­teszem, de természetesen le­het vitatkozni rajta! Tudja, én nagy fradista voltam, de min­dig elismertem mások tudását! Akkor mondom a válogatottét: Zsák — Bíró, Kispéter, Pán- csics, dr. Dékány — Kubala, Szűcs L., Kocsis S., — Puskás Öcsi, Albert, Czibor. Edző: Baráti Lajos. A Békéscsaba összeállítását így képzelem el: Kucsmik — Mágori, Mátyás II..Karácsonyi, Láza—Ladá­nyi, Palotai, Szpevár—Riger, Szaniszló, Marik Pötyi. Edző: Jánosi Béla. —Pásztor József és Kerekes Attila az elmúlt két évtized ki­emelkedő tudású labdarúgói voltak, s a békéscsabai szurko­lók kedvencei. Róluk hogyan vélekedik, mert nem említette a nevüket? — Önnek igaza van, hogy­ne emlékeznék rájuk?! Ma­gam is rendkívül nagyra érté­kelem ennek a két sportember­nek a futballtudását, hiszen vá­logatottak voltak. Úgy tűnik, edzőként is megállják a helyüket, hiszen sikeresen szerepel a lila-fehér csapat a legmagasabb osztályban, ugyanakkor Kerekes Ausztriá­ban játékosedzőként kamatoz­tatja tudását. Minden dicsére­tet megérdemelnek! Hogy mégis miért hagytam ki őket a felsorolásból? Csak véletlen- ségből történhetett, mert túlsá­gosan is a régmúlt focistái jár­tak az eszemben, meg aztán nehéz feladatot kért tőlem Gyurkó úr! Valóban helyük van a mindenkori csapatban. Megérdemlik! Gyurkó Mihály Kapusként egykoron. Sötét mezben (jobbra, labdával a hóna alatt) Tóth István

Next

/
Oldalképek
Tartalom