Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-31-11-01 / 257. szám
àRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM 1992. október 31-november 1., szombat-vasárnap Mint az akvarellképek színei, úgy simultak egymásba a zöldek, sárgák, barnák, vörösek azon az őszi délutánon, amikor a szarvasi Erzsébet-liget fái között sétáltunk. A Kö- rönd túloldalán hívo- gatóan nyitva állt a Ru- zicskay-alkotóház kertkapuja. Az óvatos kopogtatást követő határozott invitálás után beléptünk a házba. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy az idős festő, a Munkácsy-díjas, érdemes és kiváló művész csendes magányban él. Etelka asszony beljebb kísért, s egy jókedvű, hangos társaság közepén találtuk magunkat. A művész, aki szívesen beszél a jövőről FOTÓ: FAZEKAS FERENC asztaltársaságunk. Közöttük olyan jeles személyiségek, mint Tabi és Kellér. Sajnos, legtöbbjük irodalom- vagy művészettörténet ma már. Szarvas a természet szépségeivel alkalmat adott a meditálás- ra, az alkotás csendes óráit éltem meg itt. Aranyozott szélű csészében kávé kerül az asztalra, szlovák motívumos tányéron sütemény. Etelka asszony folytatja: — Gyuri hosszú ideig betegeskedett. Nehéz, eseménytelen volt ez az idő. Nem dolgozott már. Most, itt Szarvason kezembe akadt egy soha nem használt festőanyag. Közösen sikerült visszaemlékeznünk, hogy Párizsban vásároltuk, de nem került a kezébe. Ez újra felkeltette az érdeklődést, s festeni vagy inkább rajzolni kezdett. Textilre kell ezt az anyagot felhordani, s utána vasalóval átsimítani a rajzot. Látja, ezek a képek okoznak nekem ismét örömöt. A virágcsendéletek, az emlékezetből táplálkozó tájképek. Előkerülnek a lovak, egyre többször az ember, az emberpár. Kicsit „A művészettel saját életed nemesíted” A vendégek Hollandiában élő magyarok, távoli rokonaik — mutatja be őket a házigazda. — Június óta vagyunk Szarvason. A nyáron, hála istennek, sok látogatónk, vendégünk volt. Főképpen a gyerkeket kedvelem. Voltak is itt bőségesen. Szülőkkel, pedagógusokkal csoportosan. Szívesen beszélgettem velük, bár néha elfáradok már. Kérdeztek a múltról, de én szívesen beszélek a jövőről is. Az egyik látogatáskor egy csöppség, miután végighallgatott, azt mondta nekem: „Tessék kétszáz évig élni!” Vagy egy másik alkalom, melyre szívesen emlékezem. Augusztusban japán gyermek- kórus keresett fel, s valahogy kiderítették, születésnapom van. Erre köszöntőt énekeltek magyarul, japánul, s végül a Happy birth day-t már én is velük dúdoltam. Az emlékkönyvbe majdnem mindenki ír egy-egy sort, miután végignézték az állandó kiállítást. Egy német üzletember annyira felbuzdult, hogy jó néhány képemet meg akarta vásárolni. Hiába mondtuk neki, az egész gyűjtemény Szarvas városáé, még a mai napig is fenntartja az ajánlatát. Most októberben már csendesebbek a napok, kevesebb a látogató. — Sokadszor vagyok a ház vendége, de még mindig lenyűgöz az a környezet, mely talán az utolsó darabig a város múltjának tárgyi emlékeiből áll. Néhányat felismerek közülük, de a legtöbbről nem tudom, mire használták egykoron. Temérdek feljegyzés, füzet, vázlat közül Ruzicskay György egy megkopott, sokat forgatott, kemény fedelű könyvecskét vesz elő. — Ez olyan katalógus, melyet több évtizede vezetünk. Ebbe jegyeztük fel azokat a tárgyakat, melyeket itt Szarvason és környékén gyűjtöttünk. Sorszámoztuk, leírtuk a tárgyat, a gyűjtés helyét, ha volt története, azt is. A napokban számoltam össze, több, mint kilencszáz tárgyból áll a néprajzi gyűjteményünk. Van olyan, melyből csupán egy létezik, az, amelyet mi meg// Őszi beszélgetés Ruzicskay György festőművésszel őriztünk. Kedvenceim is vannak. Ilyen például ez a száz évvel ezelőtt faragott gyerekjáték, egy baba. A szemeit két szeg jelzi. Sokszor kézbe veszem. Ettől fényesek mindig. Többen kérdezték a gyűjtés során, hová hordom ezt a sok „vacakot”. Itt a gyűjteményben más tárgyakkal együtt érvényesül a valódi értékük. A katavetkeztek. Nagyon vágytunk abba a pezsgő életbe, s ez átsegített bennünket a buktatókon. Párizs még ma is Európa fővárosa. Kicsit féltik a várost. Oly sok furcsát hallani manapság. Úgy hallották, nagyon, sok az idegen ott, akik nem épülésén, szépülésén munkálkodnak. Az emlékek egyre inkább előtörnek, s már egymásnak idézik a közös élményeket. Milyen érdekes is, hogy a legrégebben épített hidat „új hídnak” — Pont Neuf-nak hívják. A mester nevetve küszködik Jeoh Ming Pei nevével, aki a Louvre bejárati piramisépítményét tervezte. Kérdezik, igaz-e, hogy Munkácsy-kép is van a d'Orsay Múzeumban? Így éreztem meg, hogy a metropolisok, Marseille, New York, Párizs közül miért az utóbbi hat rám legmélyebben a Ru- zicskay-képe- ken. — Három város kötődött az életünkhöz. Párizs, Budapest és Szarvas. Párizsban Európát találtuk, Pesten egy olyan széliéin i s é g e t , amely patakként próbálta megtalálni a tenger felé az útját. Akkoriban a Bajza utca sarkán lévő sajtóházban találkozott az Egy lap az albumból: Tessedik Sámuel a gyermekek között lógusban az 565-ös számot egy tajtékpipa kapta. Valószínűleg első látásra nem különlegesség. De ha a hozzá tartozó adománylevélből idézek, érthető, miért van helye a gyűjteményben. „Ezért a tajtékpipáért Klimaj Pál 1901-ben egy tanyát épített.” Még ma is használjuk azt a nagyobb ládát, mely az előszobában áll. Nagyon jó állapotban van. Három oldalán egy- egy csendélet látható. Különbözik a sok helyen még fellelhető tulipános motívumoktól. A szignó szerint a láda díszítését Lieb Miska asztalosinas készítette Békéscsabán. Később Munkácsy Mihály néven lett világhírű festőnk. S ha már az érdekességeknél tartunk, rögtön kiderül, milyen kicsi a világ. Ezt a Szarvas várát ábrázoló rézkarcot — mely a századelőn készült — Párizsban élt festőbarátom, Beron Gyula ajándékozta a gyűjteménynek 1957-ben. A Szajna partján vásárolta egy bouqist-től (könyvárustól) . az ötvenes években. Számunkra kedves, emlékekkel teli, értékes ez a gyűjtemény. Szeretnénk, ha továbbra is értő kezek őriznék. A mából csak múltunk ismeretében láthatunk a jövőbe. Amikor Párizsról kérdezek, kis csend szorul a szobába. A festő és felesége tépelődnek, hol is kezdjék. A történet könyvnyi terjedelmet kíván. Felváltva idéznek emlékeket, kérdeznek a mai Párizsról. — 1983-ban voltunk utoljára a gyönyörű városban. Nyolc évig laktunk a Pompidou központtól nem messze. Nagyon nehéz volt akkoriban egy magyarnak külföldön lakni. Meghatározott időnként át kellett lépni a magyar határt, különben kellemetlen eljárások köA négy fiú sorsa és a családfa A legújabb alkotások egyike mintha egy új korszak kezdetét látnám ezekben a képekben. A szekrényen lámpák sorakoznak, melyeket régen nem gyújtottak meg. A falon egy tányér, a minisztérium ajándéka Ruzicskay György születésnapja alkalmából. Az évek számát az ajándékozott diszkréten leragasztotta. Mellette órák. Nem mindegyik mutatja az időt. Alattuk nagy halom nyomdai levonat. Kérdésemre szívesen válaszol. — Rengeteg dolgom van még. Csakhogy ez a legutóbbi kis izomlázat okozott. Ezerszer le kellett írnom a nevemet. Nem volt elég az R. Gy. A Tessedik albumot újra kiadjuk születésének 250. évfordulóján egy alapítvány segítségével. Ezt kellett újra nyomda alá rendezni. A bevétel jótékony célt fog szolgálni. Magyarul és angolul olvasható majd. Egyelőre kiválogatom a rossz nyomatokat és .az olvashatatlan aláírásokat. Az előszót Roszik Gábor gödöllői lelkész, országgyűlési képviselő írta. Ebben olvasom: „A Tessedik Sámuel album Hogy a gyerekek megszülessenek és felnőjenek alapítvány gondozásában jelent meg 5 ezer példányban, melyből ezer számozott példányt a művész saját kezű aláírásával látott el. Ruzicskay György a könyv összes bevételét felajánlotta az Alapítvány számára...” A kiállításon minden a régi. A harmincas években alkotott képektől, a biofestészet eredetiségén át mutatja a gyűjtemény egy alkotó élet termékenységét. A belső teremben hosszabban időzök öt fatörzset ábrázoló képsor előtt. Olyan, mint egy oltár, a négy fiú sorsa egy-egy képen, s az ötödik kép a családfa. Az embereknek, állatoknak, növényeknek olykor azonos a sorsuk. Panteisztikus gondolat. Búcsúzóul nem enged el üres kézzel a mester. S ahogy a sercegő filctollal leírja a bölcsességet, mintha kilencvenhat nyár napsugarát fogná az ujjai között: „Szeresd a művészetet és vigyázz rá — ezzel saját életedet nemesíted!” Bede László
