Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-10-11 / 240. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1992. október 10-11., szombat-vasárnap A szellemi érték a döntő Látogatás Andrássy Kurta János pesti műtermében A pesti Népligettel szemben egy csendes kis mellékutcában van Andrássy Kurta János szobrászművész háza. Egyik szobáját műteremmé alakította át, de szobrait a ház mögött lévő, bokrokkal dúsított kertben bontja ki a kőből. A keményebb fajtából, vörös trachitból, sötétszürke andezitből. Ez utóbbiból most készít fia részére egy figurális kompozíciót. Átlépve a félkész művet körülvevő kőtörmeléken, egy rövid, ám zegzugos szűk folyosón jutunk a nagy ablakos műterembe. A falakon vázlatok, színes krétarajzok, mintázásra váró aktok, alattuk Szabó Pál, Móricz Zsigmond gipszből készült büsztjei, keresztre feszített Krisztus és a táncoló Danaidák domborművei. Kávézás közben kérdezem az immár 82 esztendős Andrássy Kurta Jánost életútjáról. ,,Bihari vagyok, szüléimét korán elvesztettem, mostohaapám rákospalotai kőműves volt. Tizenegy évesen már napszámot kerestem, majd inasként Klei- nék címfestő műhelyében dolgoztam. A tanonciskolában Nemes Mihálytól, a Tolnai Világ- történelem egyik illusztrátorától és Szamosi Soós Vilmos szobrászművésztől tanultam anatómiát. Ámbár főiskolai jelentkezésemet Csók István elutasította, 1931-ben a Műcsarnok téli tárlatán egy öreg- asszony-tanulmányfejjel helyet kaptam. Alig voltam húszéves..., később két szobrom a KÚT kiállításán szerepelt, gyakori vendége voltam a Tamás Galériának — a Szépművészeti Múzeum innen vásárolta meg Zsákoló című szobromat.” Közben ismét körültekintek. Alig félméteres karcsú, nyúlánk bronzalakokat fedezek fel, amelyeket a harmonikus mozdulatok ritmusa jellemez. Amott örök nőalakok nyugalma pihenteti meg kalandozó tekintetemet. A kert kijáratánál Szabó Dezső alig mozdítható robusztus kőfejét tenném arrább, de én egyedül ehhez kevés vagyok; nem így a Mester, aki — ismerve a fogások rejtelmeit — könnyedén teszi szabaddá az utat. Nézegetem ifjúkorom elragadtatással hallgatott előadóját, aki népes tábort vallhatott magáénak, köztük Andrássy Kurtát is, aki 1941-ben Szabó Dezső mellszobrával vett részt a velencei biennálén. Közel egy évtizedig voltak jó barátok, az ő révén ismerte meg már a negyvenes években a költőket, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Sinka Istvánt, Erdélyi Józsefet és Móricz Zsigmond mellett a korszak jelentősebb íróit, akiket sorra megmintázott. A háború után Andrássy Kurta Jánost érteden hallgatás vette körül, s csak 1961-ben rendezhetett egy kamarakiállítást. Életműve zömét 1976-ban a Sárospataki Képtárnak ajándékozta. Ajándékozó kedve Szeghalomnak is juttatott egy terrakotta Sinka-portrét, melyet a Hortobágyi Ákadémia rendezvényeinek során a napokban személyesen adott át a Péter András Gimnáziumnak. További három szobra van Vésztőn, a Tövishúzó nő mészkő alakja ott ül a nem is oly rég még gimnáziumi ranggal dicsekedhető iskola előtt, bent meg az iskola nevét viselő Szabó Pállal találkozhatunk. S kint Mágo- ron, a népi írók panteonjában egy új bronzszobor: Sinka István, aki mint egykor összehúzott szemmel nézett a nyáj után, ugyanúgy néz most a letűnő napba, s neve kőbe vésve. „Mögötte ott a végtelen.” Műtermi sétám végén az Flóra Szomorkodó asztalon egy gazdagon illusztrált könyvet találtam: A magyar nép szobrászata. Az 1944-ben írt könyv szerzője: Andrássy Kurta János. E könyvéből jegyeztem k i az alábbi, ma is érvényes, megszívlelendő sorokat: „Egy nemzet értékét önmagából kitermelt kultúrájának értéke határozza meg. Ez különösen áll a magunkfajta kislétszá- mú nemzetekre. Ma, amikor szemtanúi, szenvedői vagyunk egy rettenetes világégésnek, látnunk kell, hogy mi csak kultúránkon keresztül válhatunk a nálunk számbelileg sokkal nagyobb nemzetekkel egyenrangúvá. A fennmaradásunk záloga: a népből sarjadó kultúránk. Csak ezen fegyverrel harcolhatunk eredményesen nemzeti létünkért, megmaradásunkért. Ezen az egy területen nem a számbeli fölény, hanem a szellemi érték a döntő.” Balogh Ferentz Sinka István Leányka A család (monotípia)
