Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-01 / 206. szám
1992. szeptember 1., kedd HAZAI TÜKÖR tRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szarvas: fellázadt Dózsa népe Félreállították a tsz-elnököt Olvasóink írják Néhány gondolat... Ha az író regényt ír, szabadon szárnyalhat képzelete. Bejárhat eget- földet, kitalálhat nem létező dolgokat. Az írói szabadság jogán a valóság és a képzelet elemeiből olyan művet alkothat, amely növeli írói hírét-becsét és nemcsak babérokat, hanem pénzt is terem. Ha az író úgy látja, hogy elhervadtak régen kapott babérkoszorújának levelei, hogy írói munkássága önmagában nem terem már sem babérokat, sem pénzt, beáll politikusnak. Természetesen oda, ahol reményei szerint új babérokat és új pénzt termő írói munkásságát tovább folytathatja. Mint író, műfajt változtat. Új műveit a politikai cselekvés aktuális vagy előremutató programjaként, de az írói szabadság bástyái mögött, regényírás eszközeit alkalmazva írja. Legutóbbi kisregénye, a „Néhány gondolat...”, az örök téma: a jó és gonosz küzdelmének írói ábrázolása, „Piroska és a farkas” meséjének modern társadalmi tragédiaként megírt változata. A gonosz farkas (a baloldali blokk) álcázva magát, a nagymamának ( a nép ) kalácsot vivő naiv Piroska ( nemzeti centrum ) vesztére tör, azonban az éber vadász (Csurka) az utolsó pillanatban közbelép, riasztja vadásztársait (MDF), hogy mentsék meg Piroskát és a nagymamát. A szomorú, sőt döbbenetes, hogy az írói munkásság új és újabb művei mindig a következő felvonásban érvényesülő hatalmi politika prológusainak bizonyulnak. Mintha előre be volnának tervezve , előkészítendő a tervezett cselekvéseket. E legújabb Csurka-mű utolsó felvonása — Piroska és a nagymama megmentése, a gonosz farkas bűnhődése — előkészületben van, próbái már folynak. A főpróba előtti utolsó szerepegyeztetés van napirenden. A főrendező utasítása elhangzott, minden szereplőre szükség van, a kiosztott szerepet mindenkinek el kell játszania akkor is, ha szívesebben alakított volna más szerepet. Az előadást még ebben az évadban meg kell tartani, mert fennáll annak veszélye, hogy a következő évadban már nem lehet műsorra tűzni és szétszóródik a társulat. Zalai György, Telekgerendás Két este - egybekötve (Folytatás az 1. oldalról) helyzetből. A munkatársaimmal együtt készített tervemet azonban a Magyar Hitelbank képviselője nem fogadta el. Ettől kezdve nemigen tárgyaltak velem. Érzékeltették azonban, hogy ha nem állok félre, akkor már a szeptemberi béreket sem tudom a munkásoknak kifizetni, sőt az üzem működő- képessége is veszélybe kerülhet. Ezt nem tudtam volna magamra vállalni, ezért a szavazás eredményének ellenére önként álltam félre. — Ebben a nehéz gazdasági helyzetben, s különösen egy olyan téesznél, mint a Dózsa, amely felszámolásra vár, a tsz- elnöknek bizalmat szavazni, s a tagság 80 százalékának kiállni mellette, nagy dolog. Olyan hátrányos szerződést kötött az előző vezetés a Gallicoop Rt. kapcsán a külföldi céggel, amely nem vezethetett máshoz, mint a szövetkezet fel- morzsolódásához. 825 milliós hitelt vett fel a szövetkezet a beruházás miatt. Ennek az éves kamata 350 millió forint. Ehhez hozzájön a Gallicoop tavalyi 250 millió forintos vesztesége. Hiába dolgozott jól a tsz, s hiába dolgoztak tisztességesen a tagjai, ezt az 550 milliós kamatot képtelenek voltak kitermelni. Most a tagság viseli az összes hátrányt: elveszíti munkahelyét, fizeti a tetemes adósságot kamatostól — egészítette ki ismereteimet Erdélyi István, a Gallicoop igazgatója. A tsz-tagok találgatnak, nem tudják, miért kellett ilyen módon távoznia az elnöknek, s nem látják tisztán a küldött- gyűlés előkészületeit sem. Nem ismert előttük, hogy a Hitelezői Választmány levele, melyet Stafira Sándor leváltása ügyében írtak, miért nem került ismertetésre. Nem értik, hogy Rejtő Józsefe lnökhelyet- tes, aki elnökké lépett elő, miért vonta vissza korábbi véleményét, azaz miért maradt meg elnökhelyettesi posztjában. Nem tudják mire vélni, hogy a küldöttgyűlésen miért nem szólalt föl egyetlen középvezető sem, s aki felszólalt, az miért azt ecsetelte, jobban jár Stafira, ha lemond. Sok a kérdőjel, sok a találgatás, egy azonban bizonyosnak tűnik, a Hitelezői Választmány ígéretet tett: biztosítja a Dózsa Tsz további működését, beleértve a tagok bérének kifizetését is, ha más lesz az elnök. Azt is beszélik, hogy már a részvény- társasággá alakulás két évvel ezelőtti koncepcióját is belső erők fúrták meg, s ugyanezek az erők tették félre azt a tsz- elnököt, aki egybentartotta a szövetkezetét. Nem engedte, hogy a privatizáció során a hiénák prédájává váljék. Igyekezetét csak a tagok erkölcsi támogatása honorálta, vezetőtársai közül jónéhányan nem értették meg szándékát vagy mások voltak az érdekeik. Egyesek azt tanácsolták: kár belekezdeni ebbe a gubancos ügybe, mert a tsz-vezetők, s a város egynémelyik ismert személyisége olyan közös gazdasági érdekeltségben van egymással, hogy ha összevetik a hátukat, Isten se bír velük. E sok talányra, igazságra vagy féligazságra próbálunk majd fényt deríteni a történet következő részében. Papp János A Gyulai Várszínházban alig hangzott el az utolsó verssor, Sütő András üzenetével még a levegőben úszott Faragó Laura hangja — „hát éneket viszel-e magaddal?” —, amikor már kézbe lehetett venni a két estén át tartó Magyar Líra Fesztiváljának Szakolczay Lajos szerkesztette könyvét: Két kos között. A címadó vers annak a Székely Jánosnak hattyúdala, akiért másnap Marosvásárhelyen jött el az örök kaszás, aki szörnyűségesen apokaliptikus látomásában szinte hívta a nagy véget! Alig élt 63 évet... És maga a könyv is döbbenetesjelekkel telten záporozza a szépre, nyugalomra vágyó olvasót — ám a nyáresti deliri- umban nincs mosoly, a min- denség malmában örvénylik az idő és ezek a versek torokból feltörő vinnyogássá váltak, hogy a századvég jajkiáltásai legyenek. Ez a verskötet a képes és képtelen híradásoknál jobban tükrözi, hogy e világnak miféle pontján élünk, Szakolczay Lajos tudatos versválogatása nyomán fojtogat a felismerés: „Nyugat kellett nékünk, Új Bizáncban?” Olvastam egy jószemű megfigyelőtől, hogy a versek kiválasztása és csoportosítása azt erősítette meg bennünk, hogy a költemények egymásutánjának is lehet dramaturgiája. Jól illusztrálják ezt az újvidéki Jung Károly és a pozsonyi Zs. Nagy Lajos versei. Az egyikben a költő tartózkodik, hogy ne leljék meg a gyilkosok, a másik kéri, hogy ne lőjenek rá, mert létének nincs katonai jelentősége. Egy lappal odább Pintér Lajos naiv egyszerűséggel egy légvár katonáinak nevezi Éurópa költőit, „de kinek kell az írott beszéd?” — kérdezi a kassai Gál Sándor. De mást is kérdeznek: „itt az ideje számonkérni, ötszáz év óta mire ment ez afejetlen-csonka-ország s vezérnélküli regiment?" (Tóth Bálint) Fájdalmasan időszerűvé váltak a költő szavai, mert elegendő bármely újságba beleolvasni, hogy igazolódjanak Nagy Gáspár sorai: „Eljött itt van / ütött az óra / álmainkból mi válik valóra / ha már az első szabad percben / »perben-ha- ragban« egymás ellen”. Nem nehéz felismerni: ez a mai magyar politikai paletta. A komor és vigasztalan képet alig-alig enyhíti Szepesi Attila, Páskándi Géza és Marsall László egy-egy emberibb érzést sugalló verse, s valahogy eltűnnek a versben virágzó almafák. Ám e megbolydult világban legtisztább hite Fodor András meggyfájának van, „ragyog, ha még nem is kell senkinek”. A Magyar Líra Fesztiváljának verseit példamutató gyorsasággal a Békés Megyei Könyvtár jelentette meg, és méltó társkötete a tíz évvel ezelőtt előre küldött énekeknek. Balogh Ferentz A fesztivál egyik emlékezetes pillanata a gyulai vár színpadán FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Kovács György: Egy kis séta Egy kis séta — hogyne tudnám; allúzióként és mottóul magam választottam Ady Endre jó kilencven éve írott jegyzetének címét. Mire is akarok alludálni ezzel a mottóval? — Nem többre és nem kevesebbre, mint hogy az újságíró Ady szellemében szeretném a gondolataimat megfogalmazni. Egy kis séta — utal még péripatetikus gondolkozási szokásaimra is. Jó harminc éve figyeltem meg: írógépnél ülve vasárnap délutánonként rendszeresen felugráltam, és az akkori hosszú lakásunkat végigróttam néhányszor egy-egy érdekesebb gondolat megfogalmazásáért... és ettől függetlenül: szerettem gondtalan séták során felelőtlenül beszélgetni azokban az időkben is, amikor a felelőtlen beszélgetéseknek némi kockázatuk volt. No persze: érdekes emberekkel szerettem volt gondolatokat cserélni, és az érdekes emberek valamiképp soha nem juttatták eszembe a veszélyt. Nem is akadt kalamitá- som ezek miatt a séták miatt. Egy kis séta—mert „gyalogolni jó” és nekem különösen kell is. A lábomban érszűkület támadt, és mert legalább negyven éve dohányzom, hát most már minek hagyjam abba — viszont napi kétórányi séta azt az illúziót kelti bennem, hogy azért valamit csak teszek magamért. Mostanában egyébként sem élek egészségesen: sok cigaretta, sok kávé, rend- szertelen étkezések és rend- szertelen alvások... csoda tudja, így alakult az utolsó fél évem. Ám azért mégse aggódjék az az orvos, akit a cédulámmal felkeresek majd; nemigen lesz dolgunk azután egymással. Egy kis séta — mindennap tetszőleges útvonalon és tetszőleges útitársakkal, hogy újra megismerjem Békéscsabát és a csabaiakat. Közel tíz évig éltem Pesten, és sokat, nagyon sokat változtak azóta a városom és a lakói. Olyat is érzek néha-néha, amilyet a hazatért vándor érezhetett az édes középkorban: tapasztalt céhlegényként szeretném a tapasztalataimat megosztani másokkal. Amilyen tősgyökeres vidékiként és ámuló szemekkel róttam Buda és Pest utcáit, bámultam „különös embereit” az első években, annyira szemet szúr most már némely provinciális megnyilvánulásunk. Engedtessék meg ezeket is alkalmanként és nagy tisztelettel szóvá tennem — amíg teljesen át nem élem újra szülővárosomat. Egy kis séta — egyik redak- cióból a másik redakcióba, egyik mass médiumtól a másikig. Hajh, hajh, mass media! (Furcsa szó ez — a magyarban. De hát tanulni kell, és betű szerint így olvasom a lapokban mostanság. Kicsit elgondolkoztam. Eddig így helytelen- kedtünk: médiákat írtunk, és mondottuk ugyanígy. — Csak a rend kedvéért: az egyesszámú médium többesszáma a média... — És akkor bejött ez az angol tömeg, ez a mass. Ám így azért csonka. Angolul eredetileg és valójában mass media off communications ...és ki hinné: mezei magyar nyelven ez szó szerint tömegtájékoztatási eszközöket jelent. Lelki füleimmel hallom a precíz tévébemondót, amint a szokásosan rövidített mass médiát magyar szövegkömye- •zetben, még szokásosabban igyekszik okvetlenül angolosan ejteni, még akkor is, ha Isten őrizz, he speaks English with a foreign accent... Kár.) Szóval, ott tartottam, hogy tettem egy kis sétát a Szigligeti utcából a Munkácsy utcába. Úgy kezdődött az egész, hogy egy délkeletes barátom felkért, írnék nekik cikkeket. Némi hezitálás után ráálltam, és már magam jelentkeztem az egyik szerkesztő úrnál, megbeszéltünk néhány részletet, s a magam megfontolt módján kialakítottam az elképzelésemet: pártpolitikától mentes, sőt antipolitikus (Konrád Györgytől oroztam a fogalom meghatározását) tárcákat szeretnék publikálni, bizonyos rendszerességgel, állandó rovatcímmel. Ennek az írásnak „az elődje” lett volna a bemutatkozó kezdet (és e magyarázkodás helyett a könyvpiac összeomlásáról elmélkedtem éppen a leglátványosabb zuhanás előtti állapotot rögzítve), elkészült még egy tárca, belekezdtem a harmadikba... és közben kétségek között őrlődtem. Vájjon hogyan fogadják az élőbeszédhez hasonlatos, társalgó stílusú írásaimat... a főszerkesztő, a szerkesztő először, ám legfőbbként az olvasók? Ilyeneket ugyanis "csak áhítoztam írni hajdanán, ám az erős öncenzúra visszafogott. (No meg ráncigáit vissza a valódi cenzúra is: emlegették, hogy mindenkinek, aki az újságot a kezébe veszi, értenie és egyetértenie kell azzal, amit leírok. Nekem akkor is más volt a véleményem, azóta sem akaródzik megfelelni ennek az elvárásnak. Akkor felhagytam a cikkírással... és mind ez ideig csak általam versnek és novellának tartott szövegeket publikáltam.) A könyvtárban lapozgattam Kosztolányi, Márai hasonló írásait. Megnyugodtam. Aztán újabb, rohamokban re- ámtörő kétségek: hogy a francba merem én csekélységemet klasszikusainkkal mérni?! Idegeim ráncigálódásának egy hirdetés vetett véget; a Délkelet meghatározott időre korrektort keresett. Nosza!... és tán éppen elsőként jelentkeztem. Zavaromban az e téren vélt professzionalizmusomról fecsegtem, és alkalmasnak találtam két elkészült dolgozatomat amúgy „éppen van is nálam valami” stílusban a kedves főszerkesztő kezébe nyomni. Megállapodtunk, hogy két nap múlva visszamegyek... a korrektorság ügyében. Nos, amit két nap múltán átélhettem, azt a hajdanán és nagyritkán a sportban elért sikerekhez, az utánuk való ünnepléshez tudnám csak hasonlítani. — Az egyik cikkem holnap meg is jelenik, a másik az olvasószerkesztő („stiliszta”?) asztalán, és már kísért is a főszerkesztő a korrektori szobába, már meg is beszéltük, mikor megyek „bemutatkozó játékra”... Egyébként pedig éppen ez a stílus hiányzott a lapból, amit én képviselek. És végül még: a Köröstáj majd negyedszázadig volt szerkesztője verseket kért, mindjárt holnapra... és mindjárt másnap jött a hidegzuhany. Van ott a lapnál egy úr, aki a Mások Által Elkövetett hibák (Bűnök Számontartója és Számonké- rője szerepet választotta magának, mert nem elég neki, hogy szerkesztő és még költőnek is képzelheti magát. Nos hát ő, az ő szövege volt „a hajszál a levesben”. Hogy egy induló lapnál az én múltam csak tehertétel lehet, meg bíráló (?) cikkeim kihívhatják szegény, védtelen kis lapjuk ellen a széles olvasótábor ellenérzéseit — mindezekért pedig erezzem kirúgva magamat, így a tegnap még kedves fő- szerkesztő, íróasztalát szinte maga elé tartva, nehogy bűneimmel megfertőzzem. Nos valóban.Kilenc-tíz éye valóban „padlót fogtam”, ittam mint két részeges ír kefekötő, és „Oh, nagyon csúnyán éltem, / Oh, nagyon csúnyán éltem”.' Hogy mit nem tudtam másként feldolgozni magamban (egyébiránt: szigorúan a magánszférába tartozó dolgokat!), az -— úgy érzem — nem tartozik senkire. Magánügy. Nyolc éve viszont... de nem magyarázkodom. Engem ismer „tout Békéscsaba”... Visszakanyarodnék e bemutatkozás elejére, ahol az újságíró Ady szellemét idézgettem. Tegnap hivatalos ügyben felkeresett egy úr. Szelíd nyugalma, türelmes magabiztossága, föltűnő műveltséggel párosult alázata mély nyomokat hagyott bennem. Neki köszönheti a szóban forgó szerkesztő ezt az Ady szellemétől idegen türelmet, nyugalmat, ami még él benne, s ezért amíg él, teszek egy ajánlatot: hagyjuk egymást békében, mert higgye el, uram, megszenvedtem én már a magamét a maga okve- tetlenkedése nélkül is, és nem hiszem, hogy túl sokáig tart bennem (bárha tartana!) ez a kölcsönzött alázat. Egyébiránt: lapjuknak sok sikert, nálam sokkal-sokkal eredetibb és jobb munkatársakat kívánok. ...És most újra a tépelődés: ez a főszerkesztő, ez a szerkesztő, ez az olvasótábor vájjon hogyan fogad... és vissza- fogad-e?
