Békés Megyei Hírlap, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-06-07 / 31. szám

MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. február 6-7., szombat-vasárnap IBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP­„A tanyavilág ezekkel az emberekkel meghalt” Szemcsés szimbólumok Még néhány napig látható Bé­késcsabán, a megyei könyv­tárban Szabó B. Gábor szocio- fotó kiállítása. Az egykori kunsági, sarkadi népművelő­nek ez a 30. önálló tárlata. (E sorok írójával tegezőviszony­ban áll, melyet a cikk kedvéért sem változtattunk meg.) — Gábor, mennyire vagy elégedett a kiállításoddal? — A ténnyel, hogy van, igen. Sokan gratuláltak, leve­leket kaptam, telefonon hív­tak. Azt hallottam vissza, amit szerettem volna elmondani. Olyan anyagot raktam a tab­lókra, amely világ már nem létezik. A tanyavilág ezekkel az emberekkel meghalt. A szociofotó más, mint általá­ban a fotóktól megszoktak. Itt vannak szándékosan „elron­tott”, szemcsésre nagyított képek és olyanok is, amelyek önmagukban nem állják meg a helyüket. A mondanivaló így kívánta, s mert ez a világ nagyon is fekete-fehér és „szemcsés” volt! — Látszik, a felvételek nem Békés megyében készültek. — A Homokhátság köze­pén, Kecskemét, Kiskunha­las, Orgovány környékén zömmel, de vannak Somogy megyeiek is. Közel 2 ezer da­rabból válogattam, 16 év anyagából. Sok dokumentum­filmet forgattam erről a világ­ról, ezek munkafotói. Később, filmes barátaim biztatására tudatosan mentem a téma után. Láttam, mi történik a Kádár-rendszerben a tanyavi­lággal. Tönkretételének szim­bólumai a magas feszültség, a Rába-Steiger. A kép szélén ott a kun parasztember sziluett­je... —Ki volt Oláh Ezékiel, aki­nek szobrot is állítottak, s a fotók főszereplője ? ■—■ Egy homoki parasztem­ber a kun keménység, tisztes­ség, intelligencia minden je­gyével. Mindig tudta, mi tör­ténik körülötte. Szándékom „Kiss Zsófia a felesége volt. Rengeteget dolgoztak, hogy a rossz homokon megéljenek. Aranyhomokot teremtettek belőle, csak közben eltelt az élet...” reprodukció: kovács Erzsébet „A Ketten című fotóval sok díjat nyertem. Megbeszéltük Oláh Ezékiellel, megyek hozzá fényképezni. Munka közben akartam és jött kiöltözve. Döbbenetes a paraszti tisztelet, ha vendég jön hozzá...” volt ábrázolni a tanyavilágban végbemenő objektív folyama­tot és azt, hogyan éli meg a szubjektum, O mindezt. A nagy fordulatoknál mindig ott van az alakja. Amolyan köz­pont volt Oláh Ezékiel a szór­vány tanyavilágban. —A ’70-es, ’80-asévekben, amikor a fotók készültek, mi­lyen élet folyt a kunsági ta­nyáknál? —- Akkoriban lavinaszerű­en jöttek le a fővárosból ta­nyákat vásárolni. Érdekes, hogy a Kádár-rendszer elvitte a tanyasiak fiait, nem adott megélhetést nekik, ugyanak­kor az értelmiség özönlött ide. Zahoránszky Ferenc, aki szobrot állíttatott Oláh Ezéki- elnek, a Művészek a tanyavi­lágért mozgalom elindítója is pesti főmérnök volt. Grafikus feleségével másik életet kez­dett itt. A tanyasi iskolában klubot csinálhattam, ahol a 25. Színház teljes társulatával megfordult. Nagy szükség volt a tanyasiak kulturális megsegítésére! — A Sarkadon látott Cigá­nyok és a Tanyasiak című tár­latod azt jelentik, elkötelezted magad a szociofotók mellett? — Ha valakit érdekel a hite­les valóság és meg akarja mu­tatni, biztosan szociós lesz. Az életem mindig sikerek és kudarcok között zajlott. Nép­művelőnek tartom magam, igaz ezért állandóan „ütöttek, vertek”. Sarkadi „szociós” életemből sikerült kiszaba­dulni azzal, hogy a Csaba Tv- vel elkészíthettem a Mlado- nyiczky-portréfilmet, melyet újabbak követnek. Most a fó­liásokról készítek fotókat Méhkeréken és Sarkadon. Ne­héz világ az övéké... A nép- művelőséget így folytatom to­vább. A szociográfia és a fo­tográfia édestestvérek, hiszen mindig odatették az asztalra a társadalmi valóság és a hiva­talos valóság közötti különb­ségeket. Bár a kiállítás visszhangja különböző szempontokból nem volt egyértelmű, a fotók sem voltak érdemtelenek a be­mutatásra. Szőke Margit tás, külön melléklet jelent meg a Békés Megyei Hírlapban Kohán munkásságáról. S egyáltalán azt a törekvést sze­retném elismerni, amellyel a lap az értékeket védi, az érté­kek megőrzéséért harcol. A szerkesztőség remek harcos. Olyan világban élünk, amikor nem lehet eleget ismételgetni, szinte a közönség szájába kell rágni, mennyire fontos a kultú­ra, a művészet megbecsülése.” A portré születéséről Kosz- ta Rozó elmondta, hogy Ko­hán Györgyöt látásból gyer­mekkora óta ismerte, húsz éves lehetett, amikor szemé­lyesen először találkozott a festőművésszel. Egész élete során óriási hatással volt rá. A főiskola után szinte naponta baráti társaságban találkoztak vagy Rozó otthonában, vagy a „Sári” cukrászdában: Kohán, Simonyi, Sóky, Angelusz, Görgényi és a volt férje. Zenét hallgattak, verseket olvastak, Márai betiltott könyvét adták kézről kézre. Ezek a találkozá­sok szakmailag és emberileg egyaránt nagyon fontosak vol­tak mindannyiuk számára. „Kohán különös ember volt, nem szeretett beszélni, mégis súlya volt a jelenlété^ ngk” — emlékezett Koszta Rozó a régi gyulai időkre. N.K. Kohán különös ember volt... Ajándék Koszta Rózától Koszta Rozótól kapott ajándé­kot szerkesztőségünk a múlt héten: a Kohán emlékére című olajfestményét, amely szere­pelt a hatvani portrébiennálén 1991-ben. A kedves meglepetést a gyulai festőművész követke­zőképp indokolta: „Úgy gon­dolom, igazán megérdemli a • szerkesztőség ezt a képet. Az évforduló kapcsán szép mélta­Kohán emlékére, 1991 A legutolsó rajzok egyike a Virágcsendélet Emlékét őrizzük Búcsú Ruzicskay György festőművésztől Szülővárosában, Szarvason találta meg a nyugalmat FOTÓ: FAZEKAS FERENC Igazán szép kor adatott meg Ruzicskay György festőmű­vésznek, mégis megdöbbenéssel fogadtuk a hírt egy héttel ezelőtt, hogy 97. évében elhunyt a Munkácsy-díjas, érdemes és kiváló művész. Mert aki kicsit is ismerte, őszintén csodálta munkakedvét, fiatalos lendületét. Példaértékű volt az a hit és az az erő, amellyel az idős mester mindig újabb és újabb terveket szőtt. Szarvas és Ruzicskay neve örökre összeforrt. Itt született 1896-ban, és — bár élete három városhoz kötődött (Párizs, Budapest és Szarvas) — a Körös-parti városban találta meg az alkotáshoz szükséges nyugalmat. Szülővárosa avatta díszpolgárává, és itt helyezik örök nyugalomra. „Párizsban Európát találtuk, Pesten egy olyan szellemiséget, amely patakként próbálta megtalálni a tenger felé az útját. Akkori­ban a Bajza utca sarkán lévő sajtóházban találkozott az asztaltársaságunk. Közöttük olyan jeles személyiségek, mint Tabi és Kellér. Sajnos, legtöbbjük irodalom- vagy művészet- történet ma már. Szarvas a természet szépségeivel alkalmat adott a meditálásra, az alkotás csendes óráit éltem meg itt”— mondotta alig néhány hónappal ezelőtt. A szarvasi Erzsébet-liget fái alatt, a Ruzicskay-alkotóház- ban, akvarelljei színében, a harmincas évek szimbolikus képeiben, a grafikai sorozatban, gondosan összeválogatott, emléktárgyaiból álló gazdag gyűjteményében, a legutóbbi rajzaiban, a „biorealizmusban” és a Tessedik-albumban velünk marad. Csak a legnagyobbak alkotásainak sikerül valamelyest enyhíteni azt a fájdalmat, amit távozásuk okoz. No és a kedves, bölcs egyénisége emlékének, szavainak, amelyekkel az élet, a munka, a művészet szeretetére, meg­becsülésére tanított. „Szeresd a művészetet és vigyázz rá — ezzel saját életedet nemesíted!” így búcsúzott az otthonában készített riport után. Akkor még nem gondoltuk, hogy az utolsó lesz. Hihetet­lennek íűnt, hiszen szívesebben beszélt a jövőről, mint a múltról* Elmondta, rengeteg dolga van még. Az az őszi beszélgetés inkább a nyárról szólt; arról, hogy júniusban jöttek haza Etelka asszonnyal, és hogy milyen mozgalmas a szarvasi nyár, rengeteg a látogató, a vendég, rokonok, bará­tok, gyerekek. Szívesen látott vendégek mindannyian. De nem titkolta azt sem, hogy néha már elfárad a sok beszélge­tésben. A nyári nyüzsgés elmúlt, szeptembertől aztán fokozatosan csendesedtek a napok; míg végül január utolsó napján győzött a csend... Emlékét őrizzük, a művészetre vigyázunk. Nyugodjék békében, Kedves Mester! Ndedzielsky Katalin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom