Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-28 / 23. szám
iRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP■ SPORT 1993. január 28., csütörtök £ \ © „Bodola Gyula a maga korában nagyobb játékos volt, mint Maradona” Volt egyszer egy balösszekötő... Nyolcvanegy éves korában elhunyt Bodola Gyula, a magyar labdarúgás kiemelkedő alakja. A hír nem tegnapi keltezésű, még tavaly őszi, de az emlékezést ez sem homályosíthatja el. Bodola Gyula többet érdemel egy rövid pályafutás-idéző nekrológnál, annál is inkább, mert ha a mai fiatalok már nem is igen tartják számon, az idősebbek annál inkább: az egykori legendás balösszekötő edzői pályafutásából két esztendőt az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Gyulán töltött el. Ennek a fotónak a következő olvasható a hátoldalán: Bodola (balról) és Barátky, a két csodálatos labdarúgó A Nagyváradi AC és az MTK játékosaként tizenhárom alkalommal szerepelt a magyar válogatottban és négy gólt lőtt. Hogy csak 13-szor ölthette magára a címeres mezt, annak korántsem a tudása az oka, hanem kizárólag a történelem. Az adminisztratív úton átrajzolt határok arra kényszerítették az erdélyi futballistát, hogy 48 alkalommal román válogatottként fusson ki a zöld gyepre, ahol mellesleg — máig csúcstartó a gólszerzők kistáján — 30 alkalommal talált ugyanis a hálóba. Oroszhegyi Károly kollegánk pedig kapásból emlékszik még arra is, hogy az 1927-ben, Brassóban bemutatkozó Bodola a román bajnokságokban 114 gólt lőtt. Kétszeres román bajnoki címmel is büszkélkedhet. A NAC- on kívül és a már említett Brassó mellett játszott Bukarestben és Clujban is. A NAC-hoz fűződik azonban pályafutásának legtöbb sikere. Ez a gárda volt az, amelyik első alkalommal hódította el 1944-ben először vidékiként a bajnoki címet. Neve mellé egész sor olyan elismerő jelző illik, amit a futball szótárában csak megfontoltan szabad használni. Óriási munkabírása volt, lövőerejéhez a pontosság is társult. Keresztlabdáinak döntő többsége mindig akkor érkezett a szélső elé, amikor már játszi könnyűséggel tudott gólhelyzetbe kerülni, hiszen a „gólpassz” által időt és teret is nyert egyszerre az ellenfél hátvédjével szemben. Nagyváradról Budapestre igazolt, a Vasasban, majd az MTK-ban folytatta. Harmincnyolc éves koráig szerepelt az élvonalban. Később — mint sokan mások — ő is edző lett. Legnagyobb sikereit Diósgyőrben érte el. Az az igazság, hogy trénerként azonban mégsem tudott olyan sikeres lenni, mint amilyen játékosként. Erre alighanem egykori játékostársa és barátja, Börzsei János adta meg a választ, amikor azt mondta: „Dudus túl jó ember volt... az ilyen tulajdonság az életben sok helyütt kamatoztatható, de az edzői kispadon nem mindig.” Talán a sors különös kegyetlen-kegye, hogy hozzá méltó csendben halt meg. Délben még barátaival egy esti válogatott meccs esélyeit latolgatták, aztán elvonult olvasni. Az esti mérkőzést azonban már nem érte meg... Csendben és örökre elaludt. Akik azonban egy kicsit is közel állnak az emberiség egyik legnagyszerűbb játékához, azoknak — legyenek szurkolók a nézőtéren vagy bármilyen csapat játékosai, edzői, esetleg elnökök valamely klub élén, illik tudniuk: Bodola Gyula neve örökre helyet kap a magyar labdarúgás történetében. Mi itt Békés megyében pedig büszkék lehetünk rá, hogy ha egy rövid ideig is, közelről csodálhattuk. Porai a rákoskeresztúri temetőben találhatók. Szó szerint is, mert egy újszerű szertartás során, végakarata szerint a hamvasztás után szétszórták porait a temetőben. * * * E sorok írója azon szerencsések közé tartozik, akik ha nem is látták játszani a NAC-ban vagy az MTK-ban, mégis csodálhatták Bodola Gyulát. Valóban fantasztikus ember volt. Igazán nem akarom a mai (egykor játékosként is ismert) edzőket még véletlenül sem megsérteni, de nem hiszem, hogy sokan vannak, akinek kedvéért edzések tucatjait néznék végig a kapu mellől. Mert 1961-ben sokan voltunk ilyenek. Az edzések első feléről igazán egykori játékosai tudnának sok érdekeset mesélni — az alábbiakban hárman emlékeznek is majd —, de amikor a kapusokkal kezdett foglalkozni, akkor minden „kívülálló” közelebb húzódott a húskombinát felőli kapuhoz... Hogy némi fogalma legyen arról, no meg, hogy ezerszer is megcsodálhassa, milyen is az igazi lövés... Amelyhez a hasonlatokat — az egyszerű kifejezéseket is meg a kacifántosabbakat is — egyfolytában keresik az újságírók és a riporterek —, ám akik látták Bodolát, azoknak hitem szerint valahogy egyszerűbb megtaláni. Mert amit akkoriban láttunk, valahogy a futball természetes velejárójának tűnt. Vagyis hogy jön a keresztbe gurított labda — mindegy, hogy jobbról vagy balról — a „csatár” pedig jön szembe, nyújtja lábait, leszorítja lábfejét és a következő másodpercben úgy vágódik a labda a léc mellett (alatt) védhetet- lenül a hálóba, mint a mesében. De nem ám minden tizedik, hanem minden második! Tessék ezt elhinni, nem a legendákkal szembeni tisztelet íratja le. így volt, nagyon sokan tanúsíthatják. Labdaszedőként nagyon kevés dolgunk volt, legfeljebb ha a háló valamilyen okból nem került fel a kapura. Igazából akkor nem hittünk az egyébként remek kapus, azóta szintén elhunyt Vidó Jancsinak, aki percenként nézett fel az égre fohászkodva, mintha mindig azt mondta volna: „ez nem lehet igaz!” Mármint, hogy ő bármennyire is lesi a lövésre lendülő lábat, akármilyen gyorsan rugaszkodik abba az irányba, ahová a labda tart, hiába hazudtolja meg néha a fizika törvényeit és repíti testének legtávolabbi pontjait a felső sarkot képező kapufacsücsök közelébe, mire három hosszú ujja retesz gyanánt odaér, a labda már pattan is kifelé a vasról. Hiszem, hogy Jancsi — miként annak idején Aknavölgyi, Henni vagy éppen a bukaresti Dávid, esetleg Márky a KC-ból — néha egy- egy pillanatra minden önbizalmát elvesztette, amikor Bodola lába lövésre lendült. Ugyancsak kevesen tudják, hogy Gyulára egykori kedves kollegánk, a már szintén elhunyt hírlapíró Iván László segítségével került. A Nagyváradhoz ezer szállal kötőtődő, egykori Gyulai Hírlap szerkesztője egy alkalommal meg is emlékezett lapunk hasábjain kapcsolatukról. Közelebbi megismerkedésük története külön is érdekes. Idézzük fel először ezt a részt a cikkből: „Negyvennégy szeptemberében — immár haditudósítóként munkácsi állomáshelyünkről oldalkocsis motor- kerékpáron többször is hazaszaladtam Nagyváradra. Egy ilyennél találkoztam Krüger Károllyal, a népszerű „Sajó”- val, a NC igazgatójával, aki arra kért, vigyem el magammal Dudust, Pestre igyekszik, a Vasasban várja Hegyi Gyula. Egy kis gond volt, hogy a motor kereke éppen akkor defektes lett, de Krüger nyomban szerzett egy valamivel kisebb kereket, és elindulhattunk végül. Sikerült túljutni a Bi- harpüspökinél húzódó harcvonalon. Újra defektes lett azonban a gumi és attól kezdve szalmával tömködtük a kereket, amíg eljutottunk Szamárhegyig. Ott aztán sikerült felültetni Bodolát egy másik katonai ___ járműre. Elbúcsúztunk... O elindult Budapestre, mi pedig Munkács felé.” De hogy került Bodola Gyulára? Ismét Iván László írását hívjuk segítségül: „Talán 1958-at írtunk, amikor még Pécsett dolgoztam, de a későbbi otthonomat jelentő Gyulára kellett utaznom. Döcögünk befelé a kisvonaton, amikor a kultúr- házból távozó tömegben Bodola Gyulát és feleségét fedeztem fel. Nem sokkal később, az Otthon kávéházban mondta el, hogy anyagi differenciák miatt otthagyta Pécset. Az edzőtestületben — rajtam kersztül — az ő neve is felmerült, amikor a gyulaiak neves edzőt kerestek... A szerző meghatóan említi, amit akkor Bodola búcsúzóul mondott meki: „Szó sincs róla, hogy Gyula összehasonlítható lenne Váraddal. De van valami a lelkületében, a hangulatában, ami Váradra elmékeztet minket. Ezért is döntöttünk úgy, ha megfeleően alakul a sorsunk, itt veszünk házat, itt telepszünk le.” Mint tudjuk, nem alakult megfelelően. Két év után Bo- dolának búcsúznia kellett Gyulától. Finoman mondva nem szerepelt igazán jól a csapattal. Az biztos, hogy ma már nehéz lenne kibogozni, miben vagy kiben volt a hiba. Az viszont biztos, hogy —játékosait is beleszámítva — nincs ember egykori környezetéből, aki rossz szót mondott volna valaha is róla. Az egykori jobbszélső, Kurta Mihály például ezt: „Túl volt a negyvenen, mégis úgy tudott rúgni 39-es lábával, hogy csak bámultuk. A kapusoknak pedig még azt is bemondta, hogy melyik sarokba lövi a labdát edzésen. Többnyire mégsem tudták megfogni, mi több, még kiütni sem a labdát. Sokáig éltek a távozása után a gyulai futballisták abból a munícióból, amit tőle kaptak.” Szilágyi János hátvédet játszott abban a bizonyos csapatban, a amikor a Fehér-Körös parti „Vízügy-irodában” Bo- doláról kérdezem, szinte elér- zékenyül. — Őt egyszerűen nem lehetett nem tisztelni és szeretni. Pedig nem kegyelmezett nekünk, annyit futottunk az edzésen, mint edzőnél se előtte, se utána. Azt persze tudtuk, hogy mekkora játékos volt, így ha dohogtunk is sokszor, azért csináltuk becsülettel. Mert egy játékos mindig tiszteli ha olyan edző dirigál neki, akiről tudja, hogy sokat tudott, hát ha még nyilvánvaló volt, hogy tízszer olyan jó játékos volt a páylán, mint bármelyikünk. Hogy kik is alkották az akkori NB Il-ben szereplő gyulai csapatot? íme az egyik összeállítás: Vidó — Kiss P., Pásztor, Petrovszki, — Himer IL, Fodor — Csűri, Arató, Himer I.,Guti,Nagy K. Himer József, a csapat egykori középcsatára, 1954-től 1969-ig játszott a „nagycsapatban”, később megszakításokkal hat évig a kék-fehérek edzője volt. Fénykorában úgy csavarta a gólba a szögleteket, hogy amikor a sarokzászlónál lehelyezte a labdát, sok kapus már küldte is középkezdéshez társait. Ennyit futballtudásá- ról. Sarkadkeresztúron, a róla elnevezett Fuszek-kocsma pultjának támaszkodva emlékezik: — Soha nem felejtem el, hogy a salakon futottunk kör- be-körbe. Az Öreg — mert mi így hívtuk — még csak nem is a belső pályán futott, hanem középen. Rendszerint Vo- lenszki Jóska futott kívül, mert egy kicsit kövér volt, engem pedig belül tartott szemmel Gyula bá’. A maiaknak talán rémálom lenne, ha azt hallanák a téli alapozásnál: Nos, fiúk, irány Elek és vissza! Márpedig ez nem volt ritka, főleg amikor féltérdig érő hó volt. Úgy tartotta, hogy erőszerzésnek jobbat el sem lehet képzelni. Nem a legenda mondatja velem, hogy többet tudott futni bármelyik játékosnál. Mi néha csak becsületből mentünk utána, mert rös- telltük, hogy legtöbbünknek apánk lehetett volna és mégis könnyedén hagy maga mögött 25 kilométert... Miközben mi, ahogy szokták mondani, majdnem a nyelvünkre léptünk. Hogy milyen volt a szakmai munkája? Akkor még az ötcsatáros játák, a támadófut- ball érvényesült. Egyáltalán nem akarom megbántani Gyula bácsit, mert tényleg csodálatos ember volt, ráadásul azon kevés edző közé tartozott, aki mindent meg is tudott mutatni, amit a pályán követelt tőlünk, de a taktikára kevesebb gondot fordított. Talán úgy érezte, aki úgy tud bánni a labdával, mint például ő és 90 percig képes száguldozni a pályán, annak másodlagos a taktika. De lehet, hogy ezt csákóén gondolom így... Hogy mennyire nem legendaszerű Bodola Gyula tudásának magasztalása, arra bizonyságul még egy érdekesség. Az 1982. évi spanyolországi világbajnokság után írta Bodnár Bélának, a Nagyváradon élő Berkesi Elemérnek a Barcelonában élő egykori fra- di-játékos: „Bodola Dudus a maga fénykorában nagyobb játékos volt, mint a most világhírű Maradona.” vA/ sA/ sAz /yT "TyC Az idő kegyetlenül elrepült. Az emlékezésnek kénytelen határt szabni a szerkesztő, ám egy mozzanat még feltétlenül idekívánkozik. Negyven év után, 1984-ben találkozott az egykori nagy NAC-család Váradon. Az aranycsapatból többen már akkor sem lehettek ott s nem csupán amiatt, hogy szétszóródtak a nagyvilágban. Egy esetleges újabb jubileumi koccintáson sajnos tovább szűkül a kör. Immár Bodola Gyula, a balösszekötő is hiányzik a felejthetetlen NAC- csatársorból. A krónikának azonban megtisztelő kötelessége, hogy tudassa a stafétabotot öröklő nemzedékekkel: élt egyszer egy futballista, akiről egy világhírű fedezet, Bozsik Cucu azt mondta: „soha senkitől sem féltem a pályán, de ha Dudus hozta felém a labdát, egy kicsit mindig elbizonytalanodtam”. Fábián István Góg Imre egykori tudósító felvételén a Gyulai MEDOSZ csapata, jobb szélen Bodola Gyula edzővel
