Békés Megyei Hírlap, 1992. november (47. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-02 / 258. szám
&RÉKÉS MEGYEI HÍRLAPHAZAI TÜKÖR 1992. november 2., hétfő Kell az iskola Szeghalom, de talán az egész Sárrét fontos eseménye volt a Péter András Gimnázium beindulása 1926-ban. Már ekkor felvetődött és az évek során szinte mindvégig napirenden szerepelt egy mezőgazdasági jellegű képzést adó középiskola létesítése. Ezt azonban sem a református egyház felső vezetése, sem a minisztérium nem támogatta. 1939-ben a közoktatásügyi minisztérium küldötte előtt Tildy Zoltán, a gimnázium igazgatótanácsának elnöke így érvelt: „Itt, a Sárréten különleges feladatokkal kell a gazdának megbirkóznia. Ennek a vidéknek a geológiai, időjárási viszonyai talán az egész országban a legmostohábbak. Igen sok a szikes, rosszul termő talaj, rossz a csapadékeloszlás. A mezőgazdálkodás súlyos nemzeti problémáit ezen a vidéken csak egy képzett gazdaréteggel lehetne megoldani. Ennek a gazdarétegnek a megteremtése volna itt a mezőgazdasági középiskola nagyszerű és hálás feladata”. Két váratlan fordulat A szívós és kitartó küzdelem 1941 -ben váratlan, csak látszólag kedvező döntéssel zárult. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 83325. sz. rendelkezése alapján létrejöhet a mezőgazdasági jellegű középiskola, ám ezzel egyidejűleg a Péter András Gimnáziumban a felső négy osztályt meg kell szüntetni. Hiába érveltek ez ellen a tanárok és Nagy Miklós igazgató, úgy tűnt, a gazdaképzés beindításának árát épp az fogja megfizetni, aki a legjobban harcolt létesítéséért. Ám ekkor történt valami. Erről a gimnázium 1942—43-as évkönyve így írt: „Ilyen volt a helyzetünk, amikor a jó Isten segítő keze lenyúlt a Péter András Gimnázium felé. Kiválasztott kedves eszköze a kis Szigeti Endre lett, akinek korai halálát életük végéig gyászoló szülei, Szigeti István és K. Patai Margit egy olyan emlék állításával tették örökké emlékezetessé, amely méltó a szeghalmi Péter András leikéhez és szellemiségéhez. Szigeti István presbiterünk látta azokat a súlyos harcokat, amelyeket egy mzőgazdasági középiskola létesítéséért folytatnunk kell, s elhatározta, hogy vagyonát egy mezőgazdasági középiskola létesítésére hagyja. Az 1942. január 29-ei ajándékozási szerződésben 40 katasztrális hold földet adományoztak a szeghalmi református egyháznak célvagyonként, hogy abból Szigeti Endre néven mezőgazdasági középiskolát létesítsenek. Azt is kikötötték, hogy minden vagyonukat az alapítványra hagyják, de azt is, hogy a gimnázium nyolc osztályosként tovább működhessen. Mindez azt eredményezte, hogy 1942. szeptember elsején megnyílt a Szigeti Endre mezőgazdasági középiskola. Kik is az adományozók? A Szigeti családról mesél Farkas Bálintné, K. Patai Margit lánytestvére: „Szigeti István és felesége Szeghalom határában, a halasi pusztán gazdálkodtak. A kis Endre volt szemük fénye. A kisfiú barátságos, jószívű gyermek volt, akit elsősorban a mezőgazdasági dolgok érdekeltek. Amikor szinte egyik napról a másikra, 9 éves korában hirtelen meghalt, szülei mély bánatba estek, hiszen egyetlen élő gyermeküket vesztették el. Az iskola létrehozásával ismét célja volt életüknek, a jó gazda hírében álló Szigeti Istvánnak már volt kiknek átadni tapasztalatait. Amíg az iskola létezett, minden támogatást megadtak a tanulóknak.” Elet az iskolában Az első tanévre negyven tanuló iratkozott be és kezdte meg tanulmányait. A tanárok eleinte a gimnázium tanárai voltak, de már ekkor idekerült az a Parragh Attila, aki később igazgató lett. Az iskola gyakorlatcentrikusan működött, a tanulók fizikai munkát is végeztek. A mindennapokra az egykori diák, Szigeti Mihály így emlékezik: „Az akkori technikai szintnek megfelelően tanultuk a növénytermesztést és az állattenyésztést. Ezen kívül például megtanultunk téglát égetni, ebből épült fel az iskola épülete is. Hetente cseréltük a munkafajtákat, azon belül minden munkanemet végigcsináltunk. Év közben öthetes időközönként egy teljes hetet a majorban töltöttünk, ahol korunknak megfelelő munkát végeztünk. Szigeti István és felesége szinte fiaikként bánt velünk, a mintagazdától sok fogást megtanulhattunk. A szegény diákok sokszor kaptak kisebb ajándékot is tőlük, például egy-egy ruhát.” Kezdődik a végjáték A háború az iskolát sem kímélte, hiszen az 1945-ös évkönyvből idézve „a mezőgazdasági középiskola izmos, erős tanulóifjúságát nagy százalékban vitték el munkaszolgálatra”. Az 1944—45-ös tanév kezdésekor 126 tanuló volt, az év zárásakor mindössze 35. A gimnáziummal közös intemátus felszerelése és készletei megsemmisültek, szinte semmi sem maradt. A tanulóknak maguknak kellett behozni evőeszközt, matracot, sőt élelmiszert is, amelyet az internátus konyháján főztek meg. Ám az élet ment tovább, az iskola, bár súlyos' veszteség érte, de még működött. A következő csapás az 1947-es államosítás volt, amikoris kivették az egyház kezeléséből az intézményt. Az iskola 1950-es megszüntetésére, illetve Mezőtúrra történő áthelyezésére vonatkozóan Szeghalmon nincs dokumentum. A cél egyértelműen politikai volt, az akkori agrárelképzelésekben nem volt szükség a gazdaképzésre. Tisztelet az iskolaalapítóknak Szigetiék megélték az iskola elvesztését, mely soha nem gyógyuló seb maradt mindvégig. Az ő érdemüket a későbbi történések nem csökkentik: hozzásegítették a térséget egy mezőgazda- sági jellegű középiskolához úgy, hogy közben a nagyhírű Péter András Gimnázium is csorbítatlanul megmaradhatott. Napjainkban folyik Szeghalmon az új szakmunkásképző építése, ahol az elképzelések szerint agrárjellegű képzés is lesz. Talán az lenne a méltó tisztelgés Szigetiék előtt, ha az új iskola az egykorvolt intézmény nevét venné fel. Gila Károly Nem tartozik rád... Zoltán kezet mosni ment a fürdőszobába. Inkább csak megszokásból belebámult a tükörbe. Sokat őszült mostanában — konstatálta —, s igazított egyet fülközépig érő pajeszán. A fésű sűrű fogai között hajszálakat, szőke göndör hajszálakat talált. Tenyérrel lehúzta a bondzsor akármiket, s a lefolyóba dobta. Jobb kézzel csavart egyet a melegvizes csapon... — Ezzel a fésűvel is olyan vagy, mint az anyád! Zoltán megijedt a saját hangjától. Az elmúlt félévben annyiszor vágta Ildikó képébe: olyan vagy... Valóban olyan? Fél éve még csak a szája járt. Mondta, de nem gondolta komolyan. Később aztán a válás után egy hétig Zoltán egyedül maradt. Nemcsak Ildikó ment haza az anyjához, hanem Zolcsi és Kicsildi is. Mert otthon a születésétől fogva így hívták a kislányt. Kicsi is volt, Ildi is volt, így lett a keresztség ellenére Kicsildi. Szórt vagyok mostanában — gondolta végig az elmúlt két napot. Tényleg szórt. Tegnap esete is bámulták együtt a tévét Zolcsival. A gyerek a hasán hancúrozik: — Van itt valaki? — kérdezte a tévében a kislány. — Nem! Nincs! — válaszolt Zoltán. — Mit mondtál apa? — Semmit... Miközben ezt újragondolta, még mindig saját szomorú ábrázatát bámulta a tükörben. ■—Apa! Gyere csak! — nyitotta rá az ajtót Zolcsi. Lökjed!—mondta Zoltán automatikusan, ugyanazzal a hangsúllyal, mint tette azóta, amióta Zolcsi érti a szót. — Menj oda, és csókold meg anyát! — Nem lehet! — mondta Zoltán. — Miért nem? — Mert nem. Zoltán ingerült volt. Magára haragudott elsősorban. Ildikóval megállapodtak, hogy a közöttük történtek a gyerekekre nem tartoznak. — Mert a bíróság megtiltotta — kezdte újra Zolcsi. —Nem, nem azért ! — Ne mondj ilyet apa! Én már nagy kisfiú vagyok! Tudom, hogy a bíróság megtiltotta. Menj oda apa! Ánya biztosan örülne... —Nem örülne, és nem megyek! Zoltán egyre szerencsétlenebbül érezte magát. —Apa! Te miért váltál el anyától? — Honnan veszed ezt a hülyeséget fiam?—vágott szavába Zoltán. — Anya asztalán volt egy levél, ott olvastam... —Tudod, hogy nem lehet, nem illik más levelébe beleolvasni... — Nem más levele volt az, csak az, hogy... várjál, mi is? A „Népköztársaság nevében”... — Zolcsikám! Leszaladnál egy Népszabiért? — kérte Zoltán, csak azért, hogy meneküljön a kínos párbeszédtől. A gyerek folytatta. — Apa! A bíróság azt írta, hogy neked innen el kell menned. — Nem tartozik rád, kisfiam.-— Szükséged van erre? Miért tömöd tele a gyerek fejét hülyeségekkel? — kiabált át Ildikó a nagy szobából. — Istenem! Mikor lesz vége... Zoltán becsukta a gyerek után az ajtót, s várta, hogy volt neje folytassa a szemrehányást. De nem. Éttől még idegesebb lett, hát már arra sem méltat? Ha az Isten lejön az égből, akkor sem bolondulok bele — gondolta Zoltán. Mostanában ugyanis észrevette, hogy egyre sűrűbben társalog magával. Kinyitotta a kisszoba ajtaját, ha Zolcsi megérkezik, látni lehessen. Rendet kellene tenni az irodában —: gondolta —, s elhúzta kézitáskájának cipzárját. Rojtos, géppel írott másodpéldány kandikált elő, alul-fölül bélyegezve!... Még itt is—gondolta Zoltán —, s belebelekapott az irományba. „Tisztelt Járásbíróság!... Figyelemmel arra, hogy mélyen átgondolt és megfontolt elhatározásunk a bontás iránt... felbontani, s egyúttal Zoltán és Ildikó gyermekünket nálam tartásra és gondozásra elhelyezni..., valamint tartásdíj címén... de legalább... a gyermek láthatását a jogszabályban előírtak szerint... Eddig jutott az olvasásban, amikor Zolcsi sírásával keverve csengettek. Ildikó nyitott ajtót, Zolcsi zokogással küszködve állt az ajtó előtt, kezében a furulyává sodort Népszabadság. Mögötte a szomszéd a másik lépcsőházból. Ismerik amióta itt laknak, de az évek során nem jutottak túl a jónapot- nál. — Most mondd meg anyádnak, hogy mit csináltál—mondta a férfi. — Kérem, csukja be az ajtót, mert huzat van! — mondta Zoltán, s annyi fáradságot sem vett, hogy maga menjen az ablakhoz. — Na mondjad! — ismételte a férfi. — Mondd meg anyádnak, hogy mit csináltál? — Én... nem... nem... csináltam... semmit, csak... — szipogta Zolcsi. — Ne sírj! Mondd el nyugodtan — simogatta a gyerek fejebúbját Ildikó. S ő csak nézett, s csak szipogott, s kérőn nézett az anyjára. — Bottal verte a Lada oldalát — szólt újra a férfi. Ildikó Zolcsira nézett. — Édesanya! Én nem, csak a barátom... — Ne hazudj! Láttam... Olyan sok pénze van az anyádnak? — Te voltál Zolcsi? — kérdezte Ildikó. — Én... nem... nem... csak a... barátom... — ismételte Zolcsi. — Meglátszik nagyon a kocsin? — kérdezte Ildikó. A férfi nem felelt, majd újra Zolcsira nézett: — Itt mondom anyád előtt, ha még egyszer meglátlak a kocsik között, nem hozlak fel, hanem ott megkenlek, mint a lovat... Megértetted? A gyerek csak bámult. — Azt kérdeztem, hogy megértetted? — emelte a hangját a férfi. —Tudod, hogy nem szabad a kocsik között játszani... — próbálta tompítani a helyzetet Ildikó. — Előfordul-e még egyszer, hogy hozzányúlsz a bácsi kocsijához? — Nem... nem fordul elő... édesanya! —ígérte Zolcsi. — Szeretném remélni! — mondta a férfi, s morgós jónapottal elköszönt. Ildikó ajka megrándult, amikor becsukta az ajtót, majd Zoltánra támadt. — Csak ültél ott, mint Lellén a tök! Miért nem vágtad ki ezt az alakot? — Én? — Igen! Te! — Milyen alapon? — Hogyhogy milyen alapon? Zoltán nem felelt. — Tűröd, hogy ez a szemét bántsa a gyerekedet? Milyen apa vagy te? — S egyúttal Zoltán és Ildikó gyermekünket nálam tartásra és gondozásra elhelyezni... — olvasta félhangosan Zoltán. —- Te! Te egy aljas, utolsó, szemét, dög vagy ! — ordította az asszony. Zoltán fölállt, s becsukta maga mögött a kisszoba ajtaját. sjL» SL. ^ A ladás mire leért, asszonya már ott simogatta nedves ruhával a bot vélt vagy valódi nyomát. — Na! Mit szóltak? — kérdezte az asszony. — Semmit! Megmondtam, ha még egyszer a kocsik között látom a kölykit, falhoz vágom! —És a félje? — Az csak ült és bámult. Azt hiszem részeg volt... Szabó Pál Miklós Volt egyszer egy Szigeti iskola
