Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24-27 / 303. szám
A Békéscsabai Nemzetiségi Klubház közönsége teljes figyelemmel hallgatta az előadót, Biegelbauer Pált. Nem csoda, mindannyiunkban élő gondolatokról beszélt. „Mesterségét” úgy hívják: fényadás. Negyedszázada elsőként lépett a nyilvánosság elé Magyarországon. Kétnapos tanfolyamot tartott nemrégiben... Belső úton — Inkább kurzusnak nevezném — ült le beszélgetni a meditáció alkalmával nyílt szünetben. — A latin szó eredeti jelentése futás, haladás valami felé. A fényadás nem más, mint egy belső út, melynek sajátja, hogy nincs vezető és vezetett. A csodát, amely megérinti az embert nem az előadó szavai okozzák, hanem ő maga. Amit igazán keresünk, csak belül találhatjuk meg. — Mi a fényadó szerepe ilyenkor? — Megpróbálom szavakba foglalni a belső élményt, ami a belső úton történik. És ez nagyon nehéz. A hétköznapokban is érezhetjük, a szavak szűk ketrecei mondandónknak. S ez csak fokozódik akkor, ha az ember lényegivé válik — mindig a kapcsolatokban. Amikor a szavak már semmitmondók, jön a csend. S ha ez is megtelik, következik az érintés, a legteljesebb emberi kommunikáció. A fényadásnak nincs technikája. Egyetlen „utasítás” Aurelius Augustinus gondolatával — szeress és tégy, amit akarsz... — Megfogalmazható konkrétabban a fény adás? — Nehezen. Ha azt mondom, nem más, mint a cselekvő szeretet, akkor teljes joggal legyintenek az emberek. Mert nincs, amivel már vissza ne éltünk volna. Mindenki a szeretetről papol és teszi a legsötétebb dolgokat... Egy mondatban összefoglalva: a fényadás nem más, mint egy találkozás. Méghozzá személyi válogatás, feltételszabás, viszonzásvárás nélküli, teljes fordulás a másik felé. Mikor létezésünk legmélyebb zónájába tekintünk, túllépünk testi, szellemi mivoltunkon. Egy valódi mértékegység van, a teljesség, a végtelen. Ahogy a költő mondja: a mindenség- gel mérd magad! A másik felé nem lehet félig fordulni, mert ez azt jelentené, sehogyan sem tesszük. Elfogadjuk annak, aki és olyannak, amilyen. A betegség sebzettség —Mindez mire jó? — Semmiféle hasznossága nincs! Hogy mellesleg meggyógyulnak általa betegek, hogy olyan is megtörténik: a másik szervezetében visszafordul a folyamat, ami emberileg, tudományosan képtelenség — ezek csodák. Minden gyógyulás az. A fényadás szemléletmódja: a figyelem középpontjában nem a betegség áll, mint testi működészavar, hanem az egész beteg, szenvedő ember. A test csak tünete annak, hogy valamilyen belső egyensúlyvesztés történik. A cél hozzásegíteni belső egyensúlya visszanyeréséhez. Nincs gyógyítás, csak gyógyulás. A betegség végső oka felé fordulunk. Sebzettségeinket az elfogadottság és az elfogadás hiánya okozza. —Nem a siker hiánya? — Nem, akkor a sikeres ember sose lenne beteg... Belső késztetésünk, hogy megváltoztassuk a másikat. Azért, mert „tudjuk”, mi a jó neki. Elmondjuk és akkor kiderül, a másik vak és hülye, mert nem látja be. Rávesszük erőszakkal. Valóságosan nem megváltoztatjuk, hanem szerepet kényszerítünk rá. Ez pedig addig tart, míg a hatásunk. Elfogadni annyit jelent, maradéktalanul lemondani a másik megváltoztatásáról. — És mit tehetünk elfogadtatásunkért? — Kora gyermekkorunkban rádöbbenünk, törékeny mécsláng a szeretet lángja. Zsarolnak, kifosztanak minket. Kiépítünk — ugyanúgy, mint a minket körül vevő közösség — elvárásainkból védelmi falat. Egyre kevesebben jönnek falaink mögé, és akkor sem ők, hanem szerepeik. Mikor elviselhetetlenné válik a magány, úgy döntünk: inkább választjuk a védtelenséget, a kiszolgáltatottságot, a gyengeséget. A fal lerombolása felismerteti, nemcsak attól védett meg, hogy ide bárki bejöjjön kifosztó szándékkal, hanem attól is, hogy a másik szeretete eljusson. Nekünk szükségünk van a másikra. Amikor elkezd áradni lényünk legbelsőbb mivolta, fenntartás nélkül, ajándékképpen adjuk magunkat, ez a fény. A Nap egyformán süt — Az emberiség azért hozta létre erkölcsi rendszerét, mert tudja, nem érdemes mindenki felé így fordulni. — Ez az, amit én tagadok! Ha ítélek, azt tanúsítja, önmagamat nem ismerem, önmagamat nem fogadtam el. Ha az ember magát megismeri, végtelenül megbocsátóvá válik. Megvan bennünk a képesség, hogy a legaljasabb emberi cselekvést alulmúljuk, de az is, hogy a legszentebbet felülmúljuk. Addig az ember nem találja meg önmagát, míg bárkit is elítél. A Nap egyformán süt mindenkire... A másik, amivel gyötörjük magunkat: nem merjük elhinni, ingyen ad a másik. Viszonozni akarjuk, s ezzel nagylelkűségét kérdőjelezzük meg. Ha valami viszonzást várunk, az már üzlet. Nem hisszük el magunkról, csodák vagyunk, végtelen értékek. Ha így fordulunk a másik felé, lehullanak az álarcok. — Minek nevezzük hát a fényadást: gyógyítás, filozófia, vallás? — Mindegy. Magam az ember teljes életének nevezem, amikor valóságosan létezik. Ez a környezetet mindig meghökkenti. A szeretet nem érzelem. Az érzelem csak segít, hogy túllépjünk önmagunkon. Ezért mondják, a szerelem az igazi szeretet iskolája... Bár statisztika nincs, az országban öt-hétezer fényadó lehet. Az emberek jönnek, hogy szeressenek másokat és szeressék őket. Sokszor gyógyulás az eredménye, sokszor nem. A fényadásnak egy biztos hatása van, szépen halnak meg... Az oldalt Szőke Margit írta. Fotók: Fazekas Ferenc Lélektől lélekig, együtt a belső úton az eszköztelen gyógyítóval, Biegelbauer Pállal Amikor Pető Ferenc Houstonban élő filozófus-pszichológus Békéscsabán, a Körösi Csorna Sándor Főiskolán járt, nemcsak az általa alapított „Kozmikus út” nemzetközi erkölcsi és hitmozgalomról kérdeztük. A szegedi születésű bölcsészdoktor, aki a Sorbonneon filozófiai diplomát szerzett, 1948-as letartóztatásából menekült el Magyarországról. Texas Southern University professzoraként ment nyugdíjba. Tanításainak egyik tétele, hogy „az egyént tekinti az élet és az emberi sors teljes felelősségű alakítójának. Lelkiismertének ítélőszéke előtt egyedül ő felelős a maga megváltásáért, fejlődéséért, romlásáért, vagy esetleges pusztulásáért”. Panta rhei... — Professzor úr, a filozófia és az üzlet kissé távol álló területek. S Ön üzletember is. — Az üzletben is a legfontosabb követelmény a józanság és a mérték, s e szabadsággal élés az élet nagy igénye. Sajnos, az ember érzelmi és értelmi kiteljesedése nem találkozott olyan mértékben, hogy egyik a másikat táplálná, kiegyensúlyozódva jobb utat és lehetőséget mutatna. — Tulajdonképpen mi inspirálta a „Kozmikus út" megszületését? —- Franciaországban voltam, amikor kitört a második világháború. Erkölcsi és filozófiai meggondolásból arra kényszerültem, hogy állást foglaljak a világesemények orkánjában. Nagyképűségnek hat, ha az ember ilyet mond, de én ezt a kihívást, a nekem irányzott belső hangot komolyan vettem és amikor megkaptam 1940 márciusában a diplomámat, habozás nélkül beálltam a francia hadseregbe, hogy harcoljak az emberi gonoszság ellen. Idealista voltam, de nem bántam meg, annak ellenére, hogy könnyen ott hagyhattam volna a fogam... Azóta is úgy érzem, mindenben állást kell foglalnom, ami az emberi sorsot érinti. Manapság az emberek azt hiszik, vannak okosak és kizárólagosak, akik sorsot irányíthatnak. Ezt mint gondokodó sem tudom elfogadni. —Hogyan fogadták mozgalmát a világban? — Amerikában mérsékelt hatással, de ott tudvalévőén nincs nagy értéke a metafizikának, filozófiának. Bár nem is volt cél, hogy tömeg- mozgalmat szervezzünk. A hetvenes években láttam, Németország kezd talpra állni, lesz szava az európai élet kialakításában. Ott is bejegyezték munkánkat Hannoverben. Azon fáradozom, hogy az egyetemes erkölcsi elveket meghonosítsam. Haza azért jöttem, mert ismerem nemcsak a magyarok szívét, de elmélyülésre, visszahúzódásra hajlamos, sokat próbált lelkét is. Itt szeretném felépíteni munkánk egyik legfontosabb központját. A vak is láthatja, itt a nyugati eszme, társadalmi, politikai és viselkedési rendszer nagyon sok javításra szorul. Segíteni szeretnék mindenféle soviniszta színezet, piros-fehér-zöld lobogtatása nélkül. Budapest után Szegedre jöttem, ahová sok emlék köt. A fiataloknak szeretnénk megmutatni azokat a lehetőségeket, amelyek az emberi átalakulásban lélektanilag adva vannak, s azoknak is, akik elvesztették önbizalmukat és bizalmukat hazájukban. — Mint vélekedik arról, hogy a külső körülményeken keveset lehet változtatni, ezért inkább az embert kell elviselésére erősíteni ? — Elfogadhatóan hangzik: a külső körülményeken azért képzelik az emberek, hogy nehéz változtatni, mert önmaguk sem akarnak változni. Állandóságra való hajlam van az emberben. És vannak nehézségek az emberi élet alakításában, de rá is vonatkoznak azok a szabályok, amelyek a természetre, a világegyetemre. Benne vagyunk egy gyönyörűséges és elképesztő forgásban. Herakleitosszal megismételhetjük: „A szabadság népét a magyarsággal azonosítom” Panta rhei... így nem lenne szabad megállni. Ám az ember szeretne pihenni. Nemcsak erőfeszítéskor, mindig. Ez helyzetének a visszásságaSodrásban —Milyennek látja a mai Magyarországot? — El vagyok keseredve! Azért, mert látok egy széplelkű népet erkölcsi tehetetlenségének padlóján fetrengeni. Nem tudom megérteni... Ez a nép, amikor kitárult számára a szabadság kapuja — 500 év óta először — minden idegen befolyástól függetlenül alakíthatná, kovácsolhatná sorsát, nem akarja megtenni valami végzetes tömegpszichózis folytán. Minket, akik már régóta kinn élünk a szabadság levegőjében, elkeserít és irritál. Miért? A traumákat ki kell a lélekből szabadítani, a sebeket begyógyítani. A magyarság politikai ösztöne nagyon jó. Új rendszert tudnának építeni, vannak adottságok, itt van a nagytőke. És nem azt csinálják, amit kellene. A 40 éves agymosás kirázta a lélek alapköveit. —Meddig tarthat ez az állapot? — Szerencsére a történelem megindult, s áradásába a magyarság már behatolt. A nagyobb szellemek már megállapították, az ’56- os forradalom az emberiség egyik legtisztább, legdrámaibb forradalma volt, mert vezetők nélkül jött létre. A nép géniusza volt a vezető. Nem kellett hozzá három évszázad, mint egykor, amikor a „Szabadság, testvériség, egyenlőség” eszméjét kiagyalták, s belőle politikát kovácsoltak. Itt az életben maradás forgott kockán. Egzisztenciális forradalom volt... Mi azért hívunk, hogy megmutassuk: Ti irányítsátok sorsotokat és kell tudnotok! Alulról összefogva, erőfeszítéseket, gondolatokat összeadva, a szív verésével erősítve, az érzelmekkel táplálva. Nagy jövő áll a magyarság előtt... Történelmi korban vagyunk. Ilyen még nem volt! Az atomot felfedezték, de a tér még nem nyílt ki. Mi lesz az emberiség sorsa? Végig kell gondolni mindent, de nem félpercre előre nézve. Az emberi életet a történelem sodrában kell mérni, ugyanakkor arra gondolva, merre is visz bennünket. A magyar nép demokratikus, nagylelkű. Szent István azt mondta, az a tökéletes állam, amely több nyelven beszél. Hát melyik az a liberális ország, amelyik ezt a nézetet vallja? Sajnos, sokszor megdöbbent a magyar stílus: messzire elrugaszkodott az egyszerűségtől, gondolati tisztaságtól, szépségtől. — Gondolja, példa is lehet még Magyarország? — Ha olyan új eszme csillan elő, melynek értelme, gyakorlati valósága van. ’56 példa volt. A magyarság életére irányuló, ha lelkileg megtalálja magát gyönyörűséges, azt is mondhatnám félelmetes is lehet. Az igazsághoz tartozik, hogy a „Kozmikus út” tanításait nem fogadta osztatlan lelkesedéssel azon a novemberi estén a hallgatóság. Nem alakult ki párbeszéd, holott mindkét fél ezt óhajtotta. tBÉKÉS MEGYEI HÍRUPKARACSONY 1992. december 24-27., csütörtök-vasárnap „Ó, jaj, az út lélektól lélekig!” /Tóth Árpád/ Történelmi korban a magyarságról Törékeny mécsláng a szeretet
