Békés Megyei Hírlap, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-11 / 35. szám

àRÉKRS MEGYEI HÍRüp­SPORT 1993. február 11., csütörtök & Ketten a torna csillagai közül. Magyar Zoltán és Ónodi Henrietta Magyar Zoltán nemcsak a sztárokat támogatná A SZERZŐ FELVETELE Atlanta után is ünnepelünk? Egy gála, amelyről minden bizonnyal még sokáig beszélni fognak, s remélhetőleg nem arról, hogy rágós volt-e a hús... Inkább arról, hogy a hazai toliforgatók 1958 óta honos rendezvénye, az „Ev legjobb sportolója”-választás záróese­ménye az idén töltötte be először igazán misszióját — köszön­hetően elősorban a főszervező Boskovics Jenő kollegánknak, aki — egy estére biztosan — egyetlen vidám hangulatú társasággá tudta összehozni a sport csillagait, neves üzletem­bereket, művészeket — lelkes (és a nemes célra százezreket áldozó) üzletemberek segítségével. Milyen gyorsan tovatűnik egy ilyen nagyszerű este! Úgy ter­veztük Ónodi Henriettával, majd hazafelé beszélgetünk ar­ról, mit is jelent szántára, hogy immár másodszor voksoltak „ezüstérmére” az újságírók. Va­jon hol a helye ennek a díszes plakettnek a sok, még díszesebb között. Aztán úgy alakult, hogy mire a Kongresszusi Központ­ból az Erzsébet hídhoz ért a ké­nyelmes Vento, ő már félig aludt édesapja karjaiban hátul. Egy olimpai bajnokot pedig nem illik zavarni pihenés közben. Úgy­sem sok idő jut rá. Annyit azért mondott, neki sohasem volt baja a sajtóval, ha kérdezték igyeke­zett szerényen és tudása szerint válaszolni minden kérdésre, akár a kondorosi nagymamáról kérdezték, akár Milosovicról. És akár a Kórház utcai csarnok­ban szegeztek neki mikrofont, akár Indianapolisban. Talán ezért is lehet, hogy nem is em­lékszik olyan újságcikkre az éle­tében, amelyben bántották vol­na. Azt már csak a gonoszkodás mondatja velünk, hogy a torna roppant nehéz sportág — kívül­ről is, belülről is —, aki hozzáér­téssel akarja mondjuk bírálni a dobogón látottakat, igen csak felkészültnek kell lennie. Az meg nem hiányzik még a szen­zációra éhes tollnokoknak sem, hogy a szakmában úgymond mosolyogjanak a háta mögött, ha legközelebb belép a gyakor­lóterembe. Abban maradtunk végül, szép ez a kitüntetés is, méltó helye lesz a vitrinben, s remél­hetőleg még újabbak követik. Amihez persze az is kell, hogy továbbra is reflektorfényben maradjon. ir A dilemma—folytassa, ne foly­tassa? — azóta már eldőlt. Eleve képtelenség is lenne hátat fordí­tani egyik percről a másikra a 15 éve tartó életformának. Olyannyira, hogy lassan kezdi visszanyerni „eredeti” formáját. Újra a mélyvízbe ugrani azon­ban csak óvatosan lehet. Barce­lona óta azonban ismét ugrott egyet a tomavilág, új szabályo­kat vezettek be, még magasabb követelményekkel. Ami koráb­ban úgynevezett 10 pontból in­duló ugrás volt, már nem a csú­csok csúcsa. Egy olimpai bajno­kot ugyan nagy tekintély övez, bárhol lép fel a világon, de ezt óvni kell. Amikor tehát február 27-én Észak-Dakotában, annak is Bismark városában, majd másnap a szomszédos, monta- nai Billing’s csarnokában Óno­di Henrietta fellép, mindennek újra a helyén kell lennie. Aztán jöhet egy ausztriai bemutatósze­rű fellépés, majd a hazai csapat- bajnoság első fordulója március 13-án. Szóval a mókuskerék újra elin­dult. Ugyanazon „jobb kezek­kel” — természetesen. Mert azt se hagyjuk feledésbe merülni, hogy az újságírók szavazatai alapján a hatodik helyen jegyzik az Ünyatyinszki-házaspárt. Idő­közben Julika az OTSH-tól két szép elismerést is kapott (talán az olimpiai kitüntetés helyett): Kemény Ferenc-díjat és a neve­lőedzőknek járó „Neveltem” feliratú díjat. („Jólesett, újra elő­re nézek” — mondta a napok­ban.) A krónika része, hogy klubbeli kolleganőjével, az új olimpiai reménységekkel, Nyeste Adriennel, Balog Ildikó­val és Filó Máriával is foglalko­zó Várkonyiné Kalmár Zsuzsá­val együtt sikeresen védték meg nemzetközi bírói minősítésüket. Térjünk vissza azonban a Bu­dapest Kongresszusi Központ­ba! Amikor ugyanis ez a fotó elkészült, magától adódott a kér­dés: Magyar Zoltán kétszeres olimpai bajnok — aki nem csak sikeres állatorvos Pestlőrincen, hanem tagja az országos szövet­ség nemrég megkarcsúsított el­nökségének is — mire gondolt, amikor Henrietta nekifutott a ló­nak azon a káprázatos estén? — A mi időnkben az elsők és az utánuk következők között sokkal nagyobb különbségek voltak. Barcelonában igazán nüansznyi különbségek döntöt­tek. Öten biztosan nyerhettek volna bármelyik szeren. Több­nyire az a kis szikra döntött, hogy az adott pillanatban ki tud­ja jól megcsinálni a gyakorlatot. Végig csodáltam Henit, mert fantasztikus erő sugárzott belőle és ez is nagyban hozásegítette a győzelemhez. Míg a riválisok arca egy kisebb bizonytalanság nyomán maga a riadt nyuszié­hoz hasonlított, ő magabiztos volt. Az első ugrás után teljesen biztos voltam benne, hogy lesz aranya. Nekem elhiheted, innen a pesti karosszékből is csalha­tatlanul megérzi az ember. Rá­adásul két szeren volt nyerési esélye. Talán a talajon az döntött vele szemben, hogy a klassziku­sabb tornát díjazta a zsűri. Ha azonban azt kérdezed, hogy erre képes-e valaki négy év múlva is, akkor azt kell mondanom, hogy: nem hinném. — Mit jelentett a sportágnak ez a siker tágabb értelemben? — Meggyőződésem, hogy ha az atlétikával és a kosárlabdával nem is tud lépést tartani a torna, mindenképp sztársportág lett, igazi arénaprodukció. Egyre több versenyt rendeznek a világ­ban komoly pénzdíjakkal. És azt mondom, ezt mindenkinek ki kell használni. A mi sztárjaink­nak is! Azonban itt jön a bökke­nő! A mi közelünkben nincs olyan menedzser, aki folyama­tosan képes lenne a nemzetközi vérkeringésben tartani a mi arra hivatott klasszikusainkat. Talán a Henit követő generációban már ez is megoldódik. Ami a kérdés második felét illeti, fel­színen van, de a legutóbbi el­nökségi ülésen sem tudtunk előbbre lépni. Nevezetesen, hogy ma a tornára is azok adnak elsősorban pénzt, akik ennek ré­vén ott tudnak lenni a fényben. Igazán senkitől sem irigylem, mert így is töredékét kapták és kapják a nyugaton ezért járó ha­sonló produkcióért, de támoga­tásra az egész torna sportágnak szüksége lenne! És az egész szót tagolva mondom. Nem tudom Békéscsabán mennyi a költség- vetés, de biztos, hogy nehezen tudják biztosítani a szükséges pénzt. (Hozzávetőleg 10 millió forint erre az évre, amelyből 5 millió forint biztosított — F. I.) Nagyon nyikorog a torna után­pótlása, mert oda szinte nulla vagy töredék pénz jut. Az alsó korosztályokat úgy tudják „lé- teztetni”, hogy közben aerobic- tanfolyamokat tartanak ugyana­zok az edzők. Ami lehet, hogy nem baj, de mégis jobban át kel­lene gondolni a támogatási rendszert. ☆ — Elég reménytelennek hang­zik mindez. — Mégsem teljesen remény­telen a helyzet. A tomaszövet- ség például 300 ezer forinttal letette például egy utánpótlás- képzést szolgáló alapítvány kezdőpénzét. Ez is valami, de hizlalni kellene, hogy az utolsó tíz évben megjelent vidéki bázi­sok továbbra is tartani tudják magukat. Kitűnő edzőket isme­rek, bármilyen feladathoz felnő­nének. Nem rajtuk múlik, hogy Atlanta után is ünnepelhessünk tornászt ezen a gálán. Persze, remélem gála is lesz még... F. I. A dobozi sportegyesületi elnök szerint: Támadásról nem lehet szó! Azt gondolná az ember, egy falusi büfé a lehető legalkalma­sabb hely arra, hogy — mondjuk — a helyi sport dolgairól beszélgessen az ember. Kivált, ha az illető' „kocsami intéz­mény” ráadásul a sportegyesület, a pálya része. Vagyis „egy helyben” van minden. Utólag úgy tűnik, talán Tóth Sándor is így van ezzel, de elsőre mindenesetre nem fogadta túlzott bizalommal az idegent. Megértem. Mostanában sokan szeretnék bebizonyítani a fehérről, hogy fekete, a csalóról hogy tiszta és fordítva. A szóbeszéd akkor is körbejárja a települést (a várost is persze), ha legfeljebb arra elég, hogy kitöltse a napi fröccsre szánt időt. Most a holt idény ellenére is téma Dobozon a sport, már csak amiatt is, hogy a nagy­község első számú fóruma, az önkormányzati testületet ép­pen napirendre tűzte a tavalyi esztendő mérlegét. A gazdál­kodásáról szóló beszámoló je­lentést annak rendje-módja szerint el is készítette Kiss Sándor klubelnök, ám amikor a képviselők ezt a sort olvasták a jelentésben, hogy a „módosí­tott eredmény: mínusz 139 ezer forint”, megálltak a to- vábbolvasással. Az amúgy tisztességes, tételes és szöve­ges kiegészítést is tartalmazó beszámoló részleteket nem fű­zött az ominózus hiányt sejtető mondathoz, s mivel a miérté­re és a honnan?-ra senki sem tudott választ adni, el is vetet­ték a témát. Az történt, hogy a hivatalban lévő elnök nem sokkal korábban lemondott, a pénzügyes pedig kórházban volt. Ebből gondolták néhá- nyan, itt valami zárvány lehet, hogy az újkori kifejezéssel jel­lemezzük a szituációt. Nem hiány, csak annak látszott Azóta kiderült: ez a 139 ezer nem hiány, nem eltűnt pénz, „csupán” tartozás, amivel a Társadalombiztosítási Igazga­tóságnak és az Adóhivatalnak • tartozik a klub. Mint (sajnos) sok száz sportegyesület az egész országban. De a mínusz az ugye a létező összes egyen­legben a hiányt jelzi. Amit persze sokféleképpen lehetne „tálalni”, talán azzal is megtoldani, hogy egy sportbüfé kinek és miért éri meg, a pult mögül származó bevételek mennyiben képezik a büfés hasznát és mennyiben a labdarúg-szakosztályét és a sportegyesületét? Mondom, bizonyára sokfé­leképpen lehetne a nyilvános­ság előtt erről beszélni. Tóth Sándor azonban — amikor mégis leülünk egy szépen terí­tett asztalhoz — megfontoltan azt mondja: — Támadásról nem lehet szó! — Ezt mint az új elnök is mondom s azért is, hogy meg­védjem elődömet. Én a múlt­ról nem akarok beszélni. Meg­győződésem, hogy itt senki sem azért dolgozott, tett vala­mit is, hogy a sport ellen tegye. Szegények vagyunk, vegetá­lunk, mint a legtöbb sport- egyesület az országban. De, hogy még tisztább legyen a helyzet és még annyi támadási felületet hagyjunk, mint ed­dig, hamarosan „leválasztjuk” a büfét a sportegyesülettől. Ta­lán a meghirdetés lenne a leg­igazságosabb, de úgy gondo­lom, aki eddig vitte, neki előnyt kellene biztosítani. O alakította ki a vevőkört, ő is­meri legjobban a körülménye­ket. Persze amikor majd meg­határozzuk, mennyit kell ha­vonta befizetni, lehet, hogy ő lép vissza elsőnek. Majd meg­látjuk. A büfé változatlanul mankó Különben a büfében egy kis kevert még midig csak 16, a nagy pedig 26 forintba kerül, szóval nem a mindenáron való nyereség a cél... De tavaly így is „kitermelt” 3,8 milliós for­galmat a büfé, s ebből a tiszta bevétel közel 300 ezer forint pluszt jelentett a sportnak. Fentebb az is kiderült, hogy az egyesület élén változás tör­tént: a nemrég közlekedési baleset szenvedett Kiss Sán­dor helyére az eddig elnökségi tag, Tóth Sándor üvegező mestert választották. Mint aki eddig is a vezetésben dolgo­zott és aki bizakodó, mert úgy érzékeli, szeretik a sportot az emberek a faluban, ősszel 3- 400 szurkoló buzdította a me­gyei I. osztályba való feljutás­ra is esélyes csapatot. —Éppen most hordtam szét a pénteki meghívókat, újabb elnökségit tartunk, hogy a leg­közelebbi közgyűlés elé lete- hessük idei terveinket, elősor­ban a pénzügyieket — folytat­ja Tóth Sándor. — Hogy mennyi támogatást szeretnénk kapni? Nyolcszázezer forint szükséges a két szakosztály minimális körülmények közti fenntartásához, ezzel azonban nem azt mondtam, hogy min­det az önkormányzattól vár­juk. Kérdés, hogy ebbe beszá­mítjuk-e az utaztatatást, mert a községi busz —- ha a mi pechünkre is — tavaly sokáig üzemképtelen is volt, azért so­kat jelent. De mit szól ehhez Szatmári János polgármester, akinek a terveket a községházán „jelzi” az elnök? — Én úgy érzem, hogy tényleg sportbarát’a dobozi la­kosság és a kellően megindo­kolt költségvetési javaslatot megszavazza majd. Külön na­pirendként most már nem tár­gyaljuk a sportot, legfeljebb azon kívül, de a fontosságán mit sem változtat. Tavaly 280 ezer forintot adtunk, de tete­mes a szállítási költség is, bár még jobb lett volna, ha egész évben használni tudják a költ­ségvetési üzemtől örökölt autóbuszt a sportolók. Gondo­lom, figyelemre méltó az öt­venezer forinttal létrehozott alapítvány. Működik egy har­minc fiatalt foglalkoztató önálló karateklub is, rájuk szintén gondoltunk. Aki akar, segíthet! Szegény ember ott segít ma­gán, ahol tud. Nem újdonság, de Dobozon sem jelentett gon­dot, amikor arra kérték a csa­pathoz legközelebb álló szur­kolókat; vasárnap ültessen maga mellé 3-4 játékost a „vi­déki” meccsre, nem volt nehéz vállalkozót szerezni. Máskor egy baráti vacsorát fizettek győzelmi prémium helyett. Legtöbbször Szakái János, Debreceni Ferenc, Orodán Ist­ván, Vágási László és Kiss Sándor. Mások mondták, hogy a sorba illik a polgármester és az új elnök is. És ezután is várják azokat, akik szívesen áldoznak a helyi sportra. Szóval korántsem az adófi­zetők pénzén szeretnék a Do­bozi SE vezetői segíteni a csa­patot, s nem csupán a labdarú­gókat, hanem a két éve az NB II-t(!) is megjárt női kézilab­dázókat. Akiknek színes fény­képe éppúgy díszíti a sportbüfé falát, mint az ifi fo­cisták 1954-ben nyert piros kis zászlaja, amit a Járási TSB ál­tal kiírt tornán nyertek el. Amiből talán túlzó követ­keztetést nem érdemes levon­ni, de annyit mindenesetre igen: nem csak arra büszkék, hogy igazából innen indult el a világhír felé Széchy Tamás, hanem saját hagyományaikra is büszkék és annak jelképei bármilyen korból is származ­nak, azért senkinek sem jut eszébe leütni a falról. Azért a régi zöld-fehér színt lehet, hogy a jövő ilyenkor esedékes közgyűlésen kék-fe­hérre változtatják, mivel a község színe is kék. Fábián István 1990-rŐZ elmaradt tagdíj: Gyulai Futball Club ( június 30, ) 600,- Ft 20.000Ft összes bevétel: 345.580,- Fjtr EREVMEHV fe.Ft-ban) Összes bevétel: Összes közt6 ég : 346 e.Ft 662 e.Ft Eredmény Váll.-bői átforgatott ... Tß ! Módosított eredmény zf'- 139 e.Ft\ ^ ^ y SE. alaptevékenység összes költségének megoszlása Anyagköltség Munkabér. Közteher. Egyéb költség 125.801,- Ft 782.000,- Ft 47.388,- Ft 306.704,19 Ft Összes költség 661.893,19 Ft ebből: Egyéb költség megoszlása: bírói díj 65. 205,­Ft Szállítási költség 13. 334,­Ft Nevezési díj, átigazolás 15. 600,­Ft Útiköltség elszám. 59. 397, ­Ft Mosószer. 14. 174,­Ft Reprezentáció 54. 5 24,70 1 Ft Egyéb költség 84. 469,49 Ft SSZ esen: 306.704,19 Ft A képviselők itt álltak meg...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom