Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31-1993-01-01 / 307. szám
a 1992. december 31.-1993. január 1., csütörtök-péntek SZILVESZTER MES MEGYEI HÍRLAP Emese Csabáról szól, meg viszont IKERSIKER Azon se csodálkoznék, ha a Vasvári gyerekeknek kezükön, lábukon hat-hat ujjuk lenne. Mint a táltosoknak. Ehhez a szükséges és elégséges feltételek bőven adottak. Adriennhez hasonlóan — csak éppen évekkel később — Emese és Csaba is december 29-én született. Ráadásul ők ikrek. Csaba meggyőződéssel vallja: 20 perccel idősebb. A „kicsik” azonos pályát választottak maguknak: a színészi hivatást. Róluk és a színházról szól történetünk. Emese: Szétterítettem a „csápjaimat” fotó: kovács Erzsébet Jól beköltözött ebbe a békéscsabai lakásba a színház — állapítom meg Vasváriéknál időzve. Nem mintha színpadi képek lógnának a falon, szövegkönyvekbe, díszletekbe vagy jelmezekbe botlanék. Sőt. A féltés, a figyelem, a szeretet és az érdeklődés fordult a színház felé. Veszett fejsze .— Emese és Csaba nagyon együtt nőttek fel — mondja Judit, az édesanya. — Ha az iskolában nem egymás mellé- ültették őket, felháborodtunk. Ha kiskorukban valami csínyen csíptük őket, s megkérdeztük, ki tette, Emese válasza szerint: Mesi-Csabi, Csaba megközelítésében pedig Csa- bi-Mesi. Adrihoz képest vásott kis ördögök. — De sohase kellett rossznak találnunk őket — teszi hozzá az édesapa. — Külsőre mások, a természetük is különbözik, de belül, mélyen mégis egyek. Külön-külön beszélgetek mindenkivel: fő az objektivitás. Aztán rájövök, hogy a nagy tudományosság sem képes elfogulatlanná tenni az embert: a tehetség magával ragad. Kezdjük Csabával, aki tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. — Humán beállítottságunk volt — mondja. — A ’80-as évek elején alakult Békéscsabán, a Jókai Színházban egy stúdió. Rencz Antal találta ki, a színészek tanítgattak minket. A húgom ment oda először. Akkoriban még a madártan felé kacsintgattam. Egy év múlva elmentem megnézni a húgomék vizsgáit. Ottragadtam. A szüleim Emesét a gyógytorna felé irányították, én — a családi indíttatáson túl is — a természethez vonzódtam. Még a gimnázium negyedik évében — a Rózsába jártam —- úgy volt: agrártudományi egyetemre megyek. A húgom pedig kitalálta, hogy színész lesz. —A szüleik nem örültek ennek? — Volt ott minden, Szodoma és Gomorra. Aztán beletörődtek. Lassan bennem is kialakult: szép és nemes az agrár- tudomány, de a színészet yala- hogy érdekesebb. A stúdiózás miatt amúgy is voltak súrlódások, mert rendre lemaradtunk a hétvégi családi programokról. Az ember szeme egy idő után rányílik önmagára. Rájöttem, kezd a színészet nagyon menni, s mindent föl tudok adni érte. Közeledett a továbbtanulási jelentkezési lapok leadásának ideje. Szüleim abban a boldog hitben ringatták magukat: a lányuk ugyan veszett fejsze, de a fiuk... Töprengtem, hogy a francba kellene beadnom nekik a tervemet. Ki az okos a családban? —Tényleg, hogyan? — Adrienntől kértem tanácsot, mert hát ki az okos a családban? A Körösben egy pohár bor mellett tudakoltam tőle: nem lehetne esetleg úgy csinálni, hogy közben elhallgassuk az egészet? De ő azt válaszolta: mindent el kell mondani. Este bejelentettem. Lett sírás-rívás. Napokig nem írták alá a papíromat. A szín- művészetin mindkettőnket kirúgták a második rostán. Csabát negyedjére, Emesét ötödjére vették fel. De ők hittek a tehetségükben. Csaba közben kiváló szerszámkészítőnek tanult ki, Emese meg ügyes kozmetikus lett. —Miben lett jobb, mire felvették? — Változik az ember — folytatja Csaba. — De attól is függ, az adott évben ki indít színészosztályt. Ha a felvételin van egy másik is ugyanabból a karakterből, s aznap kicsivel jobb: őt veszik fel. —Mit adott a főiskola? — Az iskola mindenképpen kell: az alapokat, az eszközöket birtokba kell venni. — Erősen hatott önre Keré- nyi Imre, az osztályfőnöke? — Azt hiszem, igen. Én is olyan komolysággal szemlélem a dolgokat, mint ő. Lehetséges, jobb lett volna, ha más osztályába kerülök, olyanhoz, aki sok mindent tud, amit én nem. Kerényi viszont rengeteg olyan dologban megerősített, amit addig is fontosnak ítéltem. —A szlogen szerint főiskola után illik vidékre menni. — Fölvetődött. A Husztiosztállyal, majd egy helyi darabban játszottam Nyíregyházán. Talán Debrecenbe is mehettem volna, Gálfi Laci bácsi is fölajánlotta Békéscsabát. Hívtak a Nemzetibe, a Ma- dáchba is. A főiskola után ez utóbbiba jöttem: Kerényi megengedte, hogy más színházakban is dolgozzak. — Van valami testre szabott szerepköre? — Ha végigfutok eddigi szerepeimen... Oberon, királyok... Úgy látszik, súlyosabb egyéniségeket játszom. Bohém fiúk — Főiskolai társaival együtt voltak katonák. Vidám kis szakasz lehetett. — Inkább szomorú volt. Mindig Zalaegerszegre vitték a színészjelölteket. Éppen az előző évfolyamnál lett elegük a bohém fiúkból. Az utánunk következőknek megint jobb lett: velük forgatták az Ángy albőrbent. — Egyesek szerint sokat, mások szerint keveset keresnek a színészek. — Mi, akik a Madáchba jöttünk, jónak számító szerződést köthettünk. így is nettó 13—14 ezerből kell megélni Budapesten. Ebbe éjjel kettőkor a taxinak is bele kell férnie. A filmesek sem tudnak mostanában szuperprodukciókat gyártani. Baráti alapon szólnak: „Gyere már el, nem tudunk sokat fizetni, de azért csináld meg! Ja, a saját ruhádban gyere!” — Mennyit láttatna a magánéletéből? — Van egy kedvesem tavaly április óta. Együtt élek vele, operaénekesnek készül — avatott be rejtettebb titkaiba Csaba. '— Eleinte úgy voltunk, majd kinövi Emese az elhatározását — meséli Judit. Aztán egy este bejelentette: „Apa, anya, üljetek le, a színművészetire akarok menni!” Reggelre meghánytuk-vetettük: nincs mit tenni, legyen, mert elveszítjük a gyerekünket. — Tulajdonképpen mindketten teljesítették, amit elvártunk tőlük — teszi hozzá az apa. — Amit kár akadályozni, azt csak támogatni lehet. Fantasztikus energiával kezdték újra meg újra. Emese ötödjére sajátos önéletrajzot szerkesztett: szíveskedjenek őt jobban megfigyelni — írta dacosan. —Jó hely volt a stúdió, ahol az ember rátalálhatott magára — állapítja meg Emese. — Hogy miért nem adtam fel 1726-odjára sem? Nem tudom. Sosem tudtam csak egyetlen dologgal foglalkozni. A színház olyan valami, amelyben mindent kipróbálhatok, ami csak akartam lenni. Nyolcadikosként a fejembe vettem: fogorvos leszek. Az egészségügyi szakközépiskolában egy hét után tudtam, hogy baromira nem akarok fogorvos lenni. Tévedtem, de végigcsináltam. Semmit sem bántam meg, amit az életemben tettem. A legnagyobb hibákat sem: azok is kellenek. Nem röhögném ki magam — A főiskola beváltotta a reményeit? — Nem voltak vele kapcsolatban konkrét reményeim. Nyílt szívvel ide jöttem, jó kedvvel és várakozással. Szétterítettem a „csápjaimat”, vártam, hogy mire lehet rátapadni. Olyan ez a főiskola, amilyen. Amilyenné mi, diákok tesszük. — A színészet,,iparos” része itt megtanulható? — Igen, de a színészet a személyiségtől függ. Rettegek a profizmustól: nem akarok profi lenni. Ha ez megtörténne, nem tudom, hogy tovább csinálnám-e. — Hogyan vélekedtek iker- ségükről a főiskolán ? — Néha kuriózumként kezelték ezt, túlmisztifikálták. Póni minden embernél külömb valami. Ha nem lenne a testvérem, bizonyára halálosan beleszeretnék. —Mitől lett őPóni? — A katonaságnál nevezték el leendő osztálytársai. Amikor tiszta szívből kacagni kezd... Mindenki így hívja a szakmában. — Mivel telik utolsó főiskolai éve? — Sűrű dolgokkal. A harmadik eleje óta színházi gyakorlaton vagyunk. A Vígszínházba mentem negyedma- gammal. Most kerültem át a Katona József Színházba, de a Vígszínházban is megmaradtak a dolgaim. — Van olyan szerep, amit szívesén eljátszana? — Hát nem tudom: én nem röhögném ki magam, meg azt a rendezőt, aki rám osztaná Júliát. Holott kicsi az esély: valaki, akinek gyerekfeje van, 180 cm-es és dörmögő a hangja. Egy ideig azért sem vettek fel, mert fölmentem a színpadra, s nem tudtak hová tenni. Voltak naivák, tragikák, ko- mikák — ez tiszta dolog. De hosszú távon előnyöm is lehet: nem nagyon tudnak beskatulyázni. —Szinkronizál? — Van egy bárgyú sorozat. Elvállaltam benne egy szinkronfőszerepet, lehetséges, hogy ebből megyek nyugdíjba. A szinkron odafigyelést igényel, sokat lehet tanulni belőle. Engem minden érdekel, nem tudok unatkozni. Ha valami unalmas, beleképzelek olyan dolgokat, amelyektől élvezetes lesz. így ki lehet bírni az életet. Hogy tudjak adni —Pesten marad? — Ráérek tavaszig gondolkodni rajta. Bármi is legyen, nem ijedek meg. Az én lelkemben tárva-nyitva az ablak. Csak a függöny van behúzva, hogy ne jöjjenek be a legyek. —Izgulós? — Előadás előtt igen, de a színpadra lépéskor ez megszűnik. Kivéve ha tudom, hogy valami még nincs a helyén bennem. —Sok darabban játszikegyszerre? — Hát, igen. Tavaly januárban például 38 előadásom volt. Közben két főszerepet próbáltam. —Csabával szívesen játszana együtt? — O, nagyon, de eddig még nem volt rá lehetőségünk. Nem fogjuk kihagyni. —Melyik darab lenne erré a legalkalmasabb? — Ha már az előbb említettem Júliát... —Nem lehet könnyű megélni egy világvárosban. — Bármikor, bármekkora jövedelemből meg tudtam élni. Alkalmazkodtam. Ha sok pénzem volt, szórtam. Ha kevés: akkor azt szórtam. Igaz, kevésbé látványosan. —Egyedül él? — Nem. Ha valaki azt gondolja, hogy túlzás, amit mondok, téved. Megtaláltam valakit úgy, hogy rájöttem: egész életem és minden szerelmem eddig azért volt, hogy elvigyen hozzá, felnőhessek ehhez a szerelemhez, hogy tudjak adni neki. Hölgyek, urak, ne könnyezzenek, ne sóhajtozzanak! Emese balesetmentesen képes együtt élni érzelmeivel. — Rendesen megfertőződtek a színházi élettel — fordulok a szülőkhöz. — Hogy a fenébe ne, minden bemutatón ott vagyunk — egyértelműsíti a helyzetet Vasvári Mihály. — A baj az, hogy egy-két éve csak a karácsony jelenti az együttlétet, meg nyáron egy kevéske vakáció. Idén csak a szentestén találkozunk: előtte is, utána is mindketten játszanak. — A bemutatók napja sem igazán családias — kerekíti ki a panaszt Adrienn. — Nyilvánvalóan nem velünk vannak elfoglalva ilyenkor. Az eszünkkel tudjuk ezt, de belül azért még nem szoktunk hozzá igazán... Nagyon biztos alapokra építkezhetnek ezek a gyerekek. Ki-ki a maga „házát”. Na, ebből se lesz igazi karácsonyi történet — szögezem le magamban. Semmi könnyes mosoly, csodatevő, gonoszgyőző érzelmesség, csilingelő csu- szi-muszi, csak hit, csak remény, csak munka, csak egymásra figyelés évszakoktól, évektől függetlenül és „csak” szeretet. Vagy ilyen az igazi karácsony? Kiss A. János Csaba: Súlyosabb egyéniségeket játszom
