Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-18 / 14. szám
1993. január 18., hétfő © SPOKV Mv;i.v.í*u:;V Két keréken Zakopanéban a havas hegyek között „Azt hitték, nincs ki mind a négy kerekünk!” Olvasóink többsége előtt bizonyára nem ismeretlen a két megszállott kerékpáros sportember, a békéscsabai Bogár Imre és a gyulai Bús Mihály. Annak idején beszámoltunk barcelonai, az olimpia tiszteletére tett kerékpárútjuk előkészületeiről, illetve később az ottani élményeikről. (Akkor velük tartott a kunágotai Varga András is. — A szerk.) A forró nyár után a télben is próbára tették a maguk és „drótszamaraik” erejét, amikor Zakopanéba, a turistaparadicsomba kerekeztek el kilenc napra, sítúra gyanánt. A nemrégiben hazatért páros egyike, Bogár Imre kifújt, pirospozsgás arccal mesélt szokványosnak éppen nem mondható 1050 kilométeres útjukról. —A karácsony előtti nagy előkészületek közepette határoztam el, hogy kihasználva a hosszabb szabad időmet, sítúrára indulok Zakopanéba — kerékpárral!!) — eleveníti fel a történetet beszélgetőpartnerem, majd így folytatja: — Előtte megkérdeztem Bús Misi barátomat — akiről tudom, hogy szintén mindenre képes, elszánt ember —, hogy van-e kedve elkísérni? Örültem, hogy igent mondott. Összecsomagoltunk, s az ünnep első napján nekivágtunk az útnak. — A legtöbben szívesebben tartózkodnak védettebb helyen, mintsem a dermesztő' hideget válasszák. Mennyire viselték el a viszontagságokat, s melyik volt a legnehezebb szakasz útjuk során ? — Magyarország területén még csak tűrhetőek voltak az időjárási viszonyok, ám a szlovák határhoz közeledve, Késmárktól egyre északabbra jégpáncéllal tarkított út és hóvihar fogadott. A szél teljesen kivette erőnket. A 2500 méter magas Dobsina-hegyen történt átkelés még a mountain- bike kerékpárjainkat is megviselte! Olyan nagy erőkifejtést jelentett a csúszós, meredek kapaszkodó, a hármas domb, dehát egyszerűen kikerülhetetlen volt! Én nyolcadszor tettem meg az utat errefelé, de könnyebb és rövi- debb útvonal nincs Zakopane felé, hiába is keresnénk! — Hanem amíg eljutottunk a síparadicsomba, az azalatti megjegyzéseket, furcsálló tekinteteket elviselni még ennél is nehezebb volt!... — vált gondolatot Bogár úr. — Mindenfelé, ahol csak jártunk, csodálkoztak az autósok, mondták az emberek, hogy ez már tiszta őrültség, amit csinálunk! Sokan úgy filmeztek, fényképeztek bennünket, mint valami guruló csodát, idegen- forgalmi látványosságot! Úgy látszik, arrafelé ilyentájt nem találkozhattak még kerékpáros turistákkal, azt is hitték talán, hogy „nincs ki mind a négy kerekünk”! Hát kettőnknek annyi volt éppen, már ami a „drótszamarakat” illeti... Persze ettől függetlenül barátságosan fogadtak, kérdezősködtek is felőlünk, főképpen amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Ugyan a határokon is csodálkoztak rajtunk, de minden procedúra nélkül engedtek tovább. Bogár Imre FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Ugye abban azért egyetértünk, hogy télen a hegyekben mégsem a kerékpár az odaillő sporteszköz... — A tapasztalt turista mondatja velem, hogy jó időben, nyáron kellemesebb kerékpározni, s magam is jobban viselem a hőséget. Ámbár a télnek is megvan a maga szépsége, s a síelés is öröm. Azzal, hogy kerékpáron tettük meg az utat, csak azt akartuk bizonyítani, hogy az ember a lehetetlen körülményeken is úrrá lesz, legyőzi önmagát. Lásd hazaértünk, és egészségesek vagyunk! Ez a Zakopanéi csodálatos öt nap ennyit megért, s még az idén visszamegyek oda! — toldja meg búcsúzóul Bogár Imre. Gyurkó Mihály Van mit tanulnunk Köszönve a televízió sportstábjának, hétről hétre-a Sportvarázs eseményeiben gyönyörködhetünk, az olasz labdarúgó-bajnokságban, az amerikai csapatok kosárlabda pontvadászatában és sorolhatnánk. Az olasz bajnokságban — hála a külföldiek nagyarányú szerepeltetésének — valódi focicsemegéket láthatunk. A szereplők, kivétel nélkül, mindent tudnak, ami a modern labdarúgáshoz kell. Jól kezelik a labdát, óraműpontossággal adogatnak és remek gólokat lőnek. Nem beszélve az egymás közötti korrektségről. A sportág sajnálatos tartozéka a szabálytalanság, amelyek között vannak szándékosak és véletlenek. De egy-egy durvaság után az érintettek nem néznek egymásra gyilkos szemekkel. Kézfogás, és már futnak is tovább. Számottevő tettle- gesség szinte nem is történik, hiszen tisztában vannak azzal, hogy az ellenfélnek is a labdarúgás a fő foglalkozása, kenyérkereseti lehetősége. Természetesen ehhez a tisztasághoz az edzők, de legfőképpen a játékvezetők is hozzájárulnak. Ez kezdődik azzal, hogy egy bírónak sincs kedvenc csapata, játékosa, tehát nem huny szemet a kiválasztottjai durvaságai felett. Szíve mélyén minden bizonnyal — ember lévén — ő is szurkol valamelyik gárdának, de ez a munkahelyen, a pályán nem lát- szódhat, mert ellenkező esetben a „játékvezetői egzisztenciájával” játszik. Tehát szemrebbenés nélkül nyúl a zsebébe a lapért a tényleges szabálytalanságok láttán, és ami különösen szimpatikus: a szimulálókat is kegyetlenül büntetik. Még elképzelni is rossz, ha a magyar pályák sajátosságait átvinnék az olasz pályákra. Megszámlálhatatlan alkalommal hangoznék fel a síp szava, tördelnék a játékot és egész biztos, hogy szinte egy csapat sem fejezné be a mérkőzést 11 labdarúgóval. Számos büntetőt rúghatnának a játékosok, mint egy általános edzés alkalmával. Ha már Európába tartunk — legalábbis ezt hangoztatjuk — jó lenne átvenni a kedvező példákat. Vagyis a magyar játékosok sem esnének el lép- ten-nyomon, nem csinálnának külön jeleneteket, nem játszanának a bíró hiszékenységére. A játékvezetők pedig különbséget tennének megmozdulások és megmozdulások között. _ B — Kihátrálunk a sportból Nap mint nap szűnnek meg egyesületek, szakosztályok, s ennél jóval több azok száma, amelyek — talán nem is olyan durva a hasonlat — az „éhenhalás küszöbén” állnak. S most már nem csak a kis szakosztályok, hanem a nagyobbak, olykor labdarúgást is „üzemeltető” egyesületek kerülnek végveszélybe, lásd Gödöllő, Kazincbarcika... Az olimpia varázsa, a 11 aranyérem fénye mindinkább kihunyóban van, mintha kevesebbet foglalkoznának Darnyiékkal. Csak a közvélemény figyeli — némán — hogyan agonizál a sport Magyarországon, no meg Békés megyében. Igencsak megszorított „gatyaszíjjal” dolgoztak egyesületeink az elmúlt esztendőben, amelyek fölött időnként megkon- dul a vészharang. Orosházi MTK, Nagy- szénási TSZSK, Békéscsabai Előre egyikmásik kisegyesülete, hogy csak néhányat említsünk a szánandók közül. S valamennyi veszélyeztetett egyesület további számtalan egyéni egzisztenciát rombol le. Ami ugye rendesen visszahat a sportágra, annak jövőbeni életére. Nemrég, ha Bökfi János nevét kiejtették egy békéscsabai vagy füzesgyarmati iskolában, a leggyengébb fizikumú tanuló is rögtön vágta: „a súlyemelők óriásbébije, ifjúsági világbajnok, olimpiai negyedik helyezett...” De sokan ismerik Rétes Zoltán, Jenei, a régebbiek közül Zsíros, Marton, Knyihár nevét és teljesítményét. Mind egy-egy kiváló élversenyző, ki előbb, ki később hagyott fel az aktív sportolással vagy éppen azon gondolkodik manapság: feladja a szélmalomharcot. Úgy tűnik, Bökfi János is lassan kihátrál a sportból. Ugyan december végén félkézből is megnyerte a magyar bajnokságot, de — mint állítja — megélhetési gondjai vannak. Lapunkban is beszámoltunk róla: nem is oly régen még munka- nélküli volt, most is csak rövid ideig tartó szerződést tudott vele kötni a klub. Ha ez a tél végén lejár, Bökfi megint ott lesz munka, és ami ugyanolyan fontos, pénz nélkül. Családos emberként. Tudom, sokan kerülnek manapság út- cára. Kiváló szakmunkások, mérnökök, tanárok. Napjainkban már élversenyzők, mi több, olimpiai bajnokok is. Olyanok, akik egyszer már letettek az asztalra. Pedig annyi rengeteg tapasztalat halmozódott fel bennük, amit vétek csak úgy „kidobni”. Sportszakmai ismereteiket nem tudja kihasználni, kamatoztatni a mai társadalom, aminek döntő oka az óriási szegénység. Elnyomorodtak a klubok, eladósodtak, s a pénznélküliség miatt egyre kevesebb gyereket tudnak foglalkoztatni. A vészhelyzetben az egyesületek végképpen áthárítanak minden költséget a szülőkre, akik viszont nem tudják megfizetni az emelkedő tagdíjakat, a dráguló felszerelést, olykor a versenyeztetést. Mind több család jut el oda, hogy nem tudja sportoltatni gyermekét, ami viszont a jövő generációját hátrányba hozza. Egyre több lesz ezáltal a fizikailag is veszélyeztetett gyermek. Tisztában vagyok azzal, hogy ma sok helyen az a legfontosabb, hogy egyáltalán az ennivalót előteremtsék a szülők. De nemcsak a gyomrot kell jóllakatni — ha sikerül egyáltalán —, hanem a testet, az izomzatot is. Aminek hiányáért igencsak felelős a társadalom, a megválasztott parlament, a kormány... Mert a megváltozott körülmények között is meg kell találni annak módját, hogy az új generáció is egészséges körülmények között növekedjen fel, legyen öt, tíz év múlva is Bökfink, Szabadosunk, Ónodi Henriettánk... Ha nem is lesz mindenki olimpikon, de egészséges, tettre kész ember igen. S ahhoz ma is kellenek olyan Bökfik, Pásztor Jóskák, Csulik Pálnék, akik a rengeteg tapasztalattal a hátuk mögött ép lelkű és testű embereket képesek nevelni... Jávor Péter Tizeneexen teljesítették a kéktúrát Egy tanár és egy maréknyi gyereksereg 1985 áprilisában elhatározta, hogy elmegy túrázni. Az első lépéseket újabbak követték, s 1987-ben ez a kis csapat nekivágott az országos kéktúra embert próbáló, majd 1100 km-es útvonalának. A vállalt feladatot hat év alatt — 1992-re — 11 fiatal teljesítette. Zömmel középiskolások és főiskolások, mindössze két felnőtt, Szarvas Mátyás és Boross László volt közöttük. Egyébként hazánkban az elmúlt évig a több mint ötven esztendős kéktúrát 2975-en teljesítették eddig, amelyből korábban mindössze hat volt a Békés megyei, s most újabb tizeneggyel bővült ez a szám. A ritka emberi produkcióért minden dicséretet megérdemelnek a mintegy ötven tagot — jórészt középiskolásokat — számláló egyesület tagjai. Szarvas Mátyás pedagógus, az egyesület elnöke a következőket mondja: — Keresztülgyalogoltuk Magyarországot nyugat-keleti irányban. Néhány érdekességet mondanék a túrával kapcsolatban. Hat nyáron át 95 napon keresztül teljesítettük az 1100 km-t. Megismertünk az út során 123 települést, 26 várat és várromot, 62 kutat és forrást, valamint négy kastélyt. A már említett két felnőtt mellett név szerint a következők vitték véghez ezt a bravúrt: Abelovszki Anita, Bánszki Attila, Csanádi Tibor, Giricz Dániel, Komlódi Tamás, Tolnai László, Torda Lajos, Túróczy József, Vidovenyecz Zsolt. Szeretném még elmondani, hogy a túra során hihetetlenül sokat gazdagodtunk fejben, fizikálisán, emberileg, akaratban és morálisan egyaránt. Egyébként meglátogatott bennünket és gratulált Kalmár László, a Magyar Természet- barát Szövetség titkára és Boross László, a megyei szövetség elnöke.-— Úgy tudom több teljesítménytúrán is részt vettek az elmúlt időszakban. Kérem szóljon ezekről röviden! — 1989 óta egyesületünk tagjai harminckilenc teljesítménytúrán vettek részt, s ez alatt százhuszonöt alkalommal mindig sikeresen teljesítettek. Legtöbbször a Mátra- bérc és a- Mályvád teljesítménytúrákon vettünk részt. — Milyen további terveik vannak a jövőt illetően? —: Nem állunk meg itt, hanem megyünk tovább az általunk megkezdett úton. Ez az év a sziklamászás jegyében telik majd. Terveink között szerepel 1994-re a dél-dunántúli kéktúra mintegy hatszáz kilométeres útvonalának végigjárása, a szekszárdi dombságtól a Mecsek, a Zselic és Göcsej tájain át Kőszegig. Valamint az alföldi kéktúra bejárása is a programunkban szerepel. Ez utóbbinak a Békés megyei szakaszán a festési munkákban is szeretnénk részt venni. Két év múlva, 1995-ben tervezzük a Mont Blanc megmászását. Kétezerre van egy álmunk: nagy kontinensexpedíción szeretnénk kipróbálni az eddig tanultakat. Jó a kapcsolatunk a 10. Számú Általános Iskola Mokran János által vezetett Turisztikai DSK-jával, így biztosított az utánpótlás. Szeretnénk vásárolni egy turistaházat a Borsod megyei Toma- barakonyban, ahol olcsón, mindössze 80-100 ezerért lehet hozzájutni egy ingatlanhoz. Ezt a mindössze 52 lakosú kis falut nagyon megszerettük az elmúlt időszakban. Tervezzük egy kisautóbusz és videokamera vásárlását is az idén. —Milyen támogatók segítik a Körösök Vidéke Turista Egyesületet? — Szerencsére az évek során jó kapcsolatot alakítottunk ki a különböző cégekkel, intézményekkel és a pályázatokon is eredményesen szerepeltünk. Segítette munkánkat az önkormányzat, az OTP, a Békés Megyei Gyermek- és Ifjúsági Alapítvány Szanazugi Gyermektábora, az Újkígyósi Őszi Pepi Bt., a Békéscsabai Tejipari Vállalat, a Cipő Kft., a Sütőker Rt., a Coca-Cola Amatil és a Reagens Kft. Egyébként tovább folytatjuk a szponzorok felkutatását ebben az esztendőben is — fejezi be az elnök. (verasztó)
