Békés Megyei Hírlap, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-01 / 26. szám
gKÉS MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. február 1., hétfő Doni visszavonulás Egy békéscsabai rajparancsnok emlékezése 1943. január 12. A budapesti I. gyalogezred 1. zászlóalja bjelgorodi térségében földalatti bunkerekben „élvezte” a pihenést, összesen 4 napig. A frontvonalból pihenő állásba kerültünk. A bunkerek tetején a kidugott kályhacsövek vígan ontották a sűrű fekete füstöt, ami azt jelentette, hogy a katonák melegben ülték körül a saját maguk által készített tűzhelyet. Reggel 8 óra, a külső hőmérséklet —40 °C. Kora hajnal óta erős ágyúzás hallatszik. Olybá tűnik, mintha földrengés volna. A katonák idegesen tárgyalják a dolgot, mintha éreznék, valami történni fog. Nemsokára megjelenik szakaszparancsnokunk, tartalékos zászlós, aki elmondja, hogy az oroszok Voronyezsnél áttörték a frontot. A katonák között ideges hangulat lett úrrá. Nehezen teltek az órák. Aludni mínusz 40 fokban Délután 2 óra tájban a zászlóaljparancsnokhoz rendelték a tiszteseket, köztük jó magamat, aki szakaszvezető és géppuskás rajparancsnok voltam. Maga a zászlóaljparancsnok beszélt hozzánk s adta ki a riadó parancsot, ami azt jelentette, hogy két órán belül menetkész állapotban kell állni a kijelölt helyen. Ekkor tudtam meg, az irány Vertmarki, ahová reteszállásba megyünk. Ekkor még nem sejtettük, ez mit jelent. Géppuskánkat lőszerrel együtt egy szánra raktuk, s a gyülekező helyre mentünk. Már sötétedett, amikor elindultunk. Szomorú látványt mutattak a hiányosan felszerelt ruházatú katonák a dermesztő hidegben. Hiányos öltözéket azért írok, mert a bakancs, a felsőruházat enyhébb időben is éppen hogy elfogadható lenne. A testet a legjobban a pokróc védte, a katonák azt a fejükre húzták, így legalább az arcuk védve volt. Lábunk alatt iszonyúan csikorgóit a hó. Elindulásunkkor még mindig —40 °C volt. A végtelen hómezőkön sehol egy ház, egy megnyugtató irány, csak előre menni és menni, úgy tűnt a semmiségbe. Már hajnalodon, mikor elértük Vertmárki községet. A dombokkal körülvett község kihalt volt, olyannak tűnt, mint egy halott város. Eligazítás után vállunkra vettük a géppuskát, a lőszeres ládákat, s elindultunk a kijelölt harcálláspontra. Úgy gondoltuk, hogy a már elkészített futóárokban majd védelmet kapunk az egyre erősödő hóvihar ellen. Itt ért az első csalódás. Sehol senki, csak a fehérlő hómező. A dombról lenézve egy mély völgyet láttunk (horhos). A túloldalon jól hallható hangok, sőt tábortüzek. Szovjet csapatok voltak. Dermesztő hideg volt. Már világosodott, amikor hozzá- kezdtünk a hóba vájt futóárkok építéséhez. Egy-egy lövedék elzúgott a fejünk felett, s mivel ezek a lövedékek sűrűsödtek, mi is próbáltuk viszonozni. A géppuska egyetlen lövést tudott leadni, mivel a nagy hidegben a hüvely beszakadt a csőbe, s így ez megszűnt működni. Ezt többször is megismételtük. Mire a fútóárkokkal kész lettünk, a raj minden emberét elnyomta az álom. Pokrócba bújva, egymás hátát melegítve a hó és a hideg védelmében. Nagyon keveset aludhattunk, mert ekkor már nagyon fáztunk. A túloldalon már jól látszottak az emberi körvonalak, távcsövömön láttam a mozgolódást, iszonyú csend volt. Gyanúsnak találtam és egy emberemmel elindultunk megtudni, mi van a többi harcállásponttal. Döbbenten vettem tudomásul, hogy az egész zászlóalj elhagyta a helyét. Mivel az én harcálláspontom a legszélső volt, így egyszerűen ott felejtettek. Visz- szatérésem után azonnal visszavonulást rendeltem el. Megérkezve a faluba nem találtunk senkit, szerencsénkre a szánt megtaláltuk, gyorsan felpakoltuk a szerelvényt, találomra nekivágtunk a hómezőnek. Alig indultunk el a falucska hosszú útjának végéből, már hallottuk a géppisztolyok ropogását. Az orosz csapatok tehát megindultak. Menekülés a semmibe Utunk iszonyatos megpróbáltatás volt. A hófúvás erősödött, ez csak nehezítette az előrejutást. Két-három emberem a kimerültségtől nem akart tovább menni. Lelket öntöttem beléjük. Szerencse, hogy én elég jól bírtam, mivel civilben sportoló voltam (labdarúgó). Már sötétedett, mikor egy elfogadható útra bukkantunk. Ezen az úton jutottunk el egy nagy kolhozhoz, ahova zászlóaljunk már megérkezett. Érkezésünk után a parancsnok elé vittek, ahol megtudtam, hogy a futár, akit szétküldtek távoli harcálláspontokra, nem talált meg bennünket. Meleg vacsorát kaptunk, majd egy istállóban, ahol elég szalma volt, pihenni térhettünk. Hajnalban riasztottak bennünket és a zászlóalj elindult. A kolhoztól vagy 3—4 kilométerre egy síkságon újra állást foglaltunk. Verőfényes nap volt és igen hideg. Újra beástuk magunkat a hóba. A körülöttünk lévő dombok egyikén távolban gyülekeztek a szovjet csapatok. Jól ki lehetett venni a tankokat és fehérleples sícsapatokat, akik a tömegből kiváltak. Ekkor váratlan dolog történt. Egy facsoport mögött egy tábori ágyú helyezkedett el, amely tüzet nyitott a távolban lévő szovjet csapatra — nem sokáig. Az ellenség hamar kilőtte a mi ágyúnkat. A parancsnokság elrendelte a visszavonulást. Az emlékezetes facsoportnál, ahol az üteg volt, kezdődött az út, amely a kolhoz felé vezetett. Ahogy oldalra pillantottam, messze távolban katonai visszavonulást láttam. Valószínű, a Don mellett lévő egyik egység volt. Ez volt az értelme a reteszállásnak, hogy a Donnál lévő csapatok visszavonulását biztosítsuk. Az útra rátérve iszonyatos zűrzavar keletkezett. Közben az orosz csapatok egyre közeledtek. Egyszerre több löveg is próbálta a menekülést elzárni. A menetoszlopunk elülső részét ágyúzták. Ahogy közeledtünk a kolhozhoz, mind több és több sebesült katonát láttunk az út szélén vérben fetrenge- ni. Lovas szánok felborulva, halott katonák és lovak kínlódtak a teljes megsemmisülés felé. Felderítés a hómezon Rajunk ekkor még egyben volt. Azonban az iszonyú hideg és félelem miatt, mely mindenkire átragadt, már nem volt lehetséges megállítani a bomlást. Embereim egy ideig még bírták a fegyverzet szállítását, majd először a géppuska csövét, aztán az állványt is ledobták a hóba, végül a lőszeres ládáink is hasonló sorsra jutottak. Kissé alábbhagyott az ágyúzás, így jutottunk el a kolhozhoz. Itt is teljes volt a zűrzavar. Volt, aki csapatosan tovább indult az úton, közben a szovjet csapatok jól kivehetően közeledtek. A zászlóaljparancsnok közelébe kerültem, aki felszólított bennünket, kövessük. Térképpel a kezében magyarázta, hogyha levágunk a völgybe az erdőn keresztül, van reményünk a menekülésre. Embereimet felszólítottam, hogy tartsanak velem. Egy-két emberem velem tartott. A többiek a tömeg után rohantak. Én akkor már tudtam, hogy aki az úton továbbmegy, biztos fogságba kerül. Rövid gondolkodás után körülbelül 30-an lehettünk, s a zászlóaljparancsnok lovával nekivágtunk a A zászlóalj 1500 emberéből mindössze 280-ról tudtak völgynek. Nemsokára elértük az erdőt, ahol mind beljebb kerültünk. Ahogy visszanéztünk a kolhoz felé, az orosz csapatok már ott voltak. Táv- csövön keresztül láttuk, valószínűleg egy tiszt figyel bennünket. Minket üldözni már nem látta szükségesnek. Tehát a zászlóalj többi részének megszűnt a háború, fogságba estek. Az éjszakát egy erdei tisztáson töltöttük, ahol körbeültük a zászlóaljparancs- •nokot. Ekkor derült ki, hogy a parancsnok is békéscsabai és a Deák utcában van lakása. Ekkor megfogadtuk, aki hazaér, felkeresi a családot. Az alezredes úr elég rossz állapotban volt, a füle megfagyott. Pihenés után lóra ültettük és elindultunk. Egy tisztáshoz érve kora hajnalban távoli morajlás és gépkocsi zúgása hallatszott. Rövid tanácskozás után az alezredes úr úgy döntött, hogy két embernek fel kell deríteni, hogy a mieink vagy ellenséges csapatok vannak-e a közelben. Jó magam egy pesti honvéddal elindultunk felderítésre. Hosszú út volt. Nagyon kimerülve érkeztünk a feltételezett helyre. A jel az volt, ha csapataink vannak, egy lövéssel adunk hírt, hogy jöhetnek. Ekkor már kapcsolatba léptünk egy hadnaggyal, hogy mit is kell tennünk. A lövés eldördült, nemsokára láttuk a kis csoport közeledik felénk. Beszélgetni kezdtünk a katonákkal és megtudtuk, hogy közvetlenül a Dontól vonultak vissza. Mi elmondtuk, hogy Vertmárkiban voltunk reteszállásban és mi fedeztük a visszavonulást. Náluk még működött az ellátás. El is vittek bennünket a konyhára, meleg bablevessel láttak vendégül. És most gondolkodni kezdtem, hogy ezzel a retesszel sok katona életét, legalább is egyelőre, sikerült megmenteni. Egyszer repülőgépzúgást hallottunk. „Rata” típusú repülőgép húzott el az oszlop felett. Majd visszafordultak és iszonyatos tűzzel pásztázták végig az oszlopot. Állítólag női pilóták voltak. Rohangálás, jajgatás jelezte, hogy sikeres Vállalkozás volt. Negyedmagammal úgy tudtunk megmenekülni, hogy egy hatalmas szénakazal körül ugráltunk hol az egyik, hol a másik oldalra. A páncélozott német harci járművek nagy dübörgéssel elindultak. Nyomukban a magyar seregek csoportokra szakadozva indultak el. Az út csatatérhez hasonlított. A hóban arcra bukva (némelyik még nyöszörgött) magyar katonák feküdtek. Mi igyekeztünk felzárkózni nagyobb csoportokhoz, úttalan utakon hajtottuk magunkat előre. Közben beesteledett. Irdatlan hómező, sehol egy ház, egy település. Én is beleestem abba, hogy víziókat látok. Megjelent előttem eev falu, ahol világít az olajmécses, kemencében ég a tűz. Jóleső érzés töltött el. Aztán minden eltűnt, csak a dermesztő hideg, a szánokon lévő sebesültek jajgatása ébresztett a valóságra. Az út két oldalán megjelentek a csonttá fagyott emberek. Sok helyen tízesével arcra borulva, csak a ruházatuk látszott ki a hóból. Ehhez elég volt az, ha valaki dolgát akarta végezni: egy-két perc és az agyongyötört test csonttá fagyott. Egy tizedes kilépett a sorból, erős hasmenése lehetett. Odaszaladok hozzá, hogy ne üljön le. A tizedes csak bólogat, és mondogatja magába, neki ez így jobb. Visszanézek, még mindig úgy guggol, mint jóval előbb. Biztosan megfagyott. Hajnalodik, a közelben tényleg egy kisfalu körvonala bontakozik ki. Holtfáradtan vánszorgunk egy faluszéli házba. A kis kéményen füst gomolyog. Belépek egy kis szobába harmadmagammal. Egy öreg paraszt az asszonyával fogad. A szobában jó meleg van. Az öreg eltűnik, nemsokára egy cseréptálba jókora adag ri- zses húst hoz be. Mondja, mutogatja, hogy a németek hagyták itt, maradék volt, amit az udvarra kiöntve talált meg. A kisszobában szalma volt leszórva, ahol a németek pihentek. Csajkánkba melegítve, végre jóllakhattunk. Szalmára dőlve nyomban elaludtunk. Egy, lehet hogy két órát aludtunk, mikor az öreg nagy nehezen felrázott bennünket, hogy menjünk tovább. Ő is félt, ha az oroszok meglátják, hogy katonákat rejteget, őt is agyonlövik. Megköszöntük szívességét. Ahogy kilépünk, kis csoportokban még jönnek a katonák. Elgyötörtén, gyűrött katonaruhában, szőrösen, fejük pokrócba burkolva úgy néztek ki, mint akik valami varakba húzták meg magukat. Ahogy magunkra nézek, mi sem néztünk ki jobban. Elindultunk és csatlakoztunk az egyik csoporthoz. Talpunk sajogni kezd, bakancsunk kőkeményre fagyott. Utunk tragikus. Az út szélen egyre több és több csonttá fagyott katona mutatja az utat. Nem bírták a megpróbáltatást. Itt lett a temetőjük. Megfagytak álló helyzetben Estére egy nagyobb településre érkeztünk. Vasútvonala is volt. Talán Mihajlovka volt, de nem tudom biztosan. A településhez érve nagy tüzet láttunk. Egy jókora épület volt. Köze- lebbre érve láttuk, hogy a katonák szaladgálnak, s mint megtudtuk, egy ellátó központ volt. Benne téli ruhanemű égett, ezen kívül pedig mindenfajta élelem is a tűz martalékává lett. Hatalmas bálákban Planta tea, szalonna, szárított tészta és egyéb élelem is. A katonák valamennyien, akik ott elhaladtak, igyekeztek a tűzből valamilyen élelmet kimenteni, mert ellátásunk a jövőben már nem volt biztosítva. A faluból kivezető útra tértünk, egy lankás dombról visszatekintve láttuk, hogy mögöttünk kígyózva tömött sorokban hömpölygött a katonák hosszú sora. Meggyötört, pokrócba bújtatott katonák vonulása volt ez. Utunk egy kis település mellett vezetett el. Letérve az útról, egy szénapajtában húztuk meg magunkat. Fáradtan dőltünk le, nem sokáig, mert a hideg dermesztő volt. Egy orosz paraszt hívott bennünket a házába. Csakhamar jó meleg szobában találtuk magunkat, előkerült pár szem krumpli, mi pedig elővettük a tartalékot és nyitott tűzhelyen melegítve falatoztunk. Mi pedig az öreg parasztnak a magunkkal hozott teából jó pár maréknyit adtunk. Egy kissé felmelegedve folytattuk utunkat. Négyen voltunk egy csoportban, amikor váratlan „öröm” ért bennünket. Útszéli árokban egy té- herautó felborulva gazdátlanul, kipukkadt kerekekkel árválkodott. Megközelítve az autó alatt különféle csomagok, tábori lapok százai hevertek; szétdobáltuk a csomagokat és egy nagy doboz Symphonia cigarettára bukkantunk. Amit elosztottunk. Ekkor már tudtuk, hogy ez a cigarettacsomag túlélésünket jelentheti. Ugyanis cigarettáért megkaptunk mindent, úgy a helyi lakosságtól, mint a németektől. Ez utunk további részében be is bizonyosodott. Ekkor már a gyűrű bezáródott. A második hadsereg zöme ekkor már csak azt várta, mikor lesz az út szabad. Egy nagy erdő szélén a katonák ezrei gyülekeztek, ezen az éjszakán az erdőben összegyűjtöttek bennünket. Bejelentették, hogy hajnalban ki kell tömi, lőszert kaptunk, valamint két marék kristálycukrot. A kurszki kórházban Egész éjjel szabadban töltve vártuk a reggelt. Bevetésre nem került sor. Nemsokára egy faluban találtuk magunkat, szanaszét lótetemek, halott katonák, máig sem tudom, hogy mi történt, csak azt, hogy szabad lett az utunk. Ugyanis a németek valami csodafegyverrel szétlőtték az orosz bekerítő alakulatokat. Nem akarom az olvasót tovább untatni, csak annyit, hogy utunk további részében is határtalan szenvedésben volt részünk. Sok volt a fagyott lábú ember. Az utakon visszavonuló katonák egy része fagyott lábbal vánszor- gott. À mi lábunkat is kikezdte a fagy. Sokan nem bírták és egy-egy településen visszamaradtak, nem tudtak tovább jönni, inkább a fogságot választották. Közben áthaladtunk Bjelgorodon, tovább mentünk Kurszk felé. Mire beértünk a városba, 16 vagy 17 nap volt mögöttünk, közel 180 kilométeres út. Csak nehezen bírtam az utat, lábam lefagyott és dagadni kezdett. A gyűjtőhelyre kerültünk, szalmára fektettek és lehú- zatták a bakancsokat, ekkor láttam, hogy bajtársaim lábfeje is lilásodik, talpunk pedig véres cafatokban árulkodott, hogy nincs tovább. Akiket a városi kórházba irányítottak, egy kis jelvényt tűztek a zubbonyra, így kerültem a kurszki kórházba. Egy pár napi ott-tartózkodás után felolvasták a neveket, és a pályaudvaron lévő sebesültszállító vonatba irányították. Jól emlékszem, hogy valamennyi lefagyott lábú ember pokrócba csavart lábbal indult a pályaudvarra. Iszonyú kínokat éltünk át. Délután elhagytuk a pályaudvart, már kint voltunk a nyílt pályán, mikor a város felől erős robbanások hallatszottak. A szovjet repülők a pályaudvart bombázták. Ez késő este volt. Mivel ez a vonat magyar sebesültszállító vonat volt, ezt az oroszok tudták. Meghagyták az életünket. Kievi fertőtlenítés után Lavocsnénál átléptük a magyar határt. Irány Debrecen. Mivel itt a kórházak zsúfoltak voltak, vagy 50 sebesültet Beregszászra irányítottak. Hat hetet töltöttem itt. Aránylag elég jól rendbe hoztak, így már csak egy utam volt, a leszerelés. Itt tudtam meg, hogy a zászlóalj 1500 emberéből mindössze 280 fő volt az, akiről tudtak. Hogy a többiekkel mi történt, soha nem tudtam meg. Amit ez a hadsereg átélt ebben a visszavonulásban, örökké élni fog bennem. Fejet hajtok a sok elesett és megfagyott bajtársaim emléke előtt. Utóirat Emlékezni akarok Pap János testőr őrnagy úrra, aki mint zászlóaljparancsnok vitt bennünket a Don-ka- nyarba. Sajnos rövid ideig volt velünk. Ugyanis egy 30 főből álló szovjet szakasz az egyik hajnalon megtámadta a zászlóalj-parancsnokságot. Az őrnagy úr bátorságát dicséri, hogy személyes jelenlétével sikerült a támadókat megsemmisíteni. A golyószórót legényének hátára tette és úgy lőtte a betolakodókat. Sajnos a harc vége felé tüdőlövést kapott. Én a közelében voltam, gondoskodtunk az elszállításáról. Repülővel hazahozták és életben maradt. Igazi katona volt. Nagysándor VOLT SZAKASZVEZETŐ, GÉPPUSKÁS RAJPARANCSNOK
