Békés Megyei Hírlap, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20-21 / 43. szám
0 1993. február 20-21., szombat-vasárnap — MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM áBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Meglepően bő termés Nyilatkozik a filmszemle igazgatója Csendélet kenyérrel és sorssal Szalók József: Csendélet Szorító Lehet-é kérges, kerti és állattartó munkától dagadt ujjakkal impresszionista képeket festeni? Milyen parancsokat őrizhetnek ezek az ujjak Kohán György és Csáki-Maronyák József útmutatásaitól kezdve a nagybányai levegő- és fényreflexek palettáján át az orosz fronton elsütött fegyverek ravaszainak és az oltókés tapintásáig? Amikor Szalók József Oros- háza-széli, szentetomyai kapujában kezet szorítottam a festővel, már tudtam: másfajta szenzáció vár odabenn, mint ami e kérdésekben lappang. És talán nem is szenzáció ez az életmű, még ha egyedülálló is létrejötte, hanem csupán annak a magnak vagy csemetének a példája, amely nem a biztonságot nyújtó erdőben, ligetben nőtt, hanem magányosan, véletlenül elhullajtottan a mező közepében, s ha már felcseperedett, nem vágták éppen ki, de enyhet adó árnyára ritkán tartanak igényt az arrajá- rók. Életútját egyszer már felidézte az a katalógus, amely a 65 éves korában, Orosházán rendezett első(!) egyéni tárlatához készült 1988-ban. Most hogy itt, a Sarkadi Helytörténeti Gyűjtemény időszaki kiállítási termeiben újra kiakaszthattunk harminc új képet, úgy érzem, nem lehet kitérni a kiállítás levegőjében sűrűsödő kérdés elől, amelyet e különös eklektikájú festői képződmény szegez a látogatónak és kutatónak: ki ez a rejtőzködő festő? S nincs reá pontosabb válasz a tényéknél: 1922. február 16-án született Orosházán; 6 elemi és 2 polgári jutott „osztályrészéül”; a rajzoló, feste- gető gyermeket Kohán György és Csáki-Maronyák József irányítják a Képzőművészeti Főiskola felé; az 1940/ 41-es tanévben 4 hónapot tölt földije, Boldizsár István osztályában; a főiskolai tanmenet szigora ellen lázadva 1941- ben átiratkozik a Mikola András és Kirzsán János vezetése alatt működő Nagybányai Festőiskolába; a havi 110 pengős ösztöndíjat a tehetősebb orosházi értelmiségiek és kereskedők biztosítják 1943 októberéig, amikor kivezényelik a keleti frontra; egy év múlva éppen Nagybányán keresztül vonulnak vissza, ott marad újra tanulni, de a határok lezáródása után a román hatóságok kiutasítják a magyar állampolgárokat; itthon nyomorog, napszámos munkát vállal, földet túr; 1960-ban belép a Petőfi Termelőszövetkezetbe: elküldik a békés-tarhosi kertészeti tanfolyamra s 1976-ban kertészeti dolgozóként vonul nyugdíjba; közben végig, kisebb megszakításokkal, félkézzel — fest. Mi aç hogy félkézzel? Nem félkézzel fest minden festő? Nem. A festők nemcsak mind a két kezükkel, hanem egész szellemi valójukkal festenek. Szalók József szellemi valóját azonban idős koráig kettébe, félbe vágta a lét szükségállapota. Festészete is kétarcú, kétféle festékmasszából készül. Amikor tájképet fest, az Aföld is a nagybányai hegyek körül lebegő színes párafátylakat viseli, s ebben a finomszövésű szfuma- tóban, színpárában oly súlyosnak tűnik egy-egy tanyasi ház, kútágas, szárboglya, az emberi jelenlét bármilyen alakzata, mintha csupán ezek a nehezékek tartanák fogva a látványt, s nélkülük semmibe, semmivé foszlana a kékek-lilák-zöldek- sárgák illő látomása. Csendéleteinek a fajsúlyát viszont éppen e táj adománya, termése: duzzadó kukoricacsövek, turbános tökfejek, illatozó almák, „kör- tövélyek”, sonkák, kenyerek, kosarak, cserépedények „érzéki” szépsége, izzása, formaragyogása határozza meg, mintha egészséges festői étvágyát kívánná megosztani nézőivel. Szalók József az alföldi élet- és festőiskola két kézbe fogott bögréjében nagybányai álomitalt kínál. Néha egy-egy holland vagy svájci turista boldog meglepetéssel fogadja el e ritka ízt — s képekkel távozik. Talán majd ez az újabb, sarkadi megmutatkozás vonzóbbá avatja végre számunkra is a rejtőzködő festő házát, számunkra, akik tékozlóbbak vagyunk a gazdagoknál? Banner Zoltán Állandó — és nyilván nem ok nélküli — panasza filmeseinknek, hogy elapadtak a magyar filmgyártás anyagi forrásai, s ez már-már e patinás művészeti ág teljes elsorvadásával fenyeget. Az idei szemlén viszont új művek egész sora pergett a vásznon — mintegy cáfolataként a pesszimista jóslatoknak. — A panaszok nem ok nélküli sírás-rívások — mondja Kézdy-Kovács Zsolt, az idei filmszemle igazgatója. A filmgyártás valóban mostoha körülmények közé került. Nem a támogatásnak, inkább kollégáim, az alkotók ügyeségének köszönhető, hogy mégis ennyi új magyar film kerülhetett a közönség elé. Bevallom, ekkora termésre magam sem számítottam, amikor hozzá- kezdtünk ennek a sorrendben 24. seregszemlének a szervezéséhez. Kivált az új dokumentumfilmek nagy száma örvendetes. Egyébként 22 játékfilm, 2 egész estés videofilm és 70 órányi dokumentumfilm szerepelt a programban. — Lehet, hogy a kevesebb több lett volna? — Valószínűleg, de egy nemzeti filmszemlének az is a feladata, hogy a termés egészéről képet adjon. Kivált most, amikor mind kevesebb mozi játszik magyar filmet és a tévé sem bővelkedik műsoridőben a dokumentumfilmek számára.-—Közbevetőleg egy személyes kérdés: miért ön lett a szemle igazgatója? — A magyar filmek hazai és nemzetközi népszerűsítésére létrejött a Magyar Filmunió szervezete, amelynek pályázat útján jómagam lettem az igazgatója. Nos, így ért a megtisztelő megbízás a szemle igazgatói tisztségére. — Akkor ,,hivatalból” is propagandista ? — Igen, s e jó értelmű reklámigény jegyében a szemlén mintegy 150 külföldi vendéget, zömmel újságírót láttunk vendégül — nem titkolva a reményt, hogy többségük bizonyára ír filmjeinkről. —Miért Maár Gyula Hoppá című filmje kapta a rangos lehetőséget, hogy a díszbemutatón vetítették? — Mert nagyon jó film! Mellesleg: előttünk a berlini fesztivál, s ezen Maár alkotása is ott lesz a versenyző művek között. Magától értetődően mindent megteszünk, hogy már előzetesen minél szélesebb körben megismerhessék, értékelhessék a szakma mértékadó körei. —Mit vár a szemle „utóéletéről’’? — Remélem, hogy itthon is ébreszti, csiholja a művészeink termése iránti érdeklődést — nem utolsó sorban a forgalmazók körében. Nagy kár lenne, ha a magyar filmművészet új értékei parlagon maradnának. (széman) FEB Téli napfény Tomanek Gábor: Szentetomyai házak A Színházról álmodom... Napok óta nem hagy nyugton egy gondolat, Luther King: „Van egy álmom” — persze ő nem a Színházról álmodott. Én viszont a Színháról szoktam álmodni! Arról a Színházról, amely arra hivatott, hogy örömöt, bánatot, könnyet és mosolyt csaljon a néző arcára. Amely ne csak szórakoztasson, de neveljen, oktasson is. Szépre, jóra emberségre! Arról a Színházról, amelynek kapuján ha kilép a néző este 10 körül, ne az jusson az eszébe: a „mindenségét, elment az utolsó buszom...”! Nekem több álmom is van. Például: Istenem, de jó lenne egyszer végre vidáman, gondtalanul várni a premiert! Úgy várni, hogy mindjárt felmegy a függöny, és 3-400 nézőnek olyan élményt nyújtsak alakításommal, hogy napok múltán is eszébe jusson: „De sokat nevettem, de jó, hogy elmentem a Színházba!” Persze az is eszébe juthatna: „De szomorú vége volt! ...Mégis megérte megnézni, mert gazdagabb lettem egy érzéssel!” (Katarzisnak hívták a görögök.) Vajon gondolták-e Önök, Kedves Közönség, hogy régen, az ősközösségben is létezett már a Színház? A gazdag zsákmánnyal hazatérő vadász este a tűz mellett a barlangban előadta a törzs tagjainak „haláltmegvető” bátorságát, mellyel a vadat elejtette. Hiszen a Színház innen indult — az ősember barlangjából. Itt alakult ki a színjáték három nélkülözhetetlen eleme: a SZEREP, a CSELEKMÉNY és a KÖZÖNSÉG. Kavarognak a gondolatok a fejemben... Görög színjátszás — Dionüszosz Isten tiszteletére (bor, mámor). A nézőtéren 10-14 000 néző! A nézők közt ott ül a dráma írója és figyel! Lesi a közönség reagálását! (Hiszen minden a közönségért van! A L’art pour L’art színház ideje lejárt!!) Ha pedig a közönségnek valami nem tetszik, még aznap éjjel átírja és másnap már emígy játsszák a színészek! Ha a közönségnek így sem tetszik, dobálja a színészeket banánnal, naranccsal, ananásszal! (Bár ezt ma nem teheti — nem futja rá!) Magyarország, 1561 —iskolaszínjátszás! A diákok és a tanárok maguk írják a darabokat és ők is adják elő! Az iskolában kötelező a beszéd- és a mozgásoktatás. (Nem kellene ma is bevezetni!?) 1790, Pest Várszínház; Kelemen László társulata először szólalhat meg magyarul — kőszínházban! Innen számítjuk a magyar színjátszást!!! Jönnek Petőfiék, Aranyék, Egres- syék, Dérinéék... Játszanak télben, sárban, hőségben, pajtákban, néha csak vacsoráért... 1953, Pécs Nemzeti Színház; Lendvay Ferenc főrendező a következőket mondja színészeinek este 10-kor (ákik délelőtt próbáltak, délután és este játszottak): „Gyerekek, gyertek fel a lakásomra, próbáljunk még egy kicsit, mert nemsokára itt a premier és rosszul állunk!” A színészek pedig zokszó nélkül mennek és próbálnak a főrendező lakásán hajnali 4- ig! Aztán irány a vasúti resti, 4-5 lángos a reggeli, és kezdődhet a délelőtti próba! (Ezt édesapám mesélte.) 1993, Békéscsaba: felébredek éjszaka és „jár az agyam”... Milyen jó ez a csabai társulat — az év elején... ! Pedig Gór Mariska könyörtelen; „Hogy tartod a kezed?” „Ne így mondd, hogy fincsi a csoki!” „Na ezt a poént majd egy másik darabban süsd el!” (De jó, hogy így mondta, de jó, hogy belekötött egy-egy rossz hangsúlyba, egy-egy modoros mozdulatba...!) Közben száll a por a próbateremben, a fejünk szétdurran a Pálmatext átható szagától! A társulat egyik tagja napok óta beteg, mások „tájolnak” a mesével. Hetekig nem tudunk túljutni az első felvonás 2. képén. Az idő vészesen rohan — „itt a premier”. Nagy siker! Budapesti kollégák, kritikusok gratulálnak. Széplaky Bandi megdicsér bennünket: „Na fiúk, ez már valami! Ha így folytatjátok, még a végén jó színészek is lehettek!” Nevetünk. Közben ugyanilyen körülmények között dolgozik a többi produkció is: A szuzai, A vágy villamosa, Színezüst csehó, A kis herceg (11 éves főszereplő — alig 3 hét próbaidő!!!) A színészek és a műszakiak, a tárok dolgozói éjjel-nappal dolgoznak már — teljesíteni kell a 14 milliót. A közönség is érzi a saját bőrén a port és a hideget. De kitart —jön az előadásokra és hálás a szép estékért. Persze sokszor nézik az órát is; mindjárt 10 óra, elmegy az utolsó busz! Közben épül-szépül a Jókai Színház — gyönyörű lesz! Már csak pár hónap. Az iskolákban a rendhagyó irodalomórákon az igazgatók, tanárok panaszkodnak: miért ilyen darabok vannak a bérletben?! Az óvodákban az óvónők panaszkonak: miért tették A kis herceget a mesebérletbe? Mit válaszoljunk? Nem rajtünk múlik! Nem is a szervezőkön — sajnos! Közben illetékesek előtt elhangzik egy mondat: „Ez a társulat egy harmadrangú, tehetségtelen társulat!” Aki ezt mondja, mindenki fölött áll! Legalábbis ő azt hiszi! Van egy álmom! Mikor lesz a színész partner, alkotótárs, főmunkatárs? Hiszen a közönség őt szereti — őt várja a színpadon, az utcán! Mikor értik meg végre, hogy a hisztériás, exhibicionista, renitens, összeférhetetlen, örökké elégedetlen, lázadó SZÍNÉSZ csak egyet szeretne: ÉLNI A SZÍNHÁZÉRT, A KÖZÖNSÉGÉRT, A CSELEKMÉNYÉRT?!! (A színjáték — az ősközösség óta — három nélkülözhetetlen eleméért!!!) Van egy álmom... Hiszem, ez az Önök álma is! Ne hagyjuk, hogy csak álom maradjon!
