Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-29 / 255. szám

1992. október 29., csütörtök

ELBESZÉLÉS

Mkés megyei hírlap

Október fázik a télben

zen a kissé borongós októberi szombaton az evangélikus nagytemplom hallgatag tömbje tövében, az öreg gimnázium úgy zsibongott, mintha nyugtalanság szállta volna meg. Noha előző nap haza- küldték a diákokat, mára azonban visszaszállingóztak. A folyosókon szakadatalan volt a jövés-menés. A tantermekben politikai viták folytak; szónokoltak, verseket szavaltak. A földszinten, az egymásba nyíló két tanári szobában sem volt béke. Fenyegető szavak szüremlettek ki a párnázott ajtókon. A kémiatanár kituszkolta a folyosóra az igazgatót. A papból lett történelemtanár, aki az órákon a magyar históriát Lenin és Sztálin idézetekkel fűszerezte, esendő tekintettel nézett körül. A negyedikesek, ezek a nagyra nőtt kamaszok körbe fogták, vádakat szórtak a fejére.

Piaci nap volt. A vidék is beözönlött. Aki csak tehette, kint volt a főtéren vagy az abba torkolló főutcán. A merészebbje gyászszalagos kokárdát tűzött a mellére. Tüntetésről suttogtak, kiszabadítják a politikai foglyokat, ide hozzák őket a Kossuth-szoborhoz. De hogy mi történik a következő pillanatban, percben vagy órákban, arra senki se tudott választ adni.

Ekkor, ebben a pattanásig feszült, zsibbadt és megbabonázott várakozásban a gimnázium felől feltűntek a diákok. Tömött sorokban közeledtek a tér felé, élükön egy ősz hajú, idős tanárral. A tér másik végében, a főutca torkolatánál az államvédel- misták csőre töltötték a fegyvereiket. Mutatóujjuk az elsütő billentyűn. A diákoknak meg kell torpanniuk... aztán visszafordulni... vissza, vissza... Az áruháznál a kirakat előtt összegyűlt tömeg megdermedt, mintha a fegyverek rájuk sze- geződtek volna. A csend rémületes csontkezével torkon ragadta az embereket, hogy a következő pillanatban szilánkokra hulljon szét. A diákok között kart-karba öltve menetelt a matematikatanámő. O kiáltotta el magát:

— Rákosinak kötelet!

Hangja villanyáramként futott végig az idegeken, fel egészen az agyvelőkig. Oda, ahol az emlékek, a fájdalmak, a keserűség, a reménységek meg a félelmek voltak elraktározva. Egyszeriben dermesztő ürességbe zuhant a tér. Csak a léptek dobogtak. Mi történik a következő percben? Mikor dördül el az első lövés? Ki lesz az első áldozat? Ebben a levegőtlen némaságban, mint a partszakadás döbörgött fél a hangorkán.

— Ruszkik haza!

Elsöpörte a csendet, kiűzte a félelmet, szárnyára kapta az egész teret. Ez maga volt a földindulás!

Egy kéz ragadta meg a csuklómat. Apám állt mellettem. Húzta a karomat. Húzott maga után, ki a zűrzavarból, ki a tömegből, ki a városból. Annyira meglepődtem, hogy szótlanul követtem. Pedig tiltakoznom kellett volna. Nem mehetek ki a tanyára. A városban a helyem.

— Hazahozzuk a tehenet meg a lovat — hűtötte le lángoló gondolataimat.

A tsz központjában, az egykori Veisz-majorban kiabáltak, összevissza futkostak az emberek. Megszállottként vetették rá magukat a vagyontárgyakra. Vitték a magukét. Ha a sajátjukét nem találták, vitték a

másét. A hátsó udvarban voltak a gazdasági felszerelések, a szekerek, az ekék, a boronák, a színben pedig a lószerszámok. Befogtuk egyetlen megmaradt lovunkat, a kocsi után kötöttük a vetőgépet meg a két tehenünket. Odahaza apám lehozta a padlásról a jármot. Másnap már szántottunk a két tehénnel meg a lóval.

Akik a városban dolgoztak, riasztó híreket hoztak. A tanyasoron, a kocsmában nagy hévvel politizáltak, nemzetőrséget szerveztek. Itt, a tanyákon azonban még rádió sem volt. Beszélgetni se érünk rá. Apámnak mindene a föld. A saját földje! Felszántani, bevetni, termővé tenni. Ennek van alárendelve a ló, a tehén, de elsősorban O maga, meg a családja.

Reggel négykor kopog az ajtómon. Kérlelhetetlen volt ez a kopogás. Ki kellett ugrani az ágyból. És ettől a perctől kezdve nem volt megállás. Etetés, itatás, aztán gyerünk ki a földre. Ki kellett ásnom még az esős idő beállta előtt azt a csatornát, mely néhány éve még kettéosztotta földtünket, ám a szövetkezet eléggé meggondolatlanul betemettette.

November közepén egy délelőt- tön nyitott dzsip állt meg az országúton. Katonaköpenyes, karszalagos férfiak ültek rajta.

— Hé, polgártárs! — kiáltotta egyikük apámnak. — Az egész ország sztrájkol. Maga miért dolgozik?

A mai napig sem lehet semmivel annyira kihozni a sodrából, mint egy ilyen kérdéssel. Előtte való este én is megkérdeztem. Miért hajszoljuk magunkat? Rámripakodott, hogy elállt a lélegzetem. Mi lesz, ha kikel magából? Azoknak ott a dzsippen fegyverük van.

— Mert ez a föld az enyém. Meg kell művelnem, hogy termést hozzon.

Annyira nyugodt, annyira magabiztos volt, hogy a dzsipesek megmosolyogták és továbbhajtottak.

Estére befejeztük a szántást. Legalábbis azon a területen, ahol búzát és árpát szándékozott vetni. Ettől kissé derűsebbé vált a hangulat. A dzsippesek azonban nem mentek ki a fejéből.

— Végeredményben amit én csinálok, az is egy forradalom — mondta önérzetesen.

— Négykor kelni, mi abban a forradalom? — gondoltam magamban.

Kézzel vetette el a búzát, meg az őszi árpát. Mikor végzett elhatározta, hogy lovat vásárol. Többször elment hazulról. Ezt használtam ki. Sötétedéskor bementem a városba. Anyám azt hitte, odakint ásom a csatornát. A puszta véletlenen múlott, hogy összefutottak Gyulafalvi Sanyival. A padtársam volt a gimnáziumban. Érzelmes lelkű jóindulatú fiú, s mint versfaragó, nagy álmodozó. Árván nőtt fel, s most, ebben a szélviharban a nagynénjéhez sodródott. Tőle tudtam meg, hogy a gimnáziumban még mindig nincs tanítás. Senki sem tudja, mikor lesz. Pesten folyik a vér és mindenhol nagy a zűrzavar. Gyűléseznek, tüntetnek, sztrájkolnak, sokan pedig disszidálnak.

— Az meg micsoda? — most hallottam először ezt a szót.

— Kimennek Nyugatra. Én is megyek.

— Ne hülyéskedj!

— Kimegyek Argentínába. Egyenesen Buenos Airesbe. Emlékszel a

filmre? Azok a gyönyörű szenyo- rák!

Tánc és szerelem. Ez volt a címe. Október elején játszották a moziban.

— Fantasztikus — suttogtam és eszembe villant a film néhány jelenete. A tánc, a lokál, a vérpezsdítő muzsika.

— Kivel mégy?

— Raáb Ferivel — kerek, vigyori arca megnyúlt, komorrá vált. — Jön a tél, a nagy orosz tél. Október virágai fáznak a télben. Majd meglátod, szörnyű telek jönnek — mondta, mintha versét szavalta volna.

Feri a C-be járt. Fekete hajú, markáns arcú srác volt. Színésznek készült. Betéve tudta a Cyranot. Először is tovalebben lenge bájjal kalapom...

— Mikor indultok?

— Még nem döntöttük el. Feri Ausztriába akarmenni. Beszélni fog a kancellárral.

— A kancellárral?

— Naná! Tudja a mottóját, de titokban tartja.

— Óriási!

—És te?—nézett rám.

— Nem tudom.

— Sürgősen döntsd el! Hamarosan lezárják a határokat, aztán fuccs.

— Látogassatok meg!

— Valamelyik délelőtt kimehetünk a tanyátokra.

— Este gyertek, nappal dolgom van.

— Mit csinálsz?

— Csatornát ások.

— Argentínában nem fogsz ásni, ott lovagolni fogunk a pampákon, pám lovat vásárolt a cigányoktól,

meg üszőt egy nádalóhá- ti gazdától. Míg oda volt, a rám bízott munkát maradéktalanul elvégeztem, nehogy magamra vonjam a figyelmét. Még kitalálná a gondolataimat.

— Mégiscsak rájössz a munka ízére, te gyerek—méltányolta igyekezetemet még aznap este.

— Eddig iskolába járt, ott pedig nem az életre tanították — vélekedett anyám.

— Márpedig meg kell tanulnod gazdálkodni. Úgy kell gondolkodnod, hogy minden öt holdra jusson egy ló, minden négy holdra egy anyakoca, minden három holdra egy tehén, minden két holdra egy növendék és annyi süldő meg aprójószág, amennyit csak el tud tartani a föld — villantotta rám a szemét.

—Értem—válaszoltam megadóan.

— Mit szólnál, ha a gyümölcsöst, amit a szövetkezett tönkretett, újra telepítenénk?

Úgy vetette fel a kérdést, olyan hangsúllyal, mintha felnőtté avatna. Belecsaptam a tenyerébe.

A szavai másnap kíméletlen valósággá váltak. Nekiláttunk csákánnyal, ásóval a megrokkant, félig kiszáradt fáknak, hogy helyükre tavasszal újakat ültessünk. De hol leszek én tavasszal? Valahol Argentínában, a végtelen pampákon lovagolok derűs napfényben, esténként pedig lokálokban táncolok forró vérű szenyoritákkal. Vidám kedvem támadt. Munka köbén fütyörész- tem, apám legnagyobb csodálkozására.

Egy december végi estén kopogtak az ablakomon. Sanyi és Feri. Anyám éppen csirkét rántott, a nagymama meg tésztát sütött a hátsó konvhában Fogalmuk sem volt miért jöttek, miről sustorgunk a tisztaszobában.

— Ausztriába megyünk — szögezte le Feri, amikor magunkra maradtunk. — Ha a határőröknek megmondom a nevemet, egyenesen a Burgba visznek. Majd meglátjátok. Egyenesen a kancellárhoz.

— Ugyan, nagyzolsz.

— Én? — pattant fel a székről. — Hát hallottatok engem nagyzolni?!

— Méghogy a Burgba!

— Ha tudnátok hogy hívják Ausztria kancellárját, nem meresztenétek rám ilyen szemeket.

Kezét zsebre csúsztatta és kidül- lesztett mellel keringőzött az asztal körül, amelynél ültünk.

— Ahá, most már értem! — kiáltott fel Sanyi.

— Végre, hogy leesett a tantusz. Jegyezzétek meg, a nevem márka, az fix! Mert egy Raáb az egy Raáb — s diadalittasan belebokszolt a levegőbe.

Eldöntöttük az útvonalat.

— Az osztrák határ veszélyessé vált. Menjünk Jugón keresztül — javasolta Sanyi.

Titokban készültem. A megbeszélt reggelen kiosontam az udvarból. Senkitől, még a nagymamától sem búcsúztam el. Apám az istállóban etette a jószágot, anyám a konyhában mosott. A tanyai állomáson felugrottam a vonatra. A városban átszálltam a szegedire. Sanyi és Feri az egyik kupéban várt. Sokan utaztak. Néhányan alaposan felmálház- ták magukat. Izgatottan, suttogva beszélgettek. Ugyanúgy, mint mi. Hideg és sötét volt a szegedi éjszaka. A híd néma. A túloldalon, fenn a parton valami mozgott. Rendőrök? Karhatalmisták? Vagy dissziden- sek? Lenn, az árterületen lopakodtunk. Szakadt az eső. Kiértünk a fák közül. Ni, ott a határ! Talán száz lépés vagy annyi se.

— Sanyi, tényleg átmegyünk? — kérdeztem összeszorult torokkal.

Senki sem válaszolt. Körös körül csend volt, csak az eső sustorgott. Elfelejtett érzések támadtak fel, emlékek rohantak meg. Nagyanyám hangját hallottam. Egy szlovák dalt, amit soha sem tudtam megjegyezni. Láttam anyám agyondolgozott kezét, apámat az eke szarvánál. Mintegy látomás sejlettek fel a tarajosi tanyák, körbeöleltek, fogva tartottak. Ha itt volna mellettem Sanyi vagy Feri. Egy biztató szó! Hova tűntek? Elnyelte őket az eső, a tócsák, az árterület bokrai, a végtelen világ. Felrohantam a partra. Emberek mentek előttem. Óvakodva, ria- dozva követtem őket.

— Csak egy gyerek — világítottak rám, aztán újra eltűntek.

Visszaindultam. Újszegeden a híd lábánál beleszaladtam a rendőrök karjaiba. Bekísértek, felmosatták velem az őrszobát, aztán elengedtek. Apám meg sem kérdezte, hol voltam. Sürgetett, vegyem fel a gumicsizmát. Kihordjuk a trágyát az istállóból. De nem szekérrel — mert a lovait kímélni kell —, hanem sa- roglyán. Egyenesen ki a földre. Mintha meg akart volna leckéztetni ezzel az embemyűvő munkával. Estére alig álltam a lábomon. A vacsoránál arcomon éreztem fürkésző tekintetüket. Apámét, anyámét és a nagymamáét. Sejtették, mi történt, vagy talán tudták is.

— Akárhová mész fiam, a világ bármely sarkába, mindenhol dolgozni kell — törte meg a csendet ar>ám. — Ha haevnak minket, itt is

lehet bodogulni.

— Ha hagynak — vetette közbe anyám, akiben mindig fel-feltörtek az elmúlt évek riasztó emlékei.

Apám egy pillanatig tétovázott, aztán elhessegette magától a huhogó gondolatot.

— Megeszi a fene, ha megint visszafordul a világ.

Ott folytattam a munkát a gyümölcsösben, ahol abbahagytam. Csípős januári szél csapkodott. A föld csonttá fagyott. A csákány nyele feltörte a tenyeremet. Hát ezért fordultam vissza a határról, lázadoztam magamban. Éjszakánként mély, álmatlan álomba zuhantam. A jószág etetése és a kinti munka kérlelhetetlen ütemet diktált. A zimankós, örökösen borongós téli napok egybefolytak. Február közepén végre kisütött a nap. Porhanyóssá szikkadt a szántás a csatorna mentén. Apám bevetette zabbal. Ám az aratás volt az igazi próbatétel. Nyáron hajnali háromkor keltünk. Összegereblyéztük a kaparékot, lekötöttük a kereszteket, aztán a jószág következett: etetés, itatás és újra ki a földre, kaszával neki a búzatáblának. A nap eszeveszetten ontotta a meleget. Nem volt megállás, amíg le nem bukott. Lassan megszokom a koránkelést, az egész napos hajtást. Úgy, ahogy a természet lélegzik... Soha nem érzett önbizalom töltött el. Nemcsak azért, mert az iskolapadban elsatynult testem életre kelt és izmaim úgy feszültek, mint az acélrugók. Új titkot fedeztem fel. A föld titkát, hogy munkával kisajtolhatja az ember azt a csodát, amit termésnek neveznek. Megtanultam szívem mélyéből nevetni és határtalan örömmel fedeztem fel a Körös-parton azt a babosruhás lányt, akinek a gimnáziumban udvaroltam.

— Őrület, ahogy ti dolgoztok — mondta, amikor felszaladtam hozzá a partra.

Pedig a tanyákon így élt a többség. Az énekes Varga hajnalok hajnalán látott munkához, s pajkos nótákkal verte fel Tarajos csendjét. Pálinkás bácsi napokon keresztül nem húzza le a lábáról a csizmát. Éjszakánként kint aludt a földjén egy kosárban. Ha megbillent, nyomban felébredt és folytatta a szántást.

Két év múlva, amikor már négy lovunk, nyolc tehenünk, tíz üszőnk és isten tudja mennyi malacunk meg aprójószágunk volt, motorkerékpárral egy katonatiszt állított be a tanyánkba. Anyám rémülten szaladt apámért. Mindig rémüldözött, ha a városból hivatalos ember érkezett. Elveszik a földet, kizavarnak a tanyából. És ott a tornácon csukló hangon kérdezte:

— Csak nem követtünk el valami bűnt?

A tiszt elnevette magát.

— Elvisszük a fiút katonának — mutatott rám, s kivett a táskájából egy dossziét.

A válasz mind a kettőjüket megnyugtatta. Pedig akkor már az újságok egyre gyakrabban írtak a téesze- sítésről, a nagyüzemek jelentőségéről, hogy a kisgazdaságok akadályozzák a fejlődést. A pártsajtó felfestette az ördögöt a falra.

bevonulás napján, amikor búcsúzkodtunk, torkomat szorongatta a kérdés, mit fognak tenni, ha ismét megjelennek az agitátorok a tanyánkon. Féltettem őket.

Serédi-Salát János