Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05-06 / 210. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1992. szeptember 5-6., szombat-vasárnap A Bach-korszak humora Megmaradt kincsünk Mátyás király Kálváriája Részlet a Mátyás Kálváriából Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc leverése után a megtorlások évtizede szakadt hazánkra. Ez a keserűségekkel teli időszak Bach-korszak néven vonult be a történelembe. Az osztrák belügyminiszter nevét viselő drámai korszakban az üldöztetések, megtorlások ellenére a humor is felcsillant itt-ott. A Bach-korszakban egy bizonyos Buday A. nevű férfit neveztek ki Bereg vármegyébe adminisztrátornak. Kerülni akarta az ünnepélyes fogadtatást, senkit nem értesített a jöveteléről. Ennek ellenére a megyei pandúrok Uszkay csendőrbiztossal az élükön a nyíregyházi állomáson fogadták a vendéget. — Dehát hogy tudták meg az urak, hogy jövök — kérdi Buday —, mikor én ezt senkivel sem tudattam? — Hja, uram — válaszol a kérkedő csendőrbiztos —, messziről megérzi a kutya a dögöt. Károlyi György gróf ( 1802— 1877), az ismert politikus híres volt szellemes vágásairól. 1861 tavaszán azon tanakodtak a felsőházban, hogy ki hol üljön. Amikor a vitának nem akart vége szakadni, Károlyi odafordult Waldstein grófhoz: — Az még csak hagyján, amikor az embernek előírják, hogy hol üljön. Nagyobb baj az, ha azt is hozzáteszik, hogy meddig üljön. * * ¥ Magas rangú hivatalnokot vitt a székely kocsis, s midőn a komor, félelmetes erdők, hegyek közé érnek, a vendég kissé megszeppen, és félve kérdi a góbét: — Mondja, kocsis, van- nak-e itt, errefelé zsiványok? — Nincsenek biz itt, nagyságos uram, ha csak most nem viszek egyet. — Gyí, te! Tompa Mihály A gólyához című verse miatt néhány hétig katonai börtönben ült. Szabadlábrí helyezésekor tört magyar—német nyelven így figyelmeztette őt a hadbíró: — Most az egyszer még pardon magának. De nekem több gólyát nem csinálni! * * * Négy béres zsákokkal megrakott kocsit akart a szérűről az udvarba betolni. Egy arra járó, ismerős zsandár meglátja a nagy erőlködést, hát odaszól: — Ugy-é, nem akarsz menni ezt a kocsi, nehéz vansz? — Nem ám — mondja az egyik béres, mert idegesítette a közbeszólás —, ló kellene ide! Jöjjön az úr, segítsen! Talán a világ legművészibb ábrázolásainak egyike Mátyás király 72 cm magas, színarany, igazgyöngyös, zomán- cos és drágaköves díszű Kálváriája, az európai ötvösség világhírű emléke. A Mátyás király rendelésére készült, másfél kiló súlyú műkincset ma az esztergomi bazilikában őrzik. Két részből áll. Fent a kálvária jelenete, három sziklával, középen a megfeszített, drágakövekkel megrakott feszületen. Lábánál a Szűzanya és János apostol színes zománccal bevont, teljes plasztikában megmintázott alakja. A sziklák alatt csúcsíves fülkében a szégyenoszlophoz kötözött, töviskoronás, vérző, fájdalmas Krisztus. A kápolna sarkain kis baldachinok alatt Izai- jás, Illés és Jeremiás próféta álló alakja. A szobrocskák realisztikusak, rendkívül finom, érzékeny mintázással, a lelki állapotok ábrázolásával. Ez az 1400—1410 közötti felsőrész Párizsban vagy Burgundiában készült: Isabeau francia királynő ajándékozta Zsigmond magyar királynak, aki német-római császár is volt. A Kálvária Zsigmond kincseivel szállt Mátyás királyra, aki nagy gyűjtő és finom érzékű műpártoló lévén olasz, esetleg udvarában dolgozó lombard ötvössel készíttet új talpat a valószínűleg megrongálódott régi helyre. A háromszögű talapzat három oroszlánmancson áll, felette három arany, színes zománccal festett szfinx tartja a király címerét. Középen gerezdes díszváza, amelynek peremét három delfin kapcsolja a felső tagozathoz. Ezen zománcos alapon a kor ízlése szerint mitológiai jelenetek vannak Jupiter, Apolló és Diana ábrázolásával, Mátyás humanista műveltségének tanúságaként. Felette emelkedik a csúcsíves kápolna a porfiroszlophoz kötözött Krisztussal. A Kálvária sorsa éppoly viszontagságos, mint hazánké. Mátyás fiának, Corvin Jánosnak adományozta, aki előbb 5600 aranyforintért elzálogosította Bakócz Tamás esztergomi prímásnak, majd szolgálataiért neki is ajándékozta, amikor a magyar trónra való igényét fegyverrel akarta érvényesíteni. Bakócz az esztergomi székesegyházra hagyta. A törökök elől a székesegyház kincseivel Nagyszombatba vitték, majd Bocskay István és Bethlen Gábor elől biztosabb helyre, Grácba és Olmützbe szállították. 1808-ban Pozsonyban I. Ferenc császár és magyar király koronázásán szerepelt. 1818-ban szállították vissza Esztergomba, ahol a prímási kincstárban ma is teljes pompájában látható, hírmondójául annak a sok kincsnek, mely évszázadok során eltűnt Magyarországról. (MTI-Press) Brestyánszky Ilona A kőzúzalék megtermettebb darabjait felváltva röpítettük egymás feje fölött. Az útburkolathoz pattintott kövek azon irányt változtatva zúgva csapódtak be a gátárok gyepébe. Egy-egy gonoszul elengedett kődarab egészen közel süvöltött el az árok alján lapuló, rejtőzködő felett. A veszélyes játékot az érteden tehenek tilosba tévedése zavarta meg. — Hóha, Virág! Hóha, Szegfű! És futottunk, hogy kiűzzük a néhány éve ültetett kisfás- ból az elbitangolt jószágokat. Bírság, szidás elkerülendő, hát rohantunk is hajítófáinkkal felfegyverkezve Buddha szent állatait kiverni a tilosból. Nekem, városi gyereknek ezek a legeltetések is szórakozásszámba mentek. Nem úgy az erdőn cseperedő/nevelkedő Pistának. Neki egész évben ugyanaz jutott. Iskola. Utána, amint az idő engedte pásztorkodás a tehenekkel, disznókkal, libákkal. Mikor mi volt soron. Leginkább a két közepesen tejelő marha. Édesapja régtől fogva külön élt a családtól. A lányok, testvérei, bálozó korúak, eladó sorban voltak. Annak is inkább a végén, mint az elején. A kisebbik szép arcú, csinoska. Az idősebb magas volt, sovány, csúnya nagy orral megverve. A kisebbik kedves, mosolygós, magaszerettető, élcet értő, életvidám volt, igazi anyja kedvence teremtés. A nagyobbik, a mindig bántott örömte- len, kaktusz természetű, amolyan anyja cselédje. Ha náluk voltam, ami gyakorta megesett, Bazsi, így hívták a kedvesebbet, hamar kész volt a játékra, mókára. Kati, a kedvtelen még a mondat vége előtt utánunk vágta, ami a keze ügyébe került: kopott seprűt a sarokból, hasáb fát a konyha alól — így hívták a parázs szemű, hosszú farkú, kormos lábakon álló, nagy fekete macskához hasonló tűzhelyt. Menekítettük is agyon mosott mackónadrágjainkban sovány tagjainkat a pitvarajtóból: csak úgy nyekkent bele a verőce. Pista dolgos mindennapjaiban az ünnepet apja nagyritkán előforduló késő esti hazalátogatásai, anyámék velem tett erdei kirándulásai, a lányok báljai jelentették. Ha nagyon jól viselkedett, magukkal vitte az anyja: „hadd tanulja a gyerek a szokást, nagy legény lesz maholnap ő is”. Apja, akinek fia nevét sem viselhette, este jött, hajnalban ment. Egyedül a fia érdekelte. Asszonyával, lányaival nem törődött. Ott-tartózkodásomat észre sem vette. Levegőnek nézett. Apámmal, anyámmal haragban volt. Apa és fia meghitt együttlétét semmi sem zavarhatta. Megvizsgálták az ócska telepes rádió állapotát. Antennát javítottak, telepet cseréltek, s ha közös munkájuk gyümölcseként újból érthetően szólt a viharvert — csak így hívták — kaszni: világosabb lett a sokat mázolt, alvásra használt tisztaszobában. Pista arca kigyúlt és feleslegessé tette a hiába tisztogatott, állandóan kormos üvegű petróleumlámpa fényét. Könyvek kerültek elő a tarisznyából. Széchenyi Zsigmond és Hamingway olcsó könyvtári kiadásai. Vadászélményeik leírása rendelte így egymás mellé a két írót. — Ez nagyon jó, fiam. Olvasd majd el ! — kísérték a kommen- dáló szavak a Kilimandzsáró havát átnyújtó kezek. És Pista rendre el is olvasta ezeket a hosszú utat megtett könyveket. Dicsérte őket nekem is, de én csak néztem a sárga, már-már porladó borítót és a karom mozdulatlan maradt. Nem volt könyves a mi családunk. Pityunak egy zsákban a pádon — a padlást hívták így — nagyon sok ilyen poros, sárga könyve volt. Néha, ebéd után, kihajtásig felmásztunk ide és kedvünkre válogattunk a temérdek papír között. Újság, színes képeslap is volt ott bőven. Pityu őszinte érdeklődéssel mutogatta a lapokban talált színes reprodukciókat, de engem jobban lekötöttek egy másik újság „Hetedhét országból” rovatának szürke-fekete képei. A búvárkodást rendszerint a pajtát, színt, zsindelyt gyufától féltő anyai óvatosság zavarta meg: — Pista, te! Hun az istencsudájában bujkáltok?! Jöttök le azonnal a pádról! Majd adok én nektek padra mászást! Megszeppenve, nagy körültekintéssel ereszkedtünk alá a rozzant, korhadt létrán, hogy a seprű végét, ha lehet, elkerüljük. A megnyugvásban gyorsan lágyuló anyai szív aztán rövidre fogta az ütleget, és mi nagyon ügyeseknek érezhettük magunkat, elkerülvén a hátba vágást. Csobai László: Szemek sugarában Ám hirtelen kies lett a szabadság: — Pista adj kórót a teheneknek, önts vizet a malacok alá, apríts egy kis szilánkot — záporoztak a tennivalók. Gyors osztozkodás után ki-ki ment a dolgára. De az íziket előbb ki kellett szedni a jászolból, a levelest csak ez után tehettük a jószág elé. A kemény vizű gémeskút is messze volt, és fordulni sem egyszer kellett. így aztán együtt végeztünk. Pityu a teheneknél, én a malacoknál. Szilánkot aprítani egy fejszére ketten mentünk. így bizony a kisbaltából egykettőre tomahawk, belőlem, ki a szilánkolásban nem jeleskedtem Old Shatterhand, Vadölő, esetleg egy ellenséges törzs Hosszú Fül nevű indiánja lett, aki szerepének megfelelően észrevétlen kúszott, hogy a kínzócölöphöz kötözött áldozatot megmentse vagy sötét képpel lopakodott a békésen pihenő indiánbarát utazók állította őr megskalpolásá- ra. Az ólakat megkerülve közeledett a szabadítás, illetőleg a veszedelem. Igen ám, de a veszélyes fegyvert oly biztosan forgató kéz akaratlanul is a magasba emelkedett és találkozott a vigyázatlan támadó felbukkanó fejbúbjával. A harci bárd élével összekülönböző, kútba esett szándék a vértől lucskos haj tulajdonosát gyorsan Hosszú Fülnek minősítette és a rézbőrű kutyák jól megérdemelt sorsára juttatta. Vérző fejem halaszthatatlanul tudtunkra adta, hogy ártatlan játékunk immár komolyra, véresen komolyra fordult, amely új irányt kell adjon cselekedeteinknek. Hogyan lehet a megtörténtet meg nem történtté tenni? — néztünk tanácstalan szemekkel egymásra, a fogaim hátborzongató csikorgása közepette. Nyugtalanul tekintgettünk a fásszínnek arra az oldalára, amelyen túl hátuljával a domboldalba ásott, muskátlival megrakott, tenyérnyi ablakú házacska állott. — Ha anyám ezt megtudja...! — sápadt el Pityu. — Verés lesz — nyögtem nála is fehérebben a tőkéről, amin néhány perce a fejemmel esett megismerkedése előtt még a fejsze csattogott. Ekkor a megjósolt verés előre érzett borzalmaitól-e vagy szívszaggató sziszegésem miatt — nem tudom —, de Pityu felnyalábolta a szilánkot és kifordult a színből. Kis idő múltán visszajött egy fehér ruhadarabbal és a kamrából kilopott ecetes üveggel. Meg nem érdemelt bűnhődésem fájdalmas percei jöttek el. Ecetben áztatott fejemmel igyekeztünk aztán távolmaradni a rettegett szülői háztól. A kevés időt, ami a délutáni pásztorkodás kezdetéig hátra volt, csendes erdei kósz- lással és az ecetes üveg visszacsempészésével töltöttük. A vallatást persze nem kerülhettük el. Este a tejeskása kanalazgatása közben az ecetszagú, véralvadásos fejem keltette érdeklődésre azonban már készen állt a füllentésnek is nehezen beillő válasz: játszottunk — hangzott a kézenfekvő felelet. Hunyót — toldottuk meg a jobb hangzás és a hihetőség kedvéért. Belevertem a góré alatt a vasakba — tettem hozzá magyarázatképpen halkan, szemlesütve, mint aki szégyel- li az ügyetlenségét. Rövid vizsgálat után most a lányok kölnis üvege került elő. Mit volt mit tenni, mint engedelmesen alávetni magam a rokonlányi gondoskodás eme csípős megnyilvánulásának, és eltűrni, mindamellett el nem felejteni Pista most már kajánkodó pillongásait. A szemében fel-fellobbanó bántó fényeket, más mód nem lévén, az ágyban, ahol többnyire lábtól feküdtünk, néhány jól irányzott bordaközi rúgással honoráltam, amit ő, mint méltatlan eljárást sietett megtorolni. Miután alaposan összerugdostuk egymást, a bennünk ágaskodó indulattal kikászálódtunk a dunna alól és a nyílt színen mentünk ölre, nem kímélve ágyat, ágynéműt. — Kabócám! — szólított meg barátom a maga közvetlen modorában. Kérsz egy foltot a szemed alá is? Ekkora pimaszságtól úgy elöntött a keserűség és a düh, hogy hosszú karjai miatt fájós fejem kos módjára leszegve ugrottam a gyomrának. Az ágy ekkor leszakadt, az ágynemű véres lett, anya és lányai egymást megelőzve rohantak a szobába, mosogatást, esti beszélgetést feledve. Minden a feje tetejére állt, csak én igyekeztem talpon maradni. Pista néhány hirtelen elcsattanó pofontól piros képpel menekült az ágy alá a leszakadt deszkákat helyükre igazítani, majd a töröttekkel iszkolt kifelé, hogy karókra cserélve azokat alkalmassá tegye az ágyat a pihenésre. Engem, a vendégjogtól védettet a dikóra parancsoltak. — Mégy haza holnap, fiam! Nem kínlódok én a rongy kőikével...! — hangzott a megfellebbezhetetlen határozat. Pista bejövét a karókat mindenhogyan belém akarta akasztani, miközben az anyjára sandított, így aztán rosszul becsülte fel a köztünk levő távolságot és a karók hosszát, következésképpen akadálytalanuljutott el a még mindig romokban álló ágyhoz. A szalmazsák a helyére került. A rend lassan helyre állt. A ház elcsendesedett. Másnap reggel siettünk a felkeléssel. A béke és a barátság friss ízeivel jókedvűen fogtunk az udvar sepréséhez, készséggel vittünk vizet a konyhára, baj nélkül vágtunk fát, piciny felhőként hurcolva magunkkal az előző este elhangzott ítéletet: — mégy haza holnap, fiam! Nem kínlódok én a rongy kőikével! Reggeli közben aztán előálltunk a kérleléssel és a fogadkozással: —jók leszünk — mondtuk. — Soha többet nem verekszünk és a Katival sem fogunk komiszkodni, nem csavargunk el az erdőn és nem kergetjük halálra a szomszédasszony tyúkjait, a tehenekre pedig a két szemünknél is jobban vigyázunk — tettük hozzá, felállva a bicegő asztal mellől, elköltve előző napi pásztorkodásunk reggeli hozadékából a ránk jutó fejadagot. Egyre bátrabbak és mosolygósabbak lettünk, látva, hogy igencsak nyitott fülekre találtunk. A rég elszállt harag ekkora felajánlásnak már sehogyan sem tudott ellenállni. — Na, elég a cincogásból — lódított egymásnak bennünket két mindig érdes kéz. — Indulás! Aztán itt legeltessetek a laposon, a nyárfásban. — Bodri! Gyere ide kiskutyám! — kiáltotta Pityu. A fekete puli farkcsóválva szaladt oda hozzánk, s ezzel mi hárman a két tehén után megindultunk a felszálló harmaton két mosolygó szem sugarában.
