Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09-10 / 7. szám
1993. január 9-10., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szorító Székelyhídi Attila fény-képei zolás elválasztó/elváló, illetve egymásba játszó útjainak a dialektikáját. Kétségtelen, hogy a fotó nagyon sok ábrázolási formát tett feleslegessé; de nem szüntetett meg egyetlen festői műfajt sem. Mert tudományosabb eg- zaktságú ugyan egy pillanatkép az arcról vagy a tájról, de ami az objektívvei rögzíthető felszín mögött van, azt csak az emlékező képzelet tudja felidézni. Ezt a (valljuk be: háládat- lan, rendkívül idő- és munka- igényes) feladatot vállalja fel Székelyhídi Attila a maga sajátos átvilágító módszerével, amellyel szinte festői leltárt készít választott környezetéről. Festői leltározásának tár- gyias/tárgyilagos hűsége bennünket is a művész által javasolt módszer követésére késztet. „Választott környezete”: nagyjából az alföldi (falusi vagy kisvárosi) táj, urbanisztikai motívumok, emberek. Különösen figyelemre méltó az a sajátos bensőségesség, amellyel a külső „felvételeket” interiorizálja, belső terekké hangolja. Újabban azonban más jellegű környezeteket is választ, például a dunántúlit és gyergyószárhegyit. Ám a választott környezet jellegétől függetlenül festői érdeklődésének középpontjában az építészeti és tárgyi elemek festőisége áll, s ezeknek az elemeknek az anyagszerűSenki se próbálja összevonni: nem elválasztó, hanem kötőjel fogja össze e kétszavas fogalmi meghatározást, amellyel megkíséreljük feloldani a pillanatba, a megragadás objektivitásába merevedett látványképek emulzióját. Székelyhídi Attila látványhű akvarelljei ugyanis elkerülhetetlenül felvetik korunk festészetének egyik alapvető dilemmáját: a hagyományos értelemben vett festői és a fényképszerű ábráVálasztott környezete az alföldi táj, a lakóház udvara A fotó nem szüntetett meg egyetlen festői műfajt sem ségéből elemzi ki azt a színfény koncentrátumot, ami mindent beragyog, átlényegít, meghatároz. Leltárszerűen pontos, látszatra száraz akvarelljei (és olajképei) .fokozatosan elősu- gárzó varázsa éppen abban rejlik, hogy nem matematikai (pontosabban: mértani) lajstromot vezet, hanem rétegkutatást végez, s a kép elemeiben, motívumaiban tűzzománcsze- rűen sűríti az idő-, tér- és hangulatrétegeket. Eközben minden csábítást távol tart magától, ami az ak- varell technikájára leselkedik: nosztalgiát, érzelmességet, ködöt, homályt, zavaros áttű- néseket, foltgomolygásokat; szinte a ráció szigorú, már-már kegyetlenül éles reflektorfényébe állítja élményeit, emlékeit, érzelmeit, s pusztán a kompozíció konstruktivitásá- val, megszerkesztettségével, átvilágítottságával, a tárgyi elemek fénnyel sűrített szilárdságával közvetíti sugallatait. Képei egyszerre többféle sugallatot közvetítenek: mindenekelőtt a természet és az emberalkotta második természet értékeinek a veszendősé- gét, veszélyeztetettségét, ezzel összefüggésben a művészet hivatását (az értékek megőrzésében); s mivel ő személyesen minderről meg van győződve — a saját meggyőződésének, világképének a szilárdságát. Nem igaz, hogy minden művész — költő, költői alkat. S ha az: minél mélyebb költőről van szó, annál jobban igyekszik elrejteni magában a költőt, ami egyfajta meztelenség-állapot. Rendkívül gazREPRODUKCIÓ: FAZEKAS FERENC dag, ám sérülékeny érzékenységét palástolja Székelyhídi Attila is azoknak a vízfestményeknek a „feszített tükrében”, amelyeket december végén állított ki a gyulai Püski Könyvesházban. Persze azzal a felismeréssel szemmel láthatóan maga is szembe nézett, hogy ennek a festői leltárnak, amely oly nagy gonddal, oly éles gazdaszemmel s mégis oly személyes gyöngédséggel tapogatja végig veszendő kincseinket, csak olyan társadalomban van helye, szerepe, hatása, mely maga is átérzi ezt a felelősséget és vágyat. A Püski Könyvesház (amelynek ez volt az első képzőművészeti kiállítása), úgy gondolom, az egyik első sejtje egy ilyen társadalom közművelődési szerkezetének. Banner Zoltán Tudomány és misztika // Ősi sámánok a szorongások ellen Az égiek és a régi tibetiek titkos tanítását rögzítő Halottaskönyvet (és „kincskönyv” társait) valamikor hegyek odvába rejtve őrizték a Himalájában, s ma már közismert Európában, sőt hazánkban is segítőjévé vált az alkalmazott tudományoknak. Mi is ez a féltve őrzött tudásanyag? Mint ismeretes, az ázsiai hitrendszerek nem az anyagvilágot tartják létezésünk egyetlen formájának. A földi létformák számukra a szenvedést jelentik, szabadulni akarnak tőle, s a visszatérés elkerülésére különböző misztikus gyakorlatokat dolgoztak ki. Ilyen a Tibeti Halottaskönyv is, melyet A köztes lét könyvei (Bar-do thos-grol chen-mo) címen is ismerünk. A mű arról szól, hogy a haldoklót körülállók, közülük is elsősorban az eltávozni készülő guruja (tanítája) vagy a láma (buddhista szerzetes) miként segítheti át az anyagvilágból abba a szellemvilágba, az „igazság birodalmába”, ahonnan már nem kell visszaszületnie a földre. „A Bardo Tödol — írja Hamvas Béla a Tibeti misztériumok című könyvében — a tibeti misztika ismert művei között a legjelentékenyebb Szentkönyv. Bírálat nem illetheti, legfeljebb magyarázat.” Nos, ezzel az idézettel kopogtattam be dr. Gácsér Magdolna békéscsabai gyermekpszichiáterhez, aki nemcsak szak- véleményt írt a műről, de a belőle szerzett ismereteket mindennapi gyógyítómunkájához is használja. — Mikor és hogyan ismerkedett meg a könyvvel? — 1986-ban került a kezembe először, de alaposabban két éve foglalkozom vele. A Brit Kulturális Intézet szervezett nálunk egy kurzust, ahol Jung vizualizáción alapuló terápiájával ismerkedtünk. A századelő neves svájci analitikusának elmélete a Tibeti Halottaskönyvhöz vezethető vissza, melynek jelképrendszere igen gazdag, s az ember sokrétű megismerését teszi lehetővé. — Tehát önök nem a szellemvilágba való átsegítésre használják. — Nem, szó sincs róla. Ez nem valami — manapság oly divatos—misztikus terápia. À művészeti vizualizációval való gyógyítás a régen alkalma-- zott módszerek közé tartozik, a betegek rajzainak értelmezését a Halottaskönyv szimbolikája csak gazdagítja, illetve megerősíti azt a meggyőződésünket, hogy az emberek rajzait a tudatalattijuk éppúgy befolyásolja, mint a tudatuk. — A modern ember általábanfél a haláltól, mellyel legtöbbször egyedül, egy kórházi A családi viszonyokat ábrázoló kisgyermek beszédes rajzával megrázóan ábrázolja saját helyét és érzéseit A Tibeti Halottaskönyv egyik illusztrációja a Minden Megvilágosultak Égjáró Asszonyát ábrázolja paraván mögött kell szembenéznie, s legfeljebb irigykedve gondolhat vissza elődeire, akik szeretteik körében, támogatásukat bírva fejezhették be, életüket. Nem tudjuk, mit élhet át egy haldokló, de az esemény rendkívüliségét támasztják alá a Halottaskönyvhöz hasonló művek, melyek egy külön rendszert dolgoztak ki ezeknek a nehéz óráknak a megkönnyítésére. — Egyre több vizsgálat foglalkozik életünk utolsó szorongásának csökkentésével. Csak Polcz Alaine gyermekpszichológust említeném, aki gyógyíthatatlan gyerekeknek és szüleinek próbál segíteni félelmeik feldolgozásában. Egyébként az ősi magyar sámánizmusban is jelen voltak a szorongáscsökkentő rítusok, s rá kell jönnünk, hogy az eddig babonáknak minősített vallási szokások a kollektív tudattalannak (a lélek fejlődésének) ugyanolyan szerves részei, mint bármely más életbölcsesség, s az emberiség fejlődését gátolná, ha figyelmen kívül hagynánk őket. Lenthár Márta Pavarottiról - a feleség tollából / Életrajz az 57. születésnapra „Pavarotti: Az élet Lucianóval” —ezzel a címmel jelent meg — ajándékul a világhírű énekes 57. születésnapjára, Rizzoli kiadásában Adua Pavarottinak férjéről írt életrajza. A kétszáz fényképpel illusztrált könyvhöz ezt a dedikációt ífta a szerző: „Leányainknak, Lorenzának, Cristi- nának és Giulianának szeretettel és hálával türelmükért, megértésükért és támogatásukért, amelyet apjuk munkájához szüntelenül nyújtanak, valamint azért, hogy elviselik a rájuk e munka révén nehezedő kellemetlenségeket. Jóllehet Pavarottiék leányai 30, 28 és 25 évesek, a család még ma is együtt él Modenában. A könyv megjelenése alkalmából Adua Pavarotti interjút adott az Associated Press amerikai hírügynökség munkatársának a család New York-i lakásában. Arra a kérdésre, hogy mi késztette a könyv megírására, az asszony azt válaszolta, hogy miután a kiadó, Lord Weidenfeld felvetétte neki a Pavarotti- életrajz gondolatát, ő úgy vélte, hogy ez lesz a legmegfelelőbb születésnapi ajándék férjének. A könyv megírása nem maradt titokban férje előtt, mivel egész nyáron dolgozott rajta otthonukban. Amikor 1953-ban először találkoztak — válaszolta egy to- vábbikérdésre—Luciano 17, ő meg 16 éves volt. Hét éven át jártak jegyben, mielőtt összeházasodtak volna és közben egy éven át haragban voltak egymással. Az opera őt akkor egyáltalán nem érdekelte, unalmasnak tartotta azt. Szülei elOptimista és nyitott egyéniség lenben szívesen hallgattak operákat a rádióban és hanglemezről. Amikor a riporter azt firtatta, hogy Luciano odahaza, mint magánember ugyanaz a szemé- lyiség-e, mint a közönség előtt, Ádua határozott igennel felelt. Véleménye szerint férjének sikere nagyrészt annak köszönhető, hogy minden helyzetben spontán önmagát adja, és a közönség ezt nyomban megérzi. Ezenkívül Luciano optimista és a külvüágra nyitott egyéniség. Az elmondta, hogy amikor megesküdtek, neki fogalma sem volt róla, milyen az élete egy énekes feleségének. De erre nem is gondolt, mindig úgy fogadta a dolgokat, ahogyan azok alakultak. „Énekel-e férje odahaza?” —hangzott az utolsó kérdés. „Nem. Csak, amikor tanul. Ellenben sokat fütyül és ebben nagyon ügyes”— felelte az asszony, hozzátéve, hogy az egyetlen dolog, ami miatt perelni szokott Lucianóval, az a diétája. Olykor bizony rendszertelenül étkezik — tette hozzá. A Művészetek—Társadalom oldalakat Niedzielsky Katalin szerkeszti.
